Öt év

Sziasztok!
Nos, meghoztam a fejit. Remélem tetszeni fog, és bocsánat, hogy ennyit késtem.
Jó olvasást!
Amy

** Rob **

Olivia születése maga volt a csoda az életünkben. Előtte nagyon sok mindenen keresztül mentünk, rendesen megbonyolítottuk egymás életét, és sokszor nagyon csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és volt, hogy sok időt töltöttünk külön.
Ez a helyzet mára olyan, mintha valaki más életéről beszélnénk éppen.
A kislányunk megszépítette a mindennapjainkat, és miután ő megszületett, minden gondunk elillant.

Rach mondjuk úgy, hogy kibékült Leoval, bár inkább úgy tűnt, hogy megtűri maga és a családja mellett. Bár ami igaz, az igaz: Leonardo nagyon jó nagyapa volt. Ha a lányát nem is tudta felhőtlenül boldoggá tenni, Oliviát annál inkább. Mindig volt egy mosolya a nagypapa számára, és ez Leot is teljesen levette a lábáról.
Az én szüleim már az elejétől fogva imádták a gondolatot is, hogy unokájuk lesz, így nem is lepődtünk meg, hogy rengeteget érdeklődtek felőle, és elég gyakran meg is látogattak minket.
Mi egyébként Los Angelesben telepedtünk le végleg, mivel a munkámat onnan tudtuk a legjobban irányítani.
Rachel elfogadta, hogy a baba mellett nem fog tudni dolgozni, és legnagyobb meglepetésemre nem is ellenkezett. Ez is volt az első jel, amit észrevettem: nem jött olyan téma, amin összekaptunk volna! Bármit, de tényleg akármit meg tudtunk beszélni egymással kiabálás és durva szavak nélkül is. Szóval Rachel otthon volt a mi kis szépségünkkel, én pedig igyekeztem a közelükben maradni. Egy ideig, miután Olive megszületett, nem vállaltam szerepet… olyan fél évig. Az a fél év volt a legszebb időszaka az életünknek, és ami számomra a legjobb dolog volt, hogy láttam Rachelen, hogy sugárzik a boldogságtól.

- Rob, édesem! – kiáltott fel Rachel a konyhából, miközben Olivia második születésnapjára készített vacsorát.
- Jövök! – szóltam vissza, miközben ráadtam Olive-re a kis szandált. – Na gyere kicsim, anyának segítségre van szüksége! – most éppen egy nagyszabású filmen dolgoztam, de már eleve olyan szerződést írattam, amiben benne van, hogy a családi ünnepeken nem dolgozom. És Olive szülinapja az egyik legfontosabb volt.
- Jaj Rob, azt hiszem ezt elrontottam! – sopánkodott Rach, miközben elővette a süteményt a sütőből.
- Szerintem isteni illata van… Mi bajod van vele? – kérdeztem vidáman, mire csak kaptam egy szúrós pillantást.
- Megégett az oldala – mutatta, mire Olive és én is erősen meresztgettük a szemünket.
- Majd a szélét levágod, nem nagy kunszt! – nyomtam puszit a homlokára, míg Olivia vígan cuppogott a kezemben.
- Még nem kész, életem! – mosolygott rá Rach, mire Olive felhúzta az orrát, és arcát tüntetőleg a nyakhajlatomba temette.

Csak nevettünk rajta, imádta az anyja főztjét, még ha Rachel állította is, hogy ő nem tud finom ételeket készíteni. A magam részéről úgy voltam vele, hogy még ha valamit nem is úgy talált el éppen, ahogyan én szeretem, nem mondtam meg neki. Néha adtam egy-két tanácsot, így legalább nem volt feltűnő, és szerencsémre Rach meg is fogadta őket.

A vacsora fergetegesre sikerült. Sok barátunk eljött. Elsősorban persze a keresztszülők, Liz a nővérem és Tom, aztán megérkezett még Vic, Jackson, Cara, Leo, anya és apa, Peter, Kellan, Nikki és Ashley is.
Cara is megtalálta időközben a párját, aminek Rachel talán annyira örült, mint mikor megtudta, hogy fél évig csakis velük leszek. Felix, a párja most éppen Madagaszkáron van üzleti úton, ezért nem tudott eljönni.
Kellan és Tom még most is szinglik voltak, bár a nők imádták őket, ők mégsem találtak egyetlen olyat sem, aki mellett az egész életüket le tudták volna élni. Bár végül is még ráérnek.
Nikki immáron feleség, ahogyan Ashley is, és Jackson is éppen ecsetelte a múltkor, hogyan is akarja megkérni a barátnője, Hanna kezét.
Szóval nagyjából minden maradt a régiben, és mégis minden más lett.

A szülinapi vacsora ajándékok tömkelegével, és ínycsiklandozó ételek magunkba tömésével telt. Olivia nagyon örült mindennek, amit kapott, és nem győzte kapkodni a fejét, hogy melyikkel játsszon előbb, vagy melyik kis ruhát próbálja magára cibálni.
És nem csak Olivia születésnapja ment így, hanem minden nagyobb családi ünnep.
Volt, hogy hozzánk jöttek a többiek, volt, hogy mi mentünk másokhoz, de egyben mindenképpen megegyezhettünk: nem unatkoztunk.

Olive három évesen bekerült az oviba, amihez eleinte egyáltalán nem tudott hozzászokni, de miután megtalálta az első barátnőjét minden simán ment.
Rach időközben rengeteget festett, és visszament az egyetemre befejezni a tanulmányait. Öröm volt nézni, hogyan mássza meg a lépcsőfokokat, és hogyan válik belőle igazi, keresett művész.

A kapcsolatunk pedig kiegyensúlyozottabb volt, mint valaha. Imádtam minden percet, amit vele tölthettem, és úgy éreztem, most végre minden sínen van. Éjjelente sokszor gondoltam arra, hogy most már biztosan jönni fog valami, ami elrontja a boldogságunkat, de nem jött.

Olivia ötödik születésnapját egy fellépésen ünnepeltük. Ugyanis a mi kicsikénk időközben megszerette a latin táncokat, és volt is érzéke hozzá. Persze még kicsi volt, számomra ijesztően kicsi egy ilyen nagy megmérettetéshez, de Rach csak nevetett rajtam.

- Rob, szerintem jobban izgulsz, mint ő – kuncogott, mikor Olive és a párja, Colin a színpadra léptek.
- Te nem? Mármint… Rach, nem akarom, hogyha nem nyer, akkor…
- Ki mondta, hogy nem fog nyerni? Elvégre egy Pattinson, és az anyja egy Knight… Ennél jobb géneket venni sem tudna – függesztette pillantását a kislányunkra, és mikor elindult a zene, megfogta a kezemet.
- Még most is úgy érzem, hogy túl elfogult vagy velem – somolyogtam, mire csak egy kuncogást kaptam.

Hihetetlen volt, amit műveltek a színpadon, és Rach nem tévedett. Tényleg jó géneket kapott, és tényleg meg is nyerték a versenyt. Sosem láttam még Oliviát olyan boldognak, mint akkor, mikor a nyakába akasztották az érmet, és a kis kezébe nyomtak egy kis serleget.
Szüntelenül tapsoltunk, és szemeimmel a családunkat kerestem. Mindenki itt volt elvileg, és ez után vacsorázni mentünk.

Olive-nak be nem állt a szája, és a kocsiban végig az előadásáról beszélt. Mondjuk megszokhattam volna, hogy ennyire ért a tánchoz, de valahogy mégis furcsa volt számomra. Rachel szerint túlságosan is ragaszkodom ahhoz, hogy Olive kislány még, és nem akarom észrevenni, hogy lassan iskolás nagylány lesz belőle.
De hát kérem szépen, csak öt éves…

A vacsorát egy étteremben ejtettük meg, persze a bejutásnál ki kellett osztanom pár aláírást, de amúgy simán ment az egész. Egy hatalmas asztalnál ültünk, mivel összesen harmincan voltunk. Olivia imádta, ha a nagycsalád így összejött, és mi is. Rachelnek nagyon a szívéhez nőttek ezek a családi banzájok, és az sem számított neki, ha nálunk tartottuk őket, és reggeltől már sütnie és főznie kellett. Ez az ő kiskorából kimaradt, és most mindennél jobban imádta, mikor a zsivajban alig halljuk egymás szavát. Én meg azért szerettem ezeket az eseményeket, mert Rachel is szerette, és nekem ő volt a fontos.

Este ezernyi ajándékkal megrakodva értünk haza. Olive és én tíz percig hordtuk a csomagokat, több kört megtéve a kocsi és a szobája között. Igaz, hogy éjfél is elmúlt már, de ő még mindig hiperaktívan beszélt mindenféléről.
Miután lefürdött, és pizsamába bújt, leültem az ágya szélére, ahogyan mindig, ha itthon vagyok este.

- Nagyon büszke vagyok rád, remélem tudod! – mosolyogtam rá a félhomályban, mire a csodaszép kis arcra egy hatalmas mosoly futott.
- Köszönöm, apa! – kinyújtotta felém a karjait, mire odabújtam kicsit mellé. – Csak annyit szeretnék, hogy fele olyan jó legyek a táncban, mint te a színészetben… és akkor minden jó lesz! – motyogta.
- Ezerszer jobb vagy már most! – simogattam meg az arcát, mire kaptam egy puszit.

Meglepett, hogy Olive ezt mondta. Hogy hozzám hasonlítja magát. Persze, jó érzés volt, hogy a kislányom nagyra tart engem, bár ki ha nem ő? Mégis… meghatott. Tudtam, hogy nagyon szeret engem, és hogy amelyik filmemet szabadott neki, azt körülbelül százszor megnézte, de mégis meglepett.

- Rob, el kell mondanom valamit! – simított végig a hátamon Rach, mikor becsuktam magam mögött Olive szobájának az ajtaját.
- Nekem is lenne egy… kérdésem… - fordultam vele szembe, s mikor láttam, hogy kíváncsian megcsillan a szeme, elmosolyodtam.
- Hát akkor, előbb te! – fogott kézen és besiettünk a szobánkba. A gyomrom felszökött a torkomba, és melegem is lett hirtelen. Jól emlékeztem még arra az estére, mikor ugyanezt terveztem, és az a tervem kudarcba fulladt.
- Oké… - fújtam ki a bent tartott levegőt, majd Rachelt leültettem az ágy szélére, én pedig a zsebemhez nyúltam. Több mint öt éve szerettem volna ezt nekiadni. – Azon az estén, mikor úgy összevesztünk… - kezdtem, s közben letérdeltem. Rachel először elképedve nézett rám, majd olyan vigyort villantott, amilyet még nem láttam tőle. – Volt egy tervem. Szerettem volna feltenni egy kérdést, és azt hiszem most jött el az alkalmas pillanat, hogy újra nekiveselkedjek…
- Igen! – szakított félbe, és könnybe lábadt szemekkel ezt az egy szót ismételgette. – Igen, igen, igen…
- Ó… - mást nem tudtam kinyögni. Még a kérdést sem tettem fel, de a szívemről lehullott a mázsás súly.
- Jaj, úgy szeretlek! – borult a nyakamba, és levetődve az ágyról, elterültünk a földön. Szóhoz sem tudtam jutni az örömtől, csak egy bamba mosolyra futotta a részemről. Rach közben felült az ölemben, és várakozóan nézett rám. – Azért megkapom a gyűrűm, igaz? – kérdezte halkan, mire azonnal észbe kaptam.
- Persze! – én is felültem, és kinyitottam a dobozt.
- Úr isten! – nyögte Rach, ahogy meglátta a lassan hat éve vásárolt gyűrűt. Tetszett neki.
- Köszönöm neked, Rachel Knight, hogy megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel! – mondtam, miközben az ujjára húztam a gyűrűt, majd lassan megcsókoltam.
- Én köszönöm! – mosolygott rám, majd szorosan hozzám bújt, és magához szorított.
- Arra gondoltam, hogy lehetne nyáron az esküvő… Addig el tudunk intézni mindent – vetettem fel az ötletet, mire Rach újra hatalmas vigyorral az arcán nézett rám.
- Azt nem lehet! – rázta meg a fejét. – Nem szeretnék kövér menyasszony lenni!
- Ugyan, édesem, már miért… - lennél kövér, akartam mondani, de már nem tudtam befejezni a mondatot. Nagyokat pislogva néztem rá, ő meg csak halkan nevetve bólogatott.
- Jön a második kis Pattinson!
- Ez most… te most… hogyan? – motyogtam össze-vissza, de a képemről a vigyort nem lehetett volna eltűntetni.
- Akartam… - vont vállat. – Tudtam, hogy te is szeretnél még több babát, és nem leszünk fiatalabbak. Nem szedtem gyógyszert egy ideje.
- Ó, annyira szeretlek! – mondtam kacagva, majd magamhoz húztam egy újabb csókra.
- Tökéletes volt az időzítésed! – simogatta meg az arcomat, majd a hajamba túrt. Határtalan boldogságot láttam a szemében, és én is ezt éreztem. – Én is szeretlek, Rob!

Vége

Nos, ennyi lenne. 2010. május 22-én indult a blog, akkor tettük meg az első bejegyzést, és eddig jutottunk.
Hárman indultunk, ketten maradtunk, de sok segítséget kaptunk más, nagyon tehetséges íróktól is.
Amy kezdte, Amy is fejezte be. Reméljük, hogy tetszett a történetünk. Írhatnánk statisztikát, hogy hány fejezet volt, és hány komment érkezett, valamint a mi esetünkben a balhék számát is össze kéne számolni… Mi mégsem tesszük meg.
Csak meg szeretnénk köszönni azoknak, akik itt voltak, akik írtak, azoknak külön hála, és azoknak is nagy-nagy köszönet, akik olvasóként vettek részt a blog életében.
Az Eszelős szeretőknek ezennel vége van.
Köszönünk mindent!

Csók,
Kesha és Amy

Baba

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de tényleg meghalni sincs időm.
Azért remélem tetszeni fog.
Pusza:
Kesha

u.i.: Ha valakinek van kedve találkozni velünk és más blogossal, Keszthelyen július 16-17-én, az jelezze bátran. A blogjaimon minden információ fent van, amit tudnotok kell, de ha van valami kérdés lehet bátran visítani:).
****


Rachel

Rettegtem. Így az utolsó napokban egyszerűen úrrá lett rajtam a pánik. Tele voltam kétségekkel. Vajon jó ötlet volt, hogy megtartottam a babát? Jó anya leszek? Rob jó apa lesz? Jó szülők leszünk mi ketten, együtt? Meg tudunk majd adni neki mindent, amire szüksége lesz? Szeretni fog minket? Bízni fog bennünk? El fogunk vele boldogulni? Nem fogjuk elrontani? Boldog lesz?
Ezer meg egy kérdés és senki nem tudott nekem válaszolni. Rob csak kinevetett mikor elmondtam neki a félelmeim, így magamra maradtam. Egyedül rágtam le a körmöm. Most, hogy már mindenórás terhes voltam, azt kívántam, bárcsak ne születne meg. Még ne… De hát ki vagyok én, hogy befolyásoljam a természet rendjét? Senki. Csak imádkozni tudtam. Volt rá időm. Képtelen voltam aludni mostanában. Néztem a hasam és a mellettem heverő férfit felváltva, miközben folyamatosan forogtak a fogaskerekek az agyamban. Tervezgettem és még inkább belelovalltam magam abba, hogy rossz döntést hoztam, mikor úgy döntöttem megtartom Olíviát. Bár ha jobban belegondolok… Nem, ha újra kezdhetném akkor se döntenék máshogy. Már most imádtam a lányom. Mégis féltem, hogy elkényeztetem, hogy ugyan olyan lesz, mint én. Nem akartam, hogy egy ostoba kis csitri legyen, aki költi apuci pénzét és felszínes életet él. Normális gyerekkort akartam neki. De, hogy lehetne normális, ha az apja egy filmsztár, a nagyapja pedig egy szállodalánc tulaja? És az anyja… Az anyja egy névtelen festő. Bevallom most igazán féltékeny voltam Rob sikereire. Rá büszke lehet a lányunk. De rám? Mit tettem én le az asztalra? Semmit. Rob bezzeg elismert színész.
Azt kívántam bárcsak, máshogy éltem volna. Bárcsak más lenne az apám. Bárcsak máshogy csináltam volna a dolgaim. Bárcsak kiaknáztam volna már a legelején a tehetségem. De nem! Én a kényelmes életet választottam. Hobbyból firkálgattam, de nem akartam magamnak nevet szerezni a szakmában. Most bezzeg iszom az akkori gondtalan felszínes életemnek a levét. Nem hittem volna, hogy ennyi álmatlan éjszakám lesz a miatt, hogy két kézzel szórtam az apám pénzét és a fényűzésen kívül más nem érdekelt.
Hirtelen szisszentem fel a fájdalomtól.
- Olívia - nyüszítettem a lehető leghalkabban. - Mégis jobb lesz, ha gyorsan kibújsz - simogattam meg a hasam. Lassan enyhült a rúgása miatt keletkező fájdalom. Mostanában az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy a veséimen ugrált, vagy a bordáim közé próbálta befúrni valamelyik végtagját. Mit ne mondjak elbűvölt, hogy egyre aktívabban mocorgott odabent, bár néha tényleg komolyan megkínlódtam vele.
- Miért nem alszotok? - Dünnyögte Rob fél kómában, résnyire nyitott szemekkel. Most is mosolygott. Imádtam látni a boldog vigyort a képén, ami mindig ott játszott az ajkain. Ennyit a komor angolokról… Ő állandóan somolygott, mint aki folyamatosan be van szívva. Azt hiszem a boldogság tette. Hát valamit mégis elkönyvelhetek a magam javára. Életem párját boldoggá tudom tenni. Na jó, gondolom ebbe a lányunk keze is benne van. Neki is valószínűleg ugyan úgy örül, mint annak, hogy én mellette vagyok.
- Nem vagyok álmos - simítottam az ujjaim a kesze-kusza hajába.
- És ficánka se az? - Mosolygott tovább.
- Ne hívd ficánkának - csaptam meg a vállát duzzogva. Utáltam, hogy a lányunkat csak ficánkaként emlegette, mert szerinte sose alszik, hanem állandóan mozgolódik és ficánkol a pocakomban.
- De ha egyszer az - emelkedett fel, majd egy édes csókot nyomott az ajkaimra. Azonnal elpárolgott a haragom. Imádtam az ajkait ízlelgetni, még mindig. Elbűvölt és megbabonázott mindig. Őt csókolni valami felemelő érzés volt.
- Anyu letudva - simította a tenyerét a pocakomra vigyorogva miután elváltak az ajkaink egymástól, aztán lejjebb kúszott és a fejét a hasamra fektette.
- Most komolyan kispárnának használsz? - Néztem rá rosszallóan.
- Csss - pisszegett le, miközben az ujjai a hálóingem alá siklottak és a pocakom kezdték simogatni. Köpni nyelni nem bírtam. Most komolyan lepisszegett? Tátogtam, mint a partra vetett hal, miközben azon gondolkodtam mivel is torolhatnám meg a dolgot, de semmi nem jutott eszembe. Rob halkan dúdolni kezdett, mire a lányunk azonnal mozgolódni kezdett. Mindig ez volt… Amint meghallotta az apja hangját, beindult teljesen. Már előre féltem. Ha már most ennyire apás mi lesz később?
Rob egy altatódalt énekelgetett egészen addig míg a kishölgy le nem csillapodott teljesen.
- Azt hiszem ficánka is le van tudva - vigyorgott Rob önelégülten, majd egy utolsó puszit nyomott a hasamra, elterült az ágyon és a fejem a mellkasára húzta.
Ő pillanatokon belül visszaaludt, én viszont képtelen voltam erre.
Talán mégis elbóbiskoltam egy kicsit, de aztán hirtelen éles fájdalom hasított belém. A szemeim ellepték a könnyek. Ilyet még sose éreztem, de határozottan nem volt kellemes. Nincs mit szépíteni a dolgon. Marhára fájt.
- Hagyd abba! - simogattam meg a pocakom. Akkor még azt hittem, hogy csak Olívia táncikál már megint odabent. Újból megpróbáltam pihenni. A hölgyike folyamatosan mocorgott, de nem úgy ahogy eddig tette. Kezdtem pánikba esni. Úgy éreztem valami nincs rendben. Igazam is lett. Újból éreztem a görcsszerű fájdalmat.
- Rob! - rázogattam meg picit a mellettem fekvő férfit, de füle botját se mozgatta. - Rob, ébredj! - noszogattam tovább, miközben harcoltam a könnyeim ellen. Tényleg iszonyatosan fájt és erre még rájött az is, hogy teljesen megrémültem.
- A fenébe Rob! - kiabáltam rá, mire végre összerezzent.
- Aludj! - morogta, majd visszahanyatlott a párnára.
- Valami nincs rendben - sírtam el magam, miközben éreztem, hogy Olívia folyamatosan mocorog odabent. Nem tudtam, hogy mi a baj, de azt igen, hogy valami történni fog.
- Mi a baj? Fáj valamid? - pattant fel Rob hirtelen, úgy mintha elektromos áramot vezettek volna a testébe.
- Nem tudom, hogy mi a baj - dőltem zokogva a karjába, aztán ismét felszisszentem a rám törő fájdalomtól. - Állandóan mozog, de nem úgy, ahogy szokott és nagyon fáj, de nem attól, hogy rugdos - magyaráztam neki szipogva.
- Oké, nincs semmi baj. Bemegyünk a kórházba - nyúlt az állam alá és egy bíztató mosolyt küldött felém, de a szemei elárulták. Ő is megijedt. Aggódott és félt.
- Meg fog születni? - estem kétségbe.
- Meglehet - nyomott egy puszit az orrom hegyére, majd megsimogatta a hasam.
- Nem akarom - nyüszítettem kétségbeesetten, mire Rob hangosan felnevetett. Meg is kapta érte a magáét egy alapos vállon boxolás képében.
- Nem tehetsz ellene semmit életem. Ha tényleg igazam van akkor nemsokára ki fog bújni - vigyorgott tovább, mint a tejbe tök. Na ja, nem neki kell egy három kilós gyereket kipréselnie magából.
- Félek - suttogtam.
- Nincs mitől félned. Veled leszek végig és nem hagyom, hogy bármi bajotok essen, megígérem - ölelt magához szorosan.
Az illata az orromba kúszott, a karjai a derekam köré fonódtak, én pedig megnyugodtam. Oké, ha ő azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, akkor nem is lesz. Megígérte elvégre. Rob nem szokott csak úgy ígérgetni. Bíznom kell benne és abba amit mondd.

A kórházban egy tetemesebb összegért cserébe külön szobát kaptam. Az orvosom szerencsére gyorsan beért, amint belépett az ajtón, hogy megvizsgáljon elment a magzatvizem. Rob arcáról lelohadt abban a pillanatban a mosoly. Lesápadva pislogott rám, de nem volt időm vele törődni, mert ismét rámtört a kínzó fájdalom.
- Még várunk egy kicsit - mosolygott a doki, miután alaposan megvizsgált.
- Mégis mire? - tettem fel a kérdést kétségbeesetten. Túl akartam lenni rajta. Még, hogy várjak.. Persze… Mire is kell várnunk? Arra, hogy kettészakadjak?
- Türelem, még nincs itt az idő - mosolygott az orvos.
- Meddig kell még várni? - kíváncsiskodtam tovább, míg Rob a kezem szorongatta és kukán bámult hol rám, hol az ősz hajú pasasra.
- Nem tudom. Majd ha a kishölgy úgy dönt, hogy itt az idő, akkor itt az idő. Addig pedig várunk - magyarázta a doki.
- Remek - morogtam. Én meg a türelem? Hírből sem ismerjük egymást könyörgöm. Az orvos kacagva libbent ki, Rob pedig lesokkolva bámulta a pocakomra kötött monitort.
- Ajánlom neked kisasszony, hogy ne várj sokáig. Anyád fájdalomküszöbe, nem túl magas és akkor se voltam ott mikor a türelmet osztogatták. Bújj ki gyorsan, jó? - Kezdtem el beszélni a lányomhoz.
Csak remélni mertem, hogy nem az apjára fog ütni, mert akkor két hét múlva is arra fogunk várni, hogy megszülessen végre.

Három óra múlva, elvesztettem minden türelmem. Már sétáltam, megnéztem egy filmet és még mindig nem történt semmi. Na jó a fájások egyre sűrűsödtek, de ennyi. Rob pedig még mindig nem szólalt meg, bár ha megszólalt volna valószínűleg az lett volna a bajom. Elkezdett minden idegesíteni. Ha hozzám szóltak az volt a bajom, ha nem akkor meg az. Ha a doki öt percenként rám nézett a hajam kezdtem tépni, ha viszont két vizsgálat között eltelt fél óra ki akartam nyírni, annyira felhúztam magam azon, hogy mégis hol kóricál.
A doki újra benézett és elhangzott a mondat, amire órák óta vártam, most mégis bepánikoltam tőle és inkább maradtam volna ott ahol vagyok.
- Idő van - kacsintott rám.
- Ne - nyüszítettem fel.
- Na de hölgyem - kacagott fel a doki. - Eddig menni akart, most meg, hogy azt mondom indulhatunk a szülőszobára visszakozik? Gyorsan meggondolta magát mit ne mondjak.
- Inkább maradnék - nyöszörögtem.
- Ez nem önön múlik - kuncogott az orvos. - Ön velünk jön Robert? - Nézett a falfehér páromra, aki tétován bólintott.
- Ha el mersz ájulni én kinyírlak - fenyegettem meg Robot akinek megrándult a szája széle, de aztán újra elkomorult. Hova a fenébe tűnt a bíztató és kissé önelégült mosoly és a fene nagy magabiztosság?
Feleszmélni se volt időm máris a szülőszobában voltam.
Nem tudom mennyi idő telt el, csak abban voltam biztos, hogy egyre jobban kezdtem kimerülni. Fel akartam adni. Fájt mindenem, nem kaptam levegőt, patakokban folyt rólam az izzadtság, a nővérkéket meg akartam fojtani egy kiskanálnyi vízben, mert zavart, hogy folyamatosan körülöttem császkálnak, vigyorognak és hát az orvosom is élve el bírtam volna ásni, mikor már ezeregyére azt hangoztatta, hogy nyomjak erősebben. Mégis, hogy a fenébe? Lassan meghalni sincs erőm, nemhogy kipréselni magamból a lányom. Ott tartottam, hogy könyörögni fogok egy lónak való adagnyi fájdalomcsillapítóért, amit eddig senki nem volt hajlandó nekem beadni, mondván azzal veszélyeztetnek engem és a babát is.
Robnak bezzeg könnyű. Neki semmi dolga nem volt csak megcsinálni a gyereket. Viszont itt a szülőszobában olyan képet vágott végig, mintha neki fájna az egész, mintha ő szenvedne, ami persze nagyon nincs így. Ő már rég meghalt volna a helyembe. Még a kilenc hónapot se élte volna túl…
- Nem bírom tovább - lihegtem miután visszahanyatlottam az ágyra. A könnyeim visszatartottam miközben próbáltam mozgósítani a végső energiatartalékaim is.
- Dehogynem - vágta rá Rob magabiztosan. Kikerekedett szemekkel pislogtam a mellettem ácsorgó kezemet szorongató férfira, akibe végre újra visszaszállt a lélek. - Szeretlek Rach - mosolygott rám újra majd egy gyors puszit nyomott a számra. - Gyerünk - lelkesedett be.
- Oké - ziháltam tétován. Ha ő mondja…
A szenvedés tovább folytatódott, aztán egy mindent elsöprő, kínzó fájdalom után véget ért hirtelen az egész. A lányunk pedig hangos bömböléssel adta tudtunkra, hogy megérkezett. Levegő után kapkodva feküdtem és nem bírtam kinyitni a szemem egy darabig. Vége. Megszületett. Letörölhetetlen mosoly költözött az arcomra, amint realizálódott bennem, hogy ennyi volt. Világra jött.
Mire kinyitottam a szemem, Olívia már egy rózsaszín takaróba csomagolva Rob karjaiból szemlélte a világot. Figyeltem az apukája arcát. Úgy nézett ki, mint aki transzba esett. Megbabonázva figyelte a csöppséget, aki idő közben abbahagyta az ordítást. Úgy nézett ki, hogy Rob nem ebben a világban jár már, hanem valahol egészen máshol. Kezdtem féltékeny lenni a saját lányomra. Rám még sosem nézett így. Tudni akartam, hogy nem-e két feje van, vagy három szeme, amiért így néz rá az apja.
- Megnézhetném? - bökdöstem meg, mire rámkapta a tekintetét és értetlenül pislogott kettőt, majd lassan leesett neki a tantusz és bárgyún vigyorogva mellém tette a pici lányt. Most már értettem a csodálatot Rob szemében.
- Gyönyörű vagy - vigyorogtam a picire.
- Gyönyörűek vagytok - suttogta Rob. Hallani lehetett a hangján, hogy a könnyeivel küszködik. Tudtam, mit kell tennem. A tenyerem az arcára simítottam, mélyen a szemébe néztem és megcsókoltam.
- Szeretlek - suttogtam, mikor nagy nehezen elváltam tőle.
- Én is szeretlek - somolygott.

Majdnem Edward

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet! Köszönjük az előzőhöz érkezett komikat! :)
És itt is ki szeretnék térni valamire: Nagyon boldog szülinapot Keshám!!! :) Szeretés van! :)
Jó olvasást!
Csók, Amy


** Rob **

- Rob! – kiáltott Rach a fürdőből.
- Mondd! – tolattam be az ajtóba a babakocsival, amit készültem felvinni az emeletre.
- Kövér vagyok! – nézett rám könnyes szemekkel. – Miért hagytad tegnap éjjel, hogy megegyem azt a tortát? – kérdezte vékonyka hangon, mire én csak felnevettem.
- Rachel! – léptem mellé, és magamhoz húztam. – Olyan butus vagy! Gyönyörű kismama vagy! És nem vagy kövér! Hallod? – kérdeztem, s mosolyogva néztem a szemébe.
- Hallom… - motyogta, és békülékenyen simult hozzám. – Csak ez a kiscsaj… - simogatta meg a hasát. – Anya sokat eszik ám, csak érted! – susogta a hasának.
- Ezt már szeretem! – bólintottam, és egy csókot lopva tőle újra a babakocsi felküzdésére indultam.
- Héj, Rob! Én most… akarlak ám! – kiáltott utánam. Újra felnevettem.
- Én is téged, de majd este bepótoljuk, ígérem! – szóltam vissza.

Egyszerűen nem értettem, hogy minek a mi kicsikénknek ennyi cucc! De most komolyan. A babakocsit már a folyosón kellett hagynom, mert esküszöm, hogy ha betettem volna a gyerekszobába, mi már nem fértünk volna rendesen el! Bár ha jobban belegondolok, hülyeség is volt felhozni, mert úgyis lent tesszük majd be a kislányt, és nem itt. Elgondolkozva néztem a kis kocsit, és féloldalt a falnak támaszkodtam. Ekkor két kar ölelt át hátulról, és valaki egy édes kis puszit hintett a nyakszirtemre.

- Rach! – sóhajtottam. – Ha így folytatod, nem várunk estig, az biztos!
- Hát az is lenne a célom – bújt hozzám. Először a hátamhoz akart simulni, majd szusszantva oldalra fordult kissé, hogy a nagy pocakja ne legyen útban, de így sem volt jó. – Jaj az Istenért! – csattant fel. – Kövér vagyok, ennyi! – fújtatott.
- Jaj, Kicsim! – nevettem fel, s felé fordultam. – Gyönyörű vagy! Hányszor mondjam még el neked? – kérdeztem, s én magamhoz öleltem, nagy pocakkal együtt.
- Sokszor! – vágta rá rögtön, amin csak mosolyogni tudtam. – Látom csak felhoztad! – bökött ujjával a jármű felé.
- Igen, de hogy minek? – sóhajtottam.

Rach persze csak nevetett, de végül úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk. Majd leviszem, ha megszületett a baba. A baba, akinek még mindig nem adtunk nevet. Több lehetőség is szóba jött, és én Rachelre szerettem volna hagyni a választás lehetőségét.

Már csak egy hónapja volt vissza, és végre megláthatjuk majd a kicsit. Már mindketten nagyon vártuk, és tekintettel erre, én sem vállaltam több szerepet mostanság. Egy hete jöhettem haza Vancouverből, és nem is szándékoztam most huzamosabb időt újra Rachel nélkül tölteni. Akkor, mikor végre észhez tértem, és kész voltam harcolni érte, értük, akkor helyrejött minden, és most boldogabbak vagyunk, mint bármikor eddig. Persze nagyon is tartok tőle, hogy ez az idill majd egyszer darabjaira hullik, de igyekszem nem erre gondolni. Igyekszem megőrizni a békét és a boldogságot, ami körülvesz most minket.

- Nekem a Rose tetszik… Szerintem az gyönyörű név! – osztotta meg velünk a véleményét egyik este Cara. – És illene is a kis gyönyörűséghez, mert ilyen génekkel csakis egy bomba nő születhet! – nevetett.
- Rose… - ízlelgette Rach. A kanapén ültünk, a lábai az ölemben pihentek, és épp masszíroztam a vádliját. Fájlalta a plusz súly miatt, én pedig bármit megtettem volna, hogy neki könnyebb legyen.
- Nem rossz – bólogattam. – De más ötleted nincs esetleg? – pillantottam Carára, aki egy pillanatra elgondolkodott.
- Johanna? Akkor becézhetnétek Jo-nak.
- Johanna… - mondta ki ezt is Rach. – Johanna Pattinson. Tetszik – mosolygott rám, mire csak bólogattam.
- Már nem azért Rob, de te eddig minden ötletre rábólintottál – kuncogott Cara a szemközti fotelben. – Valami egyéni ötleted nincs?
- De van. Rachel… - Rach felhorkant. – De mint a mellékelt ábra mutatja, nem tetszik neki – mutattam Rachelre.
- Nem fogjuk utánam elnevezni. Ez a név csak balszerencsét hozna rá! – mormogta Rach, és a hasán pihenő táblacsokihoz nyúlt, letört belőle egy darabot, majd majszolgatni kezdte.
- Butus vagy! Szép neved van, de ha nem akarod, akkor nem kell így neveznünk! – mosolyogtam rá. Nem szerettem, ha morcos, így inkább békülékenyen ráhagytam a dolgot.
- Hm, Rob Pattinson fehér zászlót lenget! – nevetett fel Cara, és jó pár percig abba sem hagyta, Rachellel együtt.
- Nők – motyogtam a nem létező bajszom alatt.

A név kérdésében nem jutottunk előrébb, de viszont Cara csodás kis ruhákat hozott a kislányunknak. Máris saját stylist-ja lett, pedig még meg sem született. Nem bántam, mert mindent meg szerettem volna adni az én kicsikémnek, és az sem érdekelt, ha mások azt mondják majd, hogy elkényeztetjük őt. Ő a szerelmünk piciny gyümölcse lesz, és neki mindent meg kell kapnia.

A napokban anyáék is sokszor hívtak minket, érdeklődtek Rach és a baba hogyléte felől. Még arra is megpróbáltak minket rábeszélni, hogy költözzünk Londonba. Meglepő módon Rach el is gondolkodott rajta egy picit, de én szépen lassan lebeszéltem róla. Nem mintha nem szerettem volna Londont, de már itt volt az otthonunk, a közös házunk, a közös, boldog életünk. Ide kötött bennünket minden emlék, és hát őszintén szólva elegem volt az állandó cuccolásból. Hogy mindig pakkokkal megrakodva kellett mindenhova mennem. De most hogy végre Rachellel berendezkedtünk, van egy otthonom. Ami már nem a szülői ház. És ezt jó dolognak éreztem. Főleg hogy ő is velem van.

Az egyetlen pont, vagyis személy az életünkben, akitől felállt a szőr a hátamon, az Leonardo volt. Nem tudtam, hogy mi történt, míg Rach és én külön voltunk, de valami biztosan. Hiszen Rach utálta őt azért, amit tett, de mikor összejöttünk, ők mégis jóban voltak. És a mai napig tart ez a harmónia, amit én nem értek. Azt hittem, hogy Rachel örökre megutálta, de mikor erről kérdezem, csak mosolyog, és hümmög. Látom, mikor Leoval van, hogy nem boldog. Ott van az a mosoly az arcán, kedveskedik és nevet, de én látom, hogy ezek nem őszinte dolgok. Arra is gondoltam már, hogy Leo esetleg megzsarolta valamivel, de nem tudtam elképzelni, hogy mivel, vagy hogyan. És hát Rachel sem mond semmit, ahogyan Carát is hiába kérdeztem.
Így maradt az a lehetőség, hogy figyelemmel kísértem a kettejük minden lépését, mert nem szerettem volna, ha Rachelnek valami baja esik. Bármi, akármi.

- Nem is tudom Rob – rázta meg a fejét egy bababoltban. – Ez nem túl kék? Mégis csak kislány lesz – simogatta meg a pocakját, amire a pulóver tökéletesen rásimult.
- Hát… tudod, hogy szeretem a kéket – vontam vállat, miközben még mindig a kis rugdalózót nézegettem. – De ha nem szeretnéd, akkor nem kell – már akartam volna visszatenni a polcra a kis ruhácskát, de Rach kikapta a kezemből, és betette a kosárba, amit a kezében szorongatott.
- Most jól figyelj rám Rob! – mutatta fel az ujját. Még az arca is egészen piros lett a méregtől, de nem tudtam, mit tettem. Megilletődötten néztem rá. – Ez a kislány a tiéd is! Tudom, hogy mostanában kicsit hisztis voltam, hogy sokszor veszekedetem veled hülyeségek miatt, és hogy nem a legkönnyebb most velem… de ettől még nem kell mindent rámhagynod. Ő a tiéd is! – szorította kezemet a hasára, ahol most mozgolódott egy kicsit a kislányunk. – Szeretném, ha néha azért a te véleményedért is kiállnál! Ne hagyd rám a dolgokat, ne akard ennyire megkönnyíteni, mert látom, hogy más véleményen vagyunk! Állj ki magadért… és a kék nem is olyan fiús… - motyogta már a végét, majd várakozóan nézett rám.
- Akkor szeretném azt a nagy Fülest is, és nem érdekel, hogy szerinted Micimackó jobb lenne! – mondtam, majd egy csókot nyomtam ajkaira, és arra indultam, ahol az előbb álltunk, és Rach lebeszélt a Füles plüss állatról, mert szerinte túl depressziós az-az állatka.
- Jó – kuncogott Rach, és utánam jött.

Még jó sok mindent összeszedtünk, és egy kisebb vagyont hagytunk ott a kasszánál, de egyikünk sem bánta. Rachel is mindent meg akart adni a babának, aki bearanyozza a mindennapjainkat. És már alig várta ő is, hogy kibújjon. És nem csak azért, hogy végre „ne legyen ilyen dagadt” – ahogy ő fogalmazott -, hanem mert már ő is látni szerette volna a kicsit.

Ahogy bepakoltunk a kocsiba, és szálltunk volna be, egy szőke hajú, barna szemű kislányt pillantottunk meg ott ácsorogni. Kezében egy kis pillangós füzetke volt, és egy toll. Megilletődve bámult fel ránk, és szerintem négy-öt évesnél nem lehetett idősebb. Egy pillanatra Rach és én is megtorpantunk, majd én kapcsoltam előbb, és a kislány elé lépve leguggoltam hozzá.

- Szia! – köszöntem neki kedvesen, és még egy mosolyt is megeresztettem. A kislány is elmosolyodott, majd újra elkomorult.
- Szia! Hát te egyedül vagy? – guggolt le Rach is, pedig ezer éve nem tette a nagy pocakja miatt. De úgy láttam a szőke fürtök őt is meghatották.
- Nem – rázta meg a fejét a kis csöppség, és hátrapillantott egy fekete Mercedes felé. – Az apukámmal jöttem – fecsegte.
- Az apukád nem fog megijedni, ha nem talál a kocsiban? – kérdeztem tőle.
- Nem. Ő küldött – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott. – Te vagy a majdnem Edward? – kérdezte hirtelen.
- Majdnem Edward? – kérdezte felvont szemöldökkel, mosolyogva Rach.
- Hát anyukám azt mondta, hogy te nem is vagy igazi vámpír – bökött felém a kis ujjával – hanem csak majdnem – vont vállat, és csillogó, érdeklődő szemekkel meredt rám.
- Igen, én vagyok! – bólintottam mosolyogva. Na, az ilyen rajongókért, az ilyen pillanatokért megérte az egész eddigi herce-hurca! Irtó aranyos kislány volt.
- Aláírnád a füzetem? – nyújtotta félénken felém a kis rózsaszínű lapos, mintás füzetet.
- Nagyon szívesen! – bólintottam.
- És te ki vagy? Rád nem emlékszem – fordult kissé Rachel felé. Rach elvigyorodott.
- Én a majdnem Edwardod barátnője vagyok! Rachel Knight – nyújtotta a kislány felé a kezét. Ő egy pillanatig csak nézte a felé nyújtott jobbot, mintha csak végiggondolta volna, hogy megfogja-e, s végül kezet rázott Rachellel.
- Olivia Direy – mosolyodott el a kislány. – Nem te festetted azt a képet, amin egy kislány áll egy tó partján? – kérdezte csevegő hangnemben a picúr. Rachellel összenéztünk.
- De, én festettem. Honnan tudod? – kérdezte döbbenten.
- Anyukám vette meg – mosolygott. – Azt mondta, hogy az a kislány hasonlít rám, csak a szeme nem barna, hanem kék – újságolta boldogan.
- Igen. A kislány a leendő babánkat ábrázolja… legalábbis amilyennek elképzeltem.
- Nagyon szép. És biztos ő is szép lesz! – mondta Olivia, közben aláírtam neki a lapot, és még egy kis idézetet is írtam rá, majd visszanyújtottam felé.
- Tessék!
- Köszönöm szépen! – nézegette az írást. Gyanítottam, hogy valójában még nem is tud olvasni. – Akkor további szép napot! – integetett.
- Igen, neked is! – mosolyogtunk, és mi is integettünk neki.

Végignéztük, ahogyan boldogan bemászott a hatalmas Mercedes ajtaján, majd a kocsi lassan elindult. Az apukája tényleg egyedül küldte ide hozzánk. Érdekes. Furcsa, hogy nem féltette tőlünk, bár az is igaz, hogy itt volt a közelben.

- Olivia… - mormogta Rach. – Olivia Pattinson – mondta ki, majd elmosolyodott.
- Gyönyörű! – suttogtam az arcát nézve. Rá is, és a névre is értettem. Felém fordult, s boldogan felnevetett.
- Hát megvan végre! – simogatta meg a hasát.
- Aham… - motyogtam, majd felé hajoltam.

A tarkójára csúsztattam a kezemet, s közelebb vontam egy édes csókra. Még most is imádtam őt csókolni, ízlelgetni az ajkát. Olyan volt, mintha először tenném, minden egyes alkalommal.

- Szeretlek! – suttogtam.
- Én is szeretlek! – beharapta az alsó ajkát, majd lefelé pillantott, s összekulcsolt ujjainkat a hasára csúsztatta. – És téged is szeretünk, Olivia!

Díj

Díjat kaptunk Adritól, köszönjük szépen neki!





Titkokat kellene írnom...
- Azt hiszem Keshának Kellan jön be a legjobban a Twilight srácok közül
- Nem túl nagy titok, hogy nekem meg Jackson

Nem igazán tudok több titkot mondani, sajnálom! :D

Hazugság

Rach

Néha jobb egyedül. De én már soha többet nem leszek egyedül. Hisz van odabent valaki, akiért életem végéig felelősséggel tartozom. A lányom, akit imádok már most. A szívembe mégis éles fájdalom hasít ahányszor rá gondolok. Hisz az apukája nincs velünk és nem is lesz már. Az én döntésem volt, az én felelősségem, hogy a gyerekem csonka családban fog felnőni ugyan úgy, ahogy én. Persze nem pont ugyan úgy, hisz ő akármikor láthatja Robot. Nem bírnám szétszakítani őket egymástól soha. És be kell vallanom nekem is hiányzik. Ő volt a nagy szerelem az életemben. Az egyetlen igazi szerelem. A férfi, akit képes voltam tiszta szívből önzetlenül szeretni. Akkor úgy gondoltam ez örökre így marad. Hogy a szerelem, amit egymás iránt érzünk elég. De fel kellett nőnöm, ki kellett nyitnom a szemem és rá kellett jönnöm, hogy a tündérmesék nem léteznek. Én nem vagyok királylány, Rob pedig nem herceg, így nincs boldogan éltek míg meg nem haltak. Nincs semmi, csak magány és üresség. És iszonyatos, mérhetetlen fájdalom. Én hagytam el, ő pedig egy szó nélkül végignézte ahogy összecsomagolok és kisétálok az ajtón. Nem akart megállítani. Talán ha megpróbál meggyőzni akkor, most minden másképp lenne. Együtt várnánk a lányunk. Együtt járnánk az orvoshoz, együtt tervezgetnénk… Együtt. De mi már rég nem vagyunk együtt. Nincs már olyan, hogy mi. Van ő, van én és van a babánk. Az egyetlen kapocs, ami összetart még minket. És persze az a szerelem, amit a mai napig nem bírtam kiírtani a szívemből. De el kellett engednem, hogy ő boldog legyen valaki olyan oldalán, aki meg tudja őt érteni. Aki támogatni és szeretni tudja. Úgy ahogy én nem voltam rá képes.
A hitemben, miszerint jót tettem vele, mikor elhagytam mégis megingatott tegnap este. A szemei… Elmesélték az előző négy hónapot. A szenvedését, a fájdalmát, a szerelmét, a kétségbeesését, azt, hogy fáradt és kimerült, hogy szüksége van valakire, akire még nem talált rá. Mindent elmondtak a gyönyörű szép kék szemek, amin átment a tulajdonosuk. Csak úgy sugározták magukból, hogy Rob szenved és nem boldog. Fájt így látni. Hiába a smink és minden… Nem tudta előlem elrejteni, hogy belül romokban hever. Bűntudatom lett. Én tettem ezt vele. De a francba is nekem se könnyű.
Hogy is lehetne könnyű? Hogy lehetne könnyű újra elbújni a világ elől, elrejteni mindent amit érzek? Bár egész jól sikerült eddig. Ugyan az lettem az emberek szemében, aki régen. Szórtam a pénzem két kézzel. Megdolgoztam érte. A Robbal való szakításunk óta olyan sok képet festettem és adtam el, amire még álmomban sem gondoltam volna soha. Üvöltés, kínlódás, csokizabálás és sírás helyett alkottam. Muszáj volt levezetnem valahol a fájdalmat, ami nem akart múlni. És jövedelmező vállalkozásnak bizonyult a festés. Sikerült elég tartalékot félretennem. Ami pedig megmaradt, azt elszórtam. Természetesen az összes újság arról cikkezett, hogy Rob és Leo pénzét költöm. Én pedig nem cáfoltam, nem nyilatkoztam, nem érdekelt. Nem érdekelt senki és semmi a gyerekemet leszámítva. Elbújtam a Los Angelesi otthonunkba. Otthonunk… A frászt. Hisz egyedül vagyok. Ismét egyedül. Alig vártam, hogy megszülessen a lányom. Akkor talán megszűnik ez az őrület közeli állapot. Talán ő begyógyítja azt a sebet, amit az apja elvesztése okozott.
Rob portréján dolgoztam most is. Kissé furcsa kép lett. Azaz lesz mikor befejezem. Mégis összetéveszthetetlenül őt ábrázolja a művem. Miért őt kezdtem el megfesteni? Nem tudom. Csak felkeltem, ecsetet ragadtam és egy üres vászonra kezdtem vonalakat húzogatni. Egy idő után pedig már tudtam, hogy az ő arcvonásai kísértenek. Az ő szemei vannak lefestve. Pont olyanok, mint amilyenek tegnap éjjel voltak. Tele bánattal. Talán a saját kínom is belecsempésztem a képbe. Így lett még életszerűbb, valóságosabb. Mintha megelevenedne a tekintete a vásznon.
Hirtelen csengettek. Nem akartam kinyitni először. Hagyjon mindenki békén! Nem akarok senkit látni. De a látogatóm kitartónak bizonyult és rátenyerelt a csengőre. Biztos Kellan az. Négy hónapja akárhányszor csak teheti zaklat. Néha úgy érzem magam, mintha ő lenne a bébicsőszöm. Mindig ellenőrzi, hogy eszem-e rendesen, nem vagyok-e beteg, nincs-e szükségem valamire. Egyszerűen olyan, mint valami ragacs, amit nem lehet levakarni.
Úgy ahogy voltam, mackónadrágban, festékes pólóban, lófarokba kötött hajjal indultam el ajtót nyitni.
- Mi van? - Ripakodtam az előttem állóra, miután feltéptem az ajtót. Egy összetéveszthetetlen mellkast pillantottam meg. Tudtam kihez tartozik. Ezer közül is felismerném. A levegő a tüdőmbe rekedt. Nem akartam felnézni, mégis valami furcsa erő arra kényszerített, hogy megtegyem.
- Szia - suttogta Rob.
- Minek jöttél ide? - Ocsúdtam fel a pillanatnyi meglepettségemtől és azonnal a maszkom mögé bújtam. Nagy gyakorlatom volt benne.
- Hazaköltözöm - tolt finoman arrább az ajtóból, majd felkapta a küszöbön heverő csomagjait és elindult befelé.
- Mi van? - Emelkedett két oktávval feljebb a hangszínem. Köpni nyelni nem bírtam hirtelen.
- Itt vagyok Rachel. Szeretlek és most hazajöttem. Az én házam is. És te meg a lányunk hozzám tartoztok. Elég volt ebből a hülyeségből! Szeretlek mindennél és mindenkinél jobban, és te is szeretsz. Mindketten csak szenvedünk feleslegesen. Elég volt.
- Neked elment az eszed - suttogtam elképedve.
- Nem Rachel - mosolyodott el, miután letette a cuccait és közelebb lépett hozzám. - Eddig nem voltam magamnál. Hagytam, hogy becsapj, hogy átverj és elhittem, hogy nincs szükséged rám. Hogy nem akarsz többé. Hogy nincs közös jövőnk. Hazudtál - suttogta, majd a karjait szorosan a derekam köré fonta. Mégis olyan óvatos volt a mozdulata, olyan féltő és gyengéd, hogy azt hittem elsírom magam. De nem lehettem gyenge. Most nem. Nem fogom tönkretenni őt, bármennyire is azon van. Nem hagyom, hogy mellettem szenvedjen.
- Tűnj el innen - sziszegtem. Teljesen lesápadt a dühös hangomtól. A karjai a teste mellé hullottak a derekamról.
- Rachel én… - kezdett bele de leintettem.
- Menj el innen. Most! - Kiabáltam rá.
- Nem megyek el - suttogta elhűlve. Láttam, hogy kezd meginogni az önbizalma. Addig kellett ütnöm a vasat, amíg meleg. Rá kellett vennem bármi áron, hogy elmenjen. Hogy boldog lehessen.
- Menj el Rob. Szakítottunk négy hónapja. Vége van. Örökre - mondtam határozottan a szemébe nézve. Láttam, hogyan kezd el kételkedni. Magában, bennem, a szerelmünkben, a döntésében. A szemei… Igen, azok a kék szemek mindent elárultak nekem.
- Szeretsz - suttogta halkan és bizonytalanul.
- Nem - csóváltam meg a fejem. De nem bírtam a szemébe nézni. Nem bírtam belehazudni a képébe. Nem ment.
- Mondd, hogy nem szeretsz! Mondd ki - követelte kétségbeesve. A pillantásom a plafonra emeltem. Meg tudom csinálni. Ki tudom mondani.
- Nem szeretlek már - böktem ki.
- Nézz a szemembe és úgy mondd - lépett elém, majd a két tenyere közé fogta az arcom, így kényszerített, hogy ránézzek.
Hazudj! Gyerünk, hazudj már! Hazudd le neki a csillagokat az égről! Megy ez neked! Mindenkinek képes vagy azt mondani, hogy már nem akarod! Mondd a szemébe! Vágd bele a képébe, hogy nem akarod már! Az ő érdeke, hazudnod kell miatta. Muszáj. Gyerünk már - bíztattam magam. De nem bírtam kinyögni. Győzelemittas mosoly költözött Rob arcára.
Ki kell mondanom.
Csak keresgéltem a szavakat. Nem lett volna bonyolult a dolog, ha nem tiltakozott volna a testem minden porcikája az ellen, hogy bántsam a szeretett férfit, a lányom apját. Nem akartam neki hazudni. Annyira nem. De meg kellett tennem. Az ő érdeke.
- Már nem szeretlek - nyögtem ki végül nagy nehezen. A torkomban abban a pillanatban hatalmas gombóc keletkezett. Rob elhűlve pislogott rám. A mosoly lelohadt az arcáról. Az az imádnivaló édes mosoly, amit annyira imádtam mindig is, eltűnt. És a fény is kihunyt abban a pillanatban a szemeiből.
- Mondd még egyszer - suttogta.
- Már nem szeretlek Rob. Köztünk mindennek vége. Örökre - mondtam egy fokkal határozottabban. És nyertem. Elengedett. Oscar díjas alakítás. Gratulálok Rachel. Szép volt… De akkor miért fáj ennyire? Miért érzem magam egy utolsó alávaló ribancnak? Miért? Miért érzem, hogy széttéptem ezzel a mondattal a saját szívem is?
- Ég veled - kapta fel a sporttáskáját, majd kivágtatott az ajtón és olyan erővel csapta be maga után, hogy még én is összerezzentem. Utána akartam menni, de csak az ajtóig jutottam. Ott a falnak dőlve sírni kezdtem. A kezem a hasamra simítottam miközben levegő után kapkodva zokogtam. Elvesztettem, most tényleg. Vége van. Mindörökre. Nem jön vissza. Elüldöztem.
Eszembe jutott egy dal, amitől még keservesebben kezdtem sírni.

„Fényből sötétségbe,
Gyűlöletből szerelembe,
Ezek mi vagyunk!”

Fel se tűnt, hogy kinyílt az ajtó.
- Rach az Istenit - telepedett mellém Kellan. - Mi történt? Jól vagy? Mit hozzak? A baba? - esett kétségbe rögtön, miközben letörölgette a folyamatosan kigördülő könnycseppeket az arcomról a hatalmas mancsával.
- Elment - zokogtam a karjába dőlve.
- Rob? - Simogatta meg a hátam.
- Én… én… én hazu.. hazudtam - sírtam tovább.
- Mit mondtál neki? - Kérdezte halkan a hátam simogatva.
- Hogy nem szeretem. De hazudtam. Mert, mindennél jobban szeretem - hüppögtem a mellkasába, miközben úgy éreztem szétszakít a fájdalom. - Hogy tehettem ezt vele? Kellan, hogy lehettem képes erre is? - Zokogtam fel újra.
- Tudtam, hogy szereted. De miért mondtad neki, hogy nem? - Kíváncsiskodott tovább.
- Mert neki boldognak kell lennie. És én nem tettem azzá. Mindig csak veszekedtünk. Én nem értettem meg őt. Én nem…. Nekem nem megy - szipogtam.
- De megy - mosolygott rám, majd a fejével az ajtó irányába bökött.

A könnyfátyolon át egy kócos, de mosolygós alak körvonalai bontakoztak ki.
- Ne - nyögtem fel majd Kellan vállára csaptam. - Hogy tehetted ezt? Tudtad, hogy itt van! - Támadtam neki sírva.
- Ideje volt megtudnia mi az igazság. Nem bírom nézni, ahogy kínlódtok - fogta meg Kellan gyengéden a csuklóm. - Én most elmegyek. Ti meg beszéljétek meg - kacsintott Robra, majd engem megölelt és elment, magunkra hagyva minket. Tudtam, hogy kár tagadni bármit is. Mindent hallott.
- Szóval mégis szeretsz? - Nézett rám miközben egy édes féloldalas mosoly jelent meg az ajkain.
- Miért jöttél vissza? - Csattantam fel. - Neked el kellett volna menned!
- Túl hangosan zokogtál fel. Kellan visszaráncigált, mert azt hitte a kicsivel van baj és azért sírsz - mosolygott rám, majd a pillantása a pocakomra tévedt. - Aggódtam - somolygott tovább.
- Menj el - kértem halkan.
- Soha többet - vágta rá, majd egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és se szó se beszéd megcsókolt….

Scream Awards

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejit! Köszönjük a komikat, amiket írtatok! :) Remélem tetszeni fog a mostani is! :)
Jó olvasást!
Csók, Amy


** Rob **

Azt mondják: az idő minden sebet begyógyít. Az emberek makacsul hisznek abban, hogy ha elég időt hagynak maguknak, és a lelküknek, akkor túl tudnak lépni a katasztrófákon, a veszteségeken. Szerintem ez valamilyen szinten igaz is, de nem teljesen. Van, amit nem lehet elfelejteni. Például az első csókot, az első igazi gitárodat, vagy az első nagy szakítást… mikor minden megváltozik. Mikor rájössz, hogy a legnagyobb változás az életedben nem is az volt, hogy megkaphattad Őt, hanem, hogy el is veszítetted.

Kristen nagyot sóhajtott mellettem a kocsi hátsó ülésén. Pillantásom ideges arcára esett, és mosolyogva néztem, ahogyan a rövidke szoknyájának szegélyét gyűrögeti. Épp díjkiosztóra mentünk, október közepe táján. Alig pár órája még vörös kontaktlencsékkel a szemében játszotta Bellát vámpírként, most pedig itt ülünk, túl egy hosszú munkanapon, egy rövidebb repülőúton, és tudjuk: még nincs vége a mai napnak.

A Scream Awards-ra öt kategóriában is jelöltek minket: Krist a kedvenc Fantasy főszereplőnőjének, engem is a kedvenc férfi főszereplőnek, az Eclipse-t a legjobb Fantasy filmnek… a csapatot is, és Taylort is a kedvenc férfi mellékszereplőnek… De persze én ezen nem idegeskedem. Minek? Ami a fejemben nem tud nyugodni, az-az volt, hogy Rachel is eljön.

Már négy hosszú hónapja, hogy szakítottunk, vagyis hogy szakítófélben vagyunk, vagy tudom is én mi ez. Akkor nem állítottam meg. Elmondtam neki, hogy szeretem, ő pedig annyit mondott, hogy ez most nem elég. És ezért hagytam elmenni. Hogy mondhatta, hogy ez nem elég? A szerelem mindig elég! Az akkori éjszakát is Jacksonnál töltöttem, és utána sok másikat is. Nem volt jó egyedül ülni a szobában, és arra gondolni, hogy Rach elsétált a kisbabánkkal a hasában.

Felhagyott minden munkával, bocsánatot kért attól a majomtól, majd elhagyta a várost. Pár napig Cara házában élt, és beszélni sem akart velem. Én persze hívtam, de Cara minduntalan azt mondta, hogy Rach még áll készen beszélni velem. Nem tagadom, hogy rettentő dühös voltam akkor. Mintha az egész az én hibám lett volna, úgy állította be, hogy miattam történt az egész. Pedig én csak meg akartam kérni a kezét.

Kristen újra felsóhajtott mellettem, majd ügyetlenkedve próbálta lecsavarni az ásványvizes üvegének a kupakját.

- Nyugodj már meg Stewart! – mosolyogtam rá, és kivéve a kezéből az üveget, lecsavartam a kupakot.
- Köszi! – vette vissza a műanyag flakont, és ráhúzott. – Nem hiszem el saját magamat – nevetett fel keservesen.
- Mi baj van Kris? – kérdeztem komolyan. Mostanában ismét csak ő volt a legjobb barátom, Jackson mellett persze. Nem mászott rám, nem próbálkozott be. Újra minden a régi volt.
- Annyi mindent köszönhetünk ennek a filmsorozatnak, Rob – nézett rám, majdhogynem könnyes szemekkel. Elmosolyodtam. – De komolyan. Én most valamelyik szar egyetem padjában ücsöröghetnék, miközben az anyámmal laknék, te valahol Londonban árulnál gitárokat – erre felnevettem, mire már ő is elmosolyodott. – De gondolj csak bele. Peternek családja van, ő tökéletesen boldog lenne az Alkonyat nélkül is, Nikki rendezni is tud, és már amúgy is jó színésznő volt előtte is, Kellan meg valamelyik sportmagazin elején feszítene – csak kuncogni tudtam, ahogyan élénken mutogatva próbálja vázolni a lehetséges jövőt. – És aki szerintem a legjobban ellenne az egész nélkül, az Jackson… - motyogta, majd elmosolyodott. – Zenél, mindenféle hülye filmben szerepel amúgy is… Basszus, ő úgy tudja élvezni ezt az egészet… Még nője is van már, igaz, hogy ott a világ másik végén, de nézz rá! – remegett meg a hangja. – Boldog, szerelmes, és élvezi, amit csinál…
- Miért, te nem élvezed? – vontam fel a szemöldököm.
- De, de nem úgy, ahogyan kellene. Hányszor láttad Rathbonet sírni a rajongók miatt, hogy kiakad, mert idegesítik? – utalt néhány emlékére. – Soha! Én miért nem tudok ilyen lenni? Nem hogy örülnék ennek… - mutatott ki az ablakon, ahol már az emberek élő sorfalat álltak. Megérkeztünk.
- Most szedd össze magad! – fogtam meg a vállait, és komolyan néztem a szemébe. Lehet, hogy ő előbb kezdte, mint én, de itt, ilyenkor ütközik ki, hogy fiatal egy kicsit. – Nikki és Jay is itt vannak mögöttünk, nem lesz semmi baj! Négyen végigmegyünk, aláírunk, nyilatkozunk, mosolygunk, bemegyünk, megnyered a díjat – itt elnevette magát. – És indulunk is vissza dolgozni. Oké? – kérdeztem.
- Mikor lettél ilyen felnőtt, Rob? – mosolygott szelíden, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Egyszer muszáj volt már… - sóhajtottam.
- De, ugye tudod, hogy ha… szóval mi itt leszünk! – most viszont ő nézett rám komolyan. Tudtam, hogy mire gondol.
- Rachel nem fog megenni vacsorára… talán – bólintottam.

A kocsi pár perccel később megállt, és egy nagy mosoly kíséretében kiszálltam, majd a kezemet Kristennek nyújtottam, aki megfogva azt, kibújt a kocsi rejtekéből. Magam mellé húztam, átöleltem a derekát, majd a fotósok felé fordulva mosolyogtunk. Csak rutin! - Mondogattam magamban. Pár pillanattal később a másik oldalamra Nikki lépett, Krishez pedig Jay. Négyen tudtunk csupán eljönni, de ennek szemmel láthatóan nagyon is örültek.

Rachel azóta persze már beszél velem. Ketten vettünk egy házat Los Angeles szívében, ahol mind a hárman elférünk. De ebből is látszik, hogy fogalmam sincs, hogy éppen milyen viszonyban vagyunk. Mert azóta sem egy puszi, sem egy ölelés nem volt. Semmi. Mégis kihangsúlyozta, hogy az én otthonom is lenne. Képeket készített a házról, elküldte, én rábólintottam, elutaltam az összeg felét, ő pedig megvette, és lassacskán berendezi. Januárra várjuk a babát, és addigra mindennek készen kell lennie.

Na igen. Mikor kitudódott, hogy nem vagyunk együtt, a média megőrült. Kristenre fogták az egészet, cikkek jelentek meg, hogy vele csaltam Rachelt, sőt, hogy inkább eddig Rachellel csaltam Krist. Elővették a lányok balhéit, mikor Rach kidobatta Krist a hotelből, és minden mást. Kristen nem mutatta, hogy zavarná, de tudtam, hogy így van. Mégsem tudtam megvédeni egyiküket sem.

Rach nem volt hajlandó visszamenni az apja házába, ezért döntött egy saját háznál. Ami a miénk. De velem mégsem volt együtt. Ha mondhatom ezt, ugyanolyan érzéketlen csitri lett, mint mikor én megismertem. Hűvös volt, és gyönyörű. De nem tudtam vele mit kezdeni. Ha virágot küldtem, kidobta a kukába, de ha telefonon beszéltünk, teljesen normális volt, néha úgy tűnt, örül nekem. Szóval teljes káosz volt a fejemben.

Rövid interjúk következtek, és még több fénykép. Kristen nem tűnt túl boldognak, de elég jól viselte. Hozta azt a tipikus Kristen Stewart arcát, amit sokan szeretnek, de sokan nem. És ez így volt jó. Jay mellett éppen a Breaking Dawnról beszéltem, mikor hallottuk, hogy felbolydul a méhkas, és vadul kattintgattak a hátunk mögött. Ahogy megfordultunk megpillantottuk Rachelt.

Egy kismamáknak készült, térdig érő, pánt nélküli koktélruhában volt. A haja fel volt tűzve, és enyhe sminket viselt. De ami igazán elragadóvá tette, az a terhesség volt. Szinte sugárzott. Most láttam azóta először. És teljesen lefagytam. Csak bámultam rá, ahogyan pózol, és mosolyog. Eddig csak képeken láttam őt, de igazam volt. Olyan volt, mint régen, leszámítva a nagy pocakot. Ahol az én kisfiam vagy kislányom növekedett.

Jay oldalba bökött, és úgy nézett rám, mintha idióta lennék. Hát az is voltam!

Azonnal elindultam Rachel felé. A fotósok kettőnk között kattintgattak, gondolom megörökítették az egészet. Rach felém kapta a pillantását, és először mintha megijedt volna, majd rendezte arcvonásait, és győzelmesen mosolygott. Mint régen. Kicsit elkedvtelenedtem ettől. Mintha csak egy trófea lennék. Mégis a szívem olyan gyorsan dobogott, mintha lefutottam volna a maratont.

Elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem. Olyan furcsa volt, hogy a nagyobbacska pocakjától, nem tudtam jól magamhoz szorítani, mégis fenséges érzés volt. Ahogy belenéztem a szemeibe, ott is hasonló csillogást láttam, mint azelőtt. Egy bátortalan puszit nyomtam az arcára, aztán maga mellé húzott, és pózolni kezdett a fotósoknak. Mindig is tudta, mitől döglik a légy!

Nem tudtam, mit is mondhatnék, és szerintem Rachel sem. Csak mosolyogtunk, és öleltük a másikat – már amennyire fél kézzel lehetett -, s élveztük, hogy együtt vagyunk. Még ha csak így is. Kezem pár pillanat múlva automatikus simított végig a gerincén, mire ismét rám nézett. Csak mosolyogni tudtam. Komolyan, mint egy idióta!

Végül Rachel unta meg az egyhelyben álldogálást, és engem is magával irányítva befelé vettük az irányt. Az ajtóban ott toporgott már Kris, és Jay is, Nikki meg mögöttünk jött valahol. Na ez volt a nagy pillanat. Hogy vajon Rach mit fog tenni, hogy Kristen is itt van. Nem szerettem volna, ha újra megalázza. Mert szerettem Krist, még ha néha olyan elviselhetetlen is.

Először Jay ölelte át Rachelt, és bókolt neki egy sort, hogy milyen gyönyörű ma éjjel. Na igen, valami ilyesmit te is mondhattál volna, Pattinson! – gratuláltam magamnak. Aztán Kris lépett magabiztosan Rach elé, és nyújtotta a kezét. Rach először csak lenézett Kris kezére, majd elmosolyodott, és elfogadta azt, sőt még két puszit is adott neki. Ezen nem csak én lepődtem meg! Aztán Nikki is megjött, üdvözölték egymást Rachellel, majd bementünk.

- Velünk tartasz? – találtam végre meg a hangomat, és Rach füléhez hajoltam. Kicsit mintha összerezzent volna a hangomtól, és nagyot nyelt, majd rámnézett.
- Nem, köszönöm. Apa mellett ülök – fintorgott.
- Leo is itt van? – képedtem el, és azonnal elfelejtettem minden aggodalmamat. Csakis Rachel érdekelt.
- Itt, pont ő ne lenne? – rázta meg a fejét. – De nem voltam hajlandó vele jönni – mondta, miközben a teremben sétáltunk a sorok között. – Viszont sakkban tart, szóval igyekszem viselkedni – sóhajtott, majd megállt, és felém fordult.
- Sakkban tart? – kérdeztem idegesen, mire Rach csak felnevetett, és kezét a vállamra simította. Azonnal megnyugodtam egy kicsit.
- A babával. Jó érvei voltak… Ő a nagyapja, és mindent meg tud neki adni.
- De én is… - akartam volna ellenkezni, de Rachel közvetlenül elém lépett, és kedvesen mosolyogva szólt rám.
- Mint a nagyapja, úgy értettem. Én gyűlölöm őt, Rob, és ezt te is nagyon jól tudod – komolyodott el, mire bólintottam. Egyik kezemet a derekára simítottam… nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá!
- Jó, de tudod, hogy ha bármi van… akkor szólj, és…
- Tudom, tudom… bevered a képét! – nevetett fel újra. Úgy tűnt, hogy boldog. Csak azt nem tudtam, hogy egyébként is ilyen boldog-e, vagy csak most, hogy én is itt vagyok. – Jó ember vagy, Rob! – simogatta meg az arcomat. Pillantásunk összekapcsolódott. Annyira szeretem! Ő mégsem tartotta ezt elégnek… - Jobb, mint Leo meg én együttvéve – mosolygott.
- Ne mondj… - nem hagyta, hogy végigmondjam, az ujját az ajkaim elé csúsztatta, ezzel jelezve, hogy ne mondjak semmit.
- Állva fogok ujjongani, mikor felmész oda, és megnyered a díjad! – mutatott a színpad felé, és gyengéden nézett rám. Nem értettem. A képeken olyan más volt. De rettentő jól esett, hogy most így van. – Ügyes legyél! – nyomott egy puszit az arcomra, majd beoldalazott a sorba.

Csak néztem, ahogyan üdvözli az emberek. És észrevettem a legfontosabbat: amint ellépett mellettem, újra az-az arrogáns nő lett, aki volt, mikor megismertem. Vajon ez csak álca? Vajon velem önmaga? Vajon velem szeretne lenni? Reméltem, hogy így van.

Sóhajtva indultam tovább, és ültem be Kris és Jay közé. Kristen éppen Nikkivel diskurált valamit, így csak meredtem magam elé, és vártam, hogy elkezdődjön a ceremónia. Jay mellettem a telefonján nyomkodta a gombokat. Elmosolyodtam. Kristennek igaza volt vele kapcsolatban. Boldog, biztosan épp neki ír, oda a „világ végére”, ahogyan Kris mondta.

Amikor végre arra került sor, hogy kimondják ki nyerte kedvenc színésznő díját, Kris lélegzet visszafojtva ült mellettem, és a kezemet szorította. Én biztos voltam benne, hogy ő nyer, hiszen csodálatos tehetség. És tényleg ő nyert. Megkönnyebbülten mosolyogva fújta ki a bent tartott levegőt, és állt fel, hogy felmehessen a színpadra. A lépcsőig természetesen elkísértem, majd visszasétáltam a helyemre.

Köszönetet mondott mindenkinek, aki rá voksolt, majd nekem is. Csak vigyorogva bólogattam neki fel a színpadra. Igaza van, egymás nélkül senkik lennénk a szakmában. A díjjal a kezében sétált vissza hozzám, és boldog mosollyal az arcán nézett fel rám. Csak egy puszit nyomtam a homlokára.

A férfi kategóriánál, nem mondom, nekem is elakadt a lélegzetem egy kicsit. Végül az én nevemet mondták ki, és azonnal felpattantam, Kristennel együtt, és szorosan átöleltük egymást. A nagy ricsajban, csak a szájáról tudtam leolvasni a szavakat ’én megmondtam’. Igen, ő mindig is hitt bennem. Ő is elkísért a lépcsőkig, majd a színpadon átvehettem a díjat, és a mikrofonhoz érve egy valakit kerestem a szememmel.

És meg is találtam. Rachel ott állt, kicsit messzebb, mint ahol mi helyet foglaltunk, és vigyorogva tapsolt. Megmondta: állva fog ünnepelni. Elszorult a torkom. Olyan, mintha plátói szerelmet táplálnék a tökéletes nő iránt, aki soha nem lehet az enyém. Sajnos, tényleg ilyesmi is volt a helyzet. Visszamosolyogtam rá, majd megköszöntem a díjat, és iszkoltam is a színpadról.

Még vissza kellett mennünk háromszor is. Tay helyett Jay vette át a díjat, majd a csapat kategóriát, és a kedvenc film kategóriát is a színpadon ünnepeltük. Tényleg egy nagyon sikeres estét ’zárhattunk’, aminek szívből örültem.

Az egész parádé végén, mikor már a kivonulásnál tartottunk, Kris és én is leragadtunk a rajongóknál. Jay és Nikki épp interjút adtak valahol. Rengeteg kérdést tettek fel nekünk, nem csak a filmmel, de a magánéletünkkel kapcsolatban is, amiket igyekeztünk gyorsan elhessegetni.

Már kezdtem izgulni, hogy búcsúzás nélkül kell itthagynom Rachelt, mert sehol sem láttam őt. Lassan forgolódtam a tengelyem körül, hogy merre lehet. Közben megint csak kifogtunk egy érdeklődő riportert, így négyen beálltunk és újra belevetettük magunkat a kérdések zömébe.
Épp Nikki ecsetelte a szex kérdést Bella és Edward között – mi csak mosolyogtunk Kristennel -, mikor egy tenyér csúszott az enyémbe, így hátrafordulva megpillantottam Rachelt. A riporter azonnal Rachre pillantott, aki egy csábos mosolyt eresztett felé.

- Megengedi, hogy elraboljam egy pillanatra, Robot? – pillantott rá, de meg sem várta a választ, máris húzni kezdett.
- Hova megyünk, Rach? – kérdeztem, miközben magamban ujjongtam, hogy a kezemet fogja.
- Egy kissé csendesebb helyre – mondta. Végül újra az épületben kötöttünk ki, és egy félreeső folyósóra húzott. A félhomályban láttam, ahogyan elmosolyodik, míg engem a falnak nyomott. Csak állt előttem, én pedig kezdtem megőrülni, hogy vajon mit szeretne.
- Rach? – kérdeztem, de csak leintett. Nagy levegőt vett, és mélyen a szemembe nézett.
- Nemrég jártam az orvosomnál – kezdte, én pedig ideges lettem. Csak nem valami baj van? Bár akkor nem lenne ilyen jó kedve. – És… Rob… Kislányunk lesz! – vigyorgott rám, én pedig csak bámultam rá.
- Kis… kislányunk? – kérdeztem vissza. Nem voltam benne biztos, hogy ezt mondta, lehet, hogy csak képzelődtem.
- Igen – bólintott. – El akartam mondani, hiszen nem akarok eltitkolni semmit sem előled, még ha most nem is vagyunk együtt… - csak bólintani tudtam.

Kényszeredetten elmosolyodtam, mert örültem, hogy kislányunk lesz, de az a szívembe mart, hogy kimondta: nem vagyunk együtt. Scream Awards… én is sikítani tudnék!

Vita

Sziasztok!
Hát még mindig nem megy ez a komizás… Pedig mi annyira örülnénk neki. De ha ti nem írtok mi se vagyunk lelkesek. De ezt is már elmondtuk ezerszer. Mi a baj lányzók? Nem tetszik? De akkor azt miért nem mondjátok meg? Abból is tanulunk.
Hát azért csak kész lett ez a fejezet is.
Ha valaki szeretne vendégíró lenni az jelezze nekünk e-mailben jó? Még mindig várjuk a vállalkozó szelleműeket.
Csóközön:
Kesha
****

Rachel

Utáltam magam. És utáltam Robot is. Hisztérikus zokogás tört fel belőlem amint bevágta maga mögött az ajtót. Miért nem ért meg engem? És én miért nem értem meg őt? Miért kell mindig marnunk egymást? A fene vigye el az egészet. Szívem szerint menekülőre fogtam volna a dolgot. De nem volt hozzá erőm. A földre kuporodtam és csak sírtam. A kezem a hasamra simítottam. Most mi a fene lesz? Így viselkedünk egymással és gyereket vállalunk, remek. Lehet, hogy meg se kéne szülni ezt a babát. Vagy talán jobb lenne ha külön-külön folytatnának az életünket innentől kezdve. Hiányzott Cara és a macikáim. Ők mindig mellettem voltak most pedig olyan egyedül éreztem magam. Persze ez így nem volt igaz most se. Itt volt a babám. A babánk. De mégis olyan érzésem volt, hogy minden összeomlik körülöttem én pedig állok és nézem ahogy a mennyezet darabjaira esik és rámzuhan. És nem tehetek semmit a dolog ellen. Annyira tanácstalan voltam. Annyira nagyon. És ez kétségbe ejtett. Hogy hozzam rendbe amit elszúrtam? Nem akarom elveszíteni Robot. De néha mégis olyan, mintha eltávolodna tőlem. Talán csak egy fellángolás volt ez az egész köztünk. De nem! Én igenis szeretem. Tiszta szívből szeretem. Viszont fogalmam sem volt arról, hogyan tovább. Merre. És főleg azt nem, hogy együtt vagy külön folytassuk-e az utunkat.
- Hé, Rach bent vagy? - Kopogott valaki az ajtón. Talán Kellan. - Kislány jól vagy? Nyisd ki az ajtót, jó? Rachel. Ha nem nyitod ki esküszöm, hogy betöröm - Kopogott tovább. Szipogva kászálódtam fel a földről és támolyogtam el az ajtóig. Nem akartam több balhét. Jobb ha az az ajtó a helyén marad. Mire odaértem sikeren forgott velem már minden. Utáltam ezt. Mikor lesz már vége a terhességem ezen szakaszának? Nincs kedvem többet szédelegni. Mintha be lennék rúgva. Nagy nehezen sikeresen kitártam az ajtót. A könnyfátyolon át homályosan felfedeztem Kellan alakját.
- Hé, baby mi a baj? - Lépett beljebb azonnal és szorosan magához ölelt. Jól esett a közelsége. Az aggódása. De mégis Robot akartam. Azt szerettem volna ha visszajön és ő zár a karjaiba. A veszekedésünk emléke ismét fájdalmasan hasított belém. Nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Kellan a karjába kapva vitt el a kanapéig.
- Összevesztetek mi? - Kérdezte halkan mikor már úgy ahogy lehiggadtam. Sikeresen szétáztattam a pólóját a bömbölésemmel. Szipogva bólintottam a kérdésére és úgy bújtam hozzá, mint egy kislány az apukájához. - Nyugi baby, Rob imád téged. Majd megbékél. Kicsit hirtelen haragú ez az ökör bár ha jól tudom a te temperamentumod se pite - kuncogott fel mire én is elhúztam a szám de inkább grimaszoltam, mint mosolyogtam.
- Honnan… - kezdtem bele de a torkomban lévő gombóctól nem sikerült elsőre kinyögnöm amit akartam. Na fussunk neki még egyszer. - Honnan… - de a hangom ismét elcsuklott.
- Honnan tudtam, hogy baj van? - Kérdezte mire aprót bólintottam. - Édesem a veszekedéseteket szerintem az egész hotel hallotta. És mellettetek lakom. Szerinted nem hallatszik át, hogy mennyire zokogsz? - Nézett rám kérdőn.
- Értem - böktem ki.
- Jobban vagy? - Kérdezte a hátam simogatva.
- Aham - bólogattam. - Köszönöm - mosolyogtam rá halványan.
Aztán ismét hozzábújtam. Hogy mikor aludtam el azt nem tudom de az biztos, hogy az ágyamban ébredtem az ébresztőórámra. Egy kar fonódott a derekam köré. Ami nem Robhoz tartozott. Hátrafordulva sikerült őszintén mosolyognom. Kellan aludt mögöttem. Kócosan., nyitott szájjal. Halálosan édes volt. Persze jobban örültem ha Rob fekszik mellettem de jól esett, hogy velem maradt a hisztim ellenére is. Lassan kászálódtam ki az ágyból majd gyors zuhanyt vettem és leadtam a rendelésem két adagnyi reggelire egy kávéra és egy teára.
- Kellan - bökdöstem meg a vállát. - Ébresztő - suttogtam.
- Nem - vágta rá kómásan és a másik oldalára dőlt.
- Van kávé és reggeli - mosolyogtam.
- Erős fekete és nagy adag? - Kérdezte dünnyögve.
- Pontosan.
- És hol van Pattinson? - Nyitotta ki az egyik szemét mire ismét belém hasított a fájdalom.
- Nem tudom - vontam meg a vállam. A hangom még nekem is idegenül csengett. - Mire felöltözöm kelj fel jó? - Erőltettem magamra egy mosolyt majd ismét eltűntem a fürdőbe. A szemeim kivörösödve és bedagadva, hatalmas karikákkal élettelenül néztek vissza rám. Mint egy két hetes Vizi hulla. Próbáltam normalizálni a kinézetem. Hála az égnek, hogy nő vagyok. Nem gáz ha hat kiló vakolatot kenek magamra. Amint elfogadhatóvá varázsoltam magam kiléptem. Kellan már kint kortyolgatta a kávéját. Én is letelepedtem mellé. Némán reggeliztünk meg. Végig éreztem magamon az aggódó pillantását de próbáltam nem tudomást venni róla. Ma végre dolgozni fogok. Erre kell koncentrálnom. Nem arra, hogy menyire hiányzik Rob.
- Mennem kell - suttogtam amint lenyeltem az utolsó falatot is.
- Nekem is - bólintott Kellan.
Gyorsan összeszedtem a cuccaim. Indulásra készen sétáltam az ajtó felé mikor kinyílt és Rob lépett be rajta. Ő sem aludhatott túl sokat. Az arca nyúzott volt. Reméltem, hogy nem Kristennel fetrengett éjszaka vagy ne adj isten valami másik nőcskével. De nem, ilyet biztos nem tenne hessegettem el magam elől a rémképeket. Amint meglátta Kellant a kanapén heverni azonnal düh csillant azokban a gyönyörű kék szemeiben. Nem voltam most kész egy féltékenységi jelenetre. Kellan felnézve azonnal megrémült.
- Nem csináltam semmit - mentegetőzött azonnal mikor meglátta, hogy Rob kezei ökölbe szorulnak.
A fejem megcsóválva haladtam el Rob mellett. Nem akartam így kezdeni a napot. Nem akartam ismét veszekedni. Én ezt nem akartam már. Az ajtót lassan csuktam be magam mögött. A liftnél is hallottam, hogy Rob magából kikelve üvölt Kellannel. Csak reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget.

A galériában szerencsére Greg nem kérdezett semmit. Hagyta, hogy csendben pakolgassam a képeket olyan rendszer szerint ahogy én jónak láttam.
- Vacsora? - Kérdezte mikor összepakoltam a cuccaim.
- Most inkább nem - csóváltam meg a fejem.
- Baj van? - Nyúlt az állam alá, hogy a szemébe nézzek.
- Kicsit összevesztünk Robbal. De megoldjuk - mondtam ál magabiztosan. Csak reméltem, hogy így lesz.
- Ha tudok segíteni vagy… - kezdett bele.
- Nem. Köszönöm. Ezt nekünk kell megbeszélnünk - sóhajtottam.
- Oké de ha mégis bármi van csak hívj fel - mosolygott rám bíztatóan mire ismét elmormoltam egy köszönömöt és elindultam vissza a hotelba.
A szobánk üresen tátongott. Valahogy most ez sem tudott bántani. Talán még örültem is a dolognak. Egy kád vízbe ereszkedve álltam neki gondolkodni. Mit mondjak Robnak? Hogyan? Muszáj megoldanunk ezt az egészet, mert a dolgok nem haladnak jó irányba. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Sikeresen el is aludtam a kádban.

Rob

Holt fáradtan estem be a szobánkba. Ahol senki nem várt. Bár Rach táskája az asztalkán hevert. Szóval valahol itt van. Első utam a hálóba vezetett de az ágy üresen tátongott. Hiányzott már a közelsége. Beláttam, hogy hülyén viselkedtem. Persze ő is de hát tudtam mit vállalok azzal, hogy szerelmet vallok neki és életem párjául választom. Szerettem volna ha mindent átbeszélünk és ismét normális párként viselkedünk. A gyerekemet várja, szeretjük egymást egy ilyen Greg féle vadbarom nem választhat szét minket. A fürdőből halvány fény szűrődött ki. Mosolyogva léptem be az ajtón. A szívem viszont megállt dobogni mikor megláttam, hogy élettelenül fekszik. Az ijedtségtől elszorult a torkom. Istenem… Mi a fene baja lehet?
Őrült mód rohantam hozzá. Amint a vállához értem kipattantak a szemei és ijedten merült el a vízben. Azonnal utána nyúltam és kihúztam a kádból. Köhögve bukkant a felszínre. Azonnal kiszedtem a már kihűlt vízből és egy hatalmas törölközőbe burkolva szorítottam magamhoz.
- A francba Rob, megőrültél? - Támadt nekem krákogva. - A frászt hoztad rám - nyögte.
- Én csak… Basszus azt hittem, hogy meghaltál. Úgy feküdtél ott mintha… - csuklott el a hangom. Még mindig nem bírtam feldolgozni a látottakat. Ahogy ott fekszik sápadtan a hideg vízben. Komolyan azt hittem, hogy valami komoly baj van.
- Elaludtam azt hiszem - köhögte miközben a szemembe nézett.
- Sajnálom csak megijedtem - kértem bocsánatot miközben a kezem a hasára simítottam. És ez volt a legnagyobb hiba amit elkövethettem.
- Mi történt a kezeddel? - Kérdezte halkan.
- Öhmm… - na most légy okos Rob. Ha ebből ki bírom vágni magam… De nem. Nem tudom.
- Mit műveltél? - Nézett rám vádlón.
- Kellan és én nem értettünk egyet egy-két dologban - vallottam be a bűnöm.
- Nézz rám - kérte. Én pedig megtettem amit kért.
- Ez Kellan műve? - Simított végig a monoklimon amit a sminkesek alig tudtak eltakarni Rachel mégis kiszúrta a duzzanatot.
- Igen - bólintottam. - Azt hittem, hogy… - kezdtem bele ismét a magyarázkodásba de nem bírtam befejezni.
- Hogy megcsaltalak vele - fejezte be helyettem majd kimászott az ölemből. Azonnal megfogtam a csuklóját és könyörgően néztem a szemébe.
- Én sajnálom. Elborult az agyam.
- Ez már nem elég Rob. Hogy hihetted azt, hogy bemászok Kellan ágyába amint kiteszed a lábad a szobából? Igen, összevesztünk. És? Te talán Krishez rohantál? - Kérdezte dühösen. Leszegtem a fejem. Amit ő azonnal félreértett.
- Megdugtad igaz? - Kérdezte hidegen miközben kirántotta a kezét a szorításomból.
- Nem. Azaz oda indultam csak aztán… - magyaráztam kétségbeesve.
- Csak aztán? Jött egy jobb nő aki nem úgy néz ki, mint egy bálna? - Mutatott végig magán miközben szomorú tekintettel bámult rám.
- Rach, nem! Szeretlek. Soha nem csalnálak meg. Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon - bizonygattam miközben felpattantam a földről.
- Sajnálom Rob - gördült ki egy könnycsepp a szemén én pedig megrémültem. Féltem, hogy hogyan fogja fojtatni. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mit akar ebből kihozni. - Sajnálom, hogy eljöttem veled ide. Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked. Sajnálom, hogy nem értelek meg. Sajnálom, hogy nem tudok jó társad lenni. Sajnálom, hogy beléd szerettem. És sajnálom, hogy megfogant ez a baba - simította a kezét a hasára miközben folyamatosan hullottak a könnyei. - De ezennel szabad vagy. Azt hiszem hibáztunk. Hiba volt a kapcsolatunk. Mi nem… Mi nem illünk össze. Nem működik ez köztünk. Nem akarom, hogy boldogtalan legyél mellettem. Márpedig az vagy. Nem vagyok elég jó és én nem tudlak megérteni, támogatni úgy ahogy kéne. A gyereket megszülöm, akkor látod amikor csak akarod. Nem kell semmi tőled. Se pénz, se egyéb. Én most elmegyek. Legyél nagyon boldog, jó? Ígérd meg, hogy az leszel. Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom - nézett a szemembe még mindig sírva. - Bocsáss meg nekem amiért ennyit bántottalak és… Mindegy. Szeretlek és így lesz neked a legjobb - magyarázta inkább csak magának már.
Ledermedve pislogtam rá. Most komolyan el akar hagyni? El akar menni? Azt hiszi, hogy nem elég jó nekem? Hogy én nem szeretem ugyan úgy ahogy ő engem? Hogy nem akarom őt és a kicsit mindennél jobban? Komolyan úgy gondolja, hogy boldogtalanná tesz? Vagy talán ez csak kifogás? Talán ő vágyik már másra? De nem. Akkor nem zokogna így. Nem lenne a tekintete fájdalommal és szenvedéssel. Úgy éreztem magam mint akit tiszta erőből gyomorszájon vágtak. Aztán meg torkon. Mindkét helyen hatalmas gombóc nőtt. Nem veszíthetem el őket. Az nem lehet. Ő és a gyerekünk hozzám tartoznak. Nem mehet el csak így… Mire észbe kaptam már a hálóban pakolgatta a cuccait én pedig nem tudtam mivel győzzem meg. Egy dolog volt biztos. Hogy szeretem és akarom őt. És persze a csöppséget is aki a pocakjában növekszik.