Egy család felbomlása

Jó olvasást! Puszi! Amy

** Rob **

Miután kitessékeltem mindenkit a szobából Rach felé vettem az irányt, akit lefektettem a kanapéra. Laposakat pislogott, és nagyon úgy tűnt, hogy kezd magához térni.

- Ha hagytad volna, még akkor, hogy széttépjem ezt a hülye kis picsát, most nem lenne semmi gond! – nézett rám szúrósan, mire elmosolyodtam.
- Ha széttéped, mint hülye gyerek a mesekönyvet, az sem old meg semmit! – simogattam meg lassan újra kipirosló arcát. – Megijesztettél! – szomorodtam el ismét.
- Ne haragudj! Csak a vérnyomásom… Kristentől hol felugrik, hol leesik. Kristen Stewart ártalmas az ember egészségére. – halvány mosoly jelent meg vonásain.
- Fel kell készülnöd, hogy Leo idejön! Kris biztos szólni fog neki!
- Leszarom! – sóhajtott, miközben felült. – Azt kapja majd, amit akart. Azt a Rachelt, akit te is megismertél Rob! – nézett rám komolyan, keze mégis gyengéden simított végig az arcomon.
- Biztos vagy benne? – ültem mellé, és derekánál magamhoz húztam. Szerettem volna, ha olyan közel van hozzám, amennyire csak lehetséges.
- Igen. Ő nevelt olyanná, akit a partikon lehet mutogatni. Hála az Égnek, hogy anyámra ütöttem! – remegett meg egy picit a hangja. – Ha nem így lenne, magamtól sosem lennék normális… Már ha most az vagyok. – motyogta.
- Tökéletes vagy. Nekem mindenképpen. – adtam egy puszit az arcára. – De most mennem kell! Megleszel egyedül? – kérdeztem.
- Persze, apa szerintem előbb úgysem ér ide, mint te. – vont vállat.
- Jól van. Sietek! Szeretlek anyuci. – mosolyogtam rá, mire rögtön neki is jobb kedve lett.
- Én is téged apuci! – csókolt meg még egyszer.

Még megsimogattam a hasát, és elköszöntem a picitől is, majd lefelé vettem az irányt.
Az egész napom azzal telt, hogy türtőztettem magam. De komolyan! Olyan szívesen kitekertem volna Kristen nyakát, hogy azt el sem tudom mondani. Hogy lehet valaki ilyen gyerekes? Még jó, hogy a kötelező forgatókönyvi szövegen kívül nem mert hozzám szólni.
Este viszonylag korán értünk a szállodába, így siettem is fel a szobánkba.
Amikor beléptem az ajtón Rachel és Leo egyszerre kapták rám a szemüket.
Elállt a lélegzetem, ahogyan Rachre néztem. Arca olyan volt, mint mikor először megláttam azon a partyn. Ugyanaz a magabiztos és sugárzó tekintet.
Haja be volt göndörítve, lágyan hullámos volt, szemei világos árnyalatot kaptak, ajkain pedig egy kis cseresznye szín. Egy fekete blúz volt rajta, és egy fehér feszülős nadrág, magas sarkú cipővel. Elképesztően csodálatosan nézett ki.

- Szia Édesem! – mosolygott rám, és hívogatóan nyújtotta felém a kezét, amit azonnal meg is ragadtam, és mellé sétáltam, hogy egy puszival köszönthessem.
- Elárulnád Robert, hogy miért nem szóltál, hogy megvan a lányom? – füstölgött Leonardo.
- Én mindennél jobban szeretem a lányodat, és megkért, hogy ne szóljak, így én be is tartottam ezt. – néztem rá nyugodtan. Látszólag nem tetszett neki a hozzáállásom.
- Hát ez nagyszerű… - csapta össze két kezét. – Felelőtlen bagázs.
- Apa. Kérlek! Hagyd ezt abban. Nem vagyok hajlandó elmenni innen, ezt már megmondtam. – Rach úgy beszélt vele, ahogyan velem is, az első éjszakánkon. Győzelemittasan, magabiztosan és erélyesen.
- Kislányom! Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy össze-vissza járd a világot Robbal? Ugyan, nem erre neveltelek!
- Erre neveltél! – mutatott végig magán azzal a kezével, amivel nem az enyémet szorongatta. – Itt vagyok! Jól nézz meg, jól vésd az eszedbe a hangom és az arcom, mert örülhetsz, ha egy évben egyszer látni fogsz ezután! – fenyegetőzött Rachel.
- És mégis mivel érdemeltem ezt ki? Hát nem adtam meg neked mindent? – kiabált Leo.
- Hogy mivel? – kiáltott vissza Rach. Na most fog robbanni! – Megölted az anyámat! Hagytad, hogy elvegyék tőlem! Ezt sosem bocsátom meg neked! – Leo és én is lefagytunk. Én azért mert vártam, mit reagál ő, ő pedig mert nem számított erre.
- Tessék? – suttogta. Látszott rajta, hogy nem érti, Rach honnan tudja.
- Hallottalak telefonálni. Nem Rob miatt tűntem el otthonról, hanem miattad. – mondta kegyetlen nyugodtsággal. Persze én tudtam, hogy mennyire fáj neki az, ami kiderült.
- Nem úgy van, ahogy gondolod… - kezdte Leonardo, de Rachel félbeszakította.
- Nem a te titkos, piszkos ügyeid miatt ölték meg? – kérdezte.
- De… Én nem tudtam, hogy…
- Erről ennyit. És ne is álmodj róla, hogy látni fogod az unokádat.
- Te terhes vagy? – egyik megdöbbenés követte a másikat Leo szemében.
- Igen. Gyereket várok Robtól. – lépett egészen mellém, és fél kézzel átölelte a derekamat.
- Nem… Nem tilthatsz el tőle… - háborodott fel.
- Elvetted tőlem anyát. Én elveszem tőled őt, és magamat is! Most pedig, ha megkérhetlek… - sétált az ajtóhoz és szélesre tárta azt. – Menj.
- Ezzel még nincs vége édes lányom! – nézett farkas szemet Rachellel.
- Tudom. De ne feledd! A legjobbaktól tanultam a játékot! – mosolygott rá Rach.

Leo egészen vörös fejjel távozott a lakosztályból, és Rach olyan erővel vágta be utána az ajtót, hogy szerintem a szálloda szerkezete alapjaiban remegett meg. Villámokat szóró szemekkel tekintett felém, én pedig nem tudtam, mit mondjak.
Szerencsémre nem is várta, hogy mondjak valamit, mert olyan hévvel esett nekem, hogy időm sem maradt bármit is kinyögni.

Ajkai falták az enyémeket, és kezei már a pólóm levételével voltak elfoglalva. Hagytam, hogy kiélje rajtam minden szenvedélyét, és hagytam, hogy őrült módon szeressen. Ajkai mindenhol ott voltak. Ujjai gyengéden kulcsolódtak férfiasságom köré, de mégis szenvedélyesen játszott vele.
A kanapén fekve, mámorban úszva próbáltam csillapítani a légszomjam, Rach pedig mellettem pihegett.

- Ha minden napom vége ilyen lenne, akkor én lennék a legboldogabb nő a világon. – motyogta mosolyogva, és hozzám bújt.
- Ha rajtam múlna, akkor így is lenne! – fordultam felé. – Ezt nem adhatom meg neked, mert mindig lesz olyan munkám, ami majd elválaszt minket. – simogattam meg csípőjét, mire lehunyta a szemét.
- Nem baj. Majd megoldjuk… Ha te is akarod!
- Akarom hát! – húztam közelebb.

Még jó ideig feküdtünk ott, majd Rach úgy döntött, hogy ideje vacsoráznunk. Mivel sejtettük, hogy a többiekkel együtt való vacsoráról lekéstünk, és talán Rach nem is akart Kristennel találkozni, ezért rendeltünk némi kaját.
Rachel szerencsére jóízűen falatozott mellettem, miután lezuhanyoztunk, és látszólag nem volt rossza kedve.

- Biztos jól vagy anyuci? – bújtam be mellé az ágyba, mikor már az egyik esti filmet nézte.
- Persze apuci. – mosolygott rám jókedvűen. – Miért?
- Hát csak… Gondoltam, hogy ez az egész…
- Tudod Rob… Tisztán emlékszem az anyukámra. Nagyon erős nő volt, és szenvedélyesen szerette azt, amit csinált. Leonardo akkoriban még nem dolgozott ennyit, de azért keveset sem. Sokszor nem volt velünk. – nézett rám komolyan. – Anya tényleg kemény nő volt, és én sem vagyok különb. Nem török meg! Tudom, hogy anyukám már egy jobb helyen van, és hogy vigyáz rám… Ránk. – csúsztatta kezét a hasára. – Leonak nem hiszem, hogy meg tudok bocsátani. Így most már tényleg csak ti maradtatok nekem, és Cara. – hajolt közelebb és csókot nyomott a számra.
- Mindig veled leszek, ígérem!

Ezekkel a szavakkal a fejemben aludtam el, és készültem fel lelkiekben egy újabb munkával töltött napra.
Az elkövetkező egy hét elég nehéz volt. Én egyre fáradtabb voltam, de Rach viszont egyre vidámabb. Számtalan ötlete volt már a babával kapcsolatban.
Örültem neki, hogy ennyire jól érzi most magát, de a hét utolsó napján már annak is örültem, hogy ágyig eljutottam a lábaimon, és nem úgy kellett elmásznom odáig.

Három hét elteltével végül úgy ahogy, de belerázódtam a dolgokba, és minden zökkenőmentesen zajlott. A film készült, Rach boldog volt és úgy tűnt Kris is lenyugodott.
Egészen normális volt, kisebb-nagyobb beszélgetésekbe is bonyolódtunk. Számomra világos volt, hogy elfogadta azt, hogy Rachel és én egy pár vagyunk, bár Rach és ő azóta egy kukkot sem beszéltek.
Nem is bántam, mert egy újabb vadmacskaharcra nem lett volna energiám.
Nem úgy a környezetünkben élők. Kellan rossz passzban volt, mert Esther úgy döntött, hogy nem kér a nyilvánosságból, és kiadta Kel útját, aki viszont ezerrel kapálózott, hogy visszafogadja, pedig ilyen messziről nem nagyon volt esély.
Jackson akkora ordítást levágott Ashleyvel, hogy olyat el sem tudtam képzelni azelőtt. Ash képei megjelentek az újságokban, miszerint Joe Jonassal volt, és Jay teljesen kiakadt. Sosem hallottam még őt kiabálni, sőt még úgy igazán a hangját sem emelte fel, de most… Ash csak pislogott, és hallgatta, ahogy Jackson kikelve önmagából ordít. Mind meglepődtünk. Közölte, hogy keres valaki mást, nem egy olyan kétszínű libát, mint Ash. Még jó hogy mindezt nem egy szabadtéri forgatáson vágta le, hanem egy stúdióban.
Nikki szerencsére boldog volt a jelenlegi barátjával, és úgy tűnt, hogy jól alakul a kapcsolatuk.
Hát ki mit kapott, valaki jót, valaki rosszat.
A hangulat így elég érdekesre sikeredett egy-egy jelenet forgatásakor. Kellan nem emlékezett a szövegére, Jackson szinte ellökte magától Ash-t amint felhangzott hogy „ennyi” egy felvétel végén, én meg Kris pedig tartottuk a három lépés távolságot, amint lehetett.

Szóval nem volt könnyű elviselni azt, hogy folyton elbaszta valaki a játékot, és vehettük fel elölről az egészet.
Így minden este kellett még egy türelem játékot is játszanom, hogy végighallgassam Rachel minden óhaját-sóhaját.

Egyik ilyen este már nagyon fáradt voltam, és megkértem, hogy ma aludjunk előbb. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, de akármennyire is szerettem, képtelen voltam tovább fent maradni, így amint letettem a fejemet a párnára elmerültem az álmok világában.
Reggel mikor csörgött az ébresztőm, furcsa módon Rach nem ült mellettem, egy bögre kávéval a kezében, mint eddig minden reggel.
Sóhajtva léptem ki a nappaliba, és reméltem, hogy nincs komolyabb baja.
A kanapén ült, és láttam rajta, hogy valami nagyon böki a csőrét, és ahogy észrevett, dühösen nézett rám. Tudtam, hogy itt most lesz valami… Túl nagy volt a csend… A vihar előtti csend.

Titok

Sziasztok!
Na, eljutottam idáig is. Remélem, örültök neki. 18+-os karika érvényben, szóval kiskorúak ne nagyon olvassátok a saját érdeketekben, mert megmondták az okosok, hogy nem ajánlatos a lelki világotok fejlődése miatt (bár nem hiszem, hogy ez bárkit is visszatart, de rajtam nem múlt a dolog). Én szóltam.
Komikkal alakulunk hölgyek esetleg urak, már nem 5-öt írtok, hanem 9-et, de ezt is lehetne még fokozni. Igazam van vagy igazam van? Szerintem igazam van! Na, szóval kapjátok picit össze magatokat, mert össze fogjuk akasztani a bajszunk. 49 rendszeres olvasó mellett ez édes keves azt kell, mondjam. Mi pedig akkor vagyunk nagyon, nagyon lelkesek, ha látjuk, hogy ti is azok vagytok. Komoly ösztönző erő, hogy írtok, ezt higgyétek el nekem.
Amúgy még mindig várjuk azokat a lelkes amatőröket vagy profikat, akik hozzáadnának valamit a mi kis fantazmagóriánkhoz. E-mailben lehet bátran jelentkezni (kesha420@gmail.com) nem eszünk embert és tényleg szabad kezet kaptok szóval, ha van kedvetek írni, akkor semmi nem gátol titeket maximum a fantáziátok! Ha szükséges segítünk stb.
Na, ennyit a hegyi beszédből. Jó olvasást mindenkinek!
Csóközön:
Kesha
****

Rob

A vágyaim már most az egeket korbácsolták. Pedig szinte hozzá se értem. De a látványa megdobogtatta a szívem, a pulzusom a fellegekig szökött a lélegzetem pedig kapkodóvá vált. A nadrágom fájdalmasan szűknek bizonyult. Rach mosolyogva simította a tenyerét a mellkasomra, amitől minden izmom görcsbe rándult. Egyszerűen álltam ott, mint egy kőszobor és néztem az előttem álló lányt. Még egy cseppet sem látszott rajta, hogy kisbabát vár, az alakja egyszerűen… Leírhatatlanul tökéletes.
Idegőrlő tempóban gombolgatta ki az ingem. Még kettő volt hátra mikor nem bírtam tovább és kihasználva, hogy a testembe visszatért az élet - az egyik testrészembe túlságosan is - letéptem magamról az átkozott anyagot. Rach szélesen mosolygott rám én viszont már nem bírtam kontrolálni magam. Szégyen nem szégyen neki estem. Persze csak óvatosan hisz az agyam valami távoli halk kis hangja figyelmeztetett, hogy óvatosan kell vele bánnom hisz a gyerekemet várja. Mégis faltam az ajkit. A csókja különleges afrodiziákum volt a számomra. Már csak arra eszméltem, hogy az ölembe ugrik én pedig az utolsó lépést teszem, vele az ágy felé majd egyszerre dőlünk a matracra. A fehérnemű, amit külön erre az alakalomra húzott a kedvemért nem volt hosszú életű. A finom anyag hangos reccsenéssel adta meg magát az akaratomnak. Rach ujjai az övemet bontogatták majd egyszerűen a hátamra fordított és lecibálta rólam az alsómmal együtt. Végre valahára meztelenül simultunk össze. Minden egyes négyzetcentiméternyi bőrfelületet beborítottam a csókjaimmal. Nem tudtam betelni vele. A mellei sokkal érzékenyebben reagáltak most a nyelvem és az ujjaim játékára én pedig élveztem, hogy az alattam lévő lány zihálva veszi, a levegőt néha pedig felsikít a gyönyörtől, amit én, egyes egyedül én okozok neki. Semmi nem volt ehhez fogható. Azaz akkor még azt hittem. A hasán át eljutottam a nőiességéig Az arcát néztem miközben az ujjaimmal simogatni kezdtem a gyönyöre középpontját. Annyira érzelem és élvezet suhant át a vonásain, amit eddig még soha nem láttam rajta. Még nagyobb élvezetben akartam részesíteni így nem törődve a halk könyörgéssel, hogy ne várassam, tovább tegyem végre a magamévá a nyelvem küldtem édes csatába. Az íze elbódított a halk nyöszörgése az őrületbe kergetett. A körmei a vállam és a hajam szántották. Két ujjaim is gond nélkül el tudtam tüntetni a teste mélyén, de amint ezt megtettem levegő után kezdett kapkodni majd a teste ívbe feszült és megéreztem a rejtett izmai akaratlan összehúzódásait. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy még mindig ki tudom elégíteni, hogy így reagál az érintéseimre. Tovább kényeztettem egészen eddig, míg fel nem rántott magához és nem részesített egy olyan csókban, amitől azt hittem, hogy halott vagyok és a mennyországba kerültem. És ez még semmi nem volt tőle. Lassan szakadt el a számtól, hogy az állam vonalát és a nyakam részesítse finom csókokkal. Csillagokat láttam a gyönyörtől. Komoly önuralomról tettem tanúbizonyságot azzal, hogy nem sültem el azonnal mikor az ujjait a férfiasságom köré kulcsolta. Ugyan ebben a percben finoman beleharapott a mellkasomba. Felszisszentem, de nem a fájdalomtól, hanem az élvezettől, amit ezzel okozott. Őrület mire képes, hogy meddig tudja feszíteni a húrt. A nyelve lassan siklott egyre lejjebb. Játékosan csókolt bele a köldökömbe majd a hasamon keresztbe kasul kalandoztak az ujjai és az ajkai, de a lényeget csak az ujjaival kényeztette csak egyelőre. Egyre kevesebbe levegő jutott a tüdőmbe, ahogy játszadozott rajtam. De mikor az ajkai fogságába estem tényleg leállt a légzésem és a szívverésem is. Megdermedve próbáltam összekapni magam, hogy ne élvezzek el azon nyomban. Nem volt egyszerű. A nyelve le felsiklott merev testemen én pedig végleg elvesztettem a fejem. Egyszerűen lerántottam magamról és fölé kerekedve egyetlen mozdulattal hatoltam a teste mélyére, hogy aztán megálljak. Olyan régen nem éreztem, hogy egyek vagyunk, hogy az enyém, hogy a forró nedvesség körbeölel, hogy alatta, fekszik, zihál és a szíve majdnem átszakítja a bordáit, hogy most minden pillanatot ki akartam élvezni.
- Rob… - nyöszörögte miközben végigsimította a gerincem vonalán és a fenekembe markolva próbált mozgásra ösztönözni.
- Szeretlek - ziháltam a szemébe nézve.
Tényleg így éreztem. Szerettem mindennél és mindenkinél jobban. Cseppet sem bántam meg, hogy komoly kapcsolatba bonyolódtam vele. Hogy odabent a pocakjában növekszik a kapcsoltunk édes pici gyümölcse.
- Én is szeretlek - suttogta halkan miközben a nyakamba kapaszkodva húzta fel magát és édes csókot lehet a számra.
Eddig tartott a nem mozdulok, kiélvezem a pillanatot elhatározás. Egyre gyorsabban hajtottam mindkettőnket a gyönyör felé. Rachel simogatásait és csókjait mindenhol éreztem és ez még tovább tüzelte az amúgy is őrülten perzselő vágyaim. Egyszerre értük el a mennyország kapuját. Mindketten remegtünk az élvezettől. Az izzadt testét a mellkasomra vontam miközben össze-vissza puszilgattam az arcát.
- Ez már hiányzott - kuncogta a nyakamba mire én is felnevettem.
- Nekem is. De jól vagy? - Simítottam a tenyerem a hasára.
- Soha jobban - bólogatott vigyorogva. Mint egy teljesen elégedett, jóllakott kiscica úgy bújt hozzám. Aztán hirtelen megdermedt a karomban és durcásan nézett rám. El nem tudtam képzelni mit követtem el - Máskor bánhatnál finomabban a fehérneműmmel - bökött a fejével a földön heverő szétszakadt anyagdarabok felé - aztán az előbbinél is szélesebb vigyor terült szét az arcán. Apró csókkal jutalmaztam a színészi teljesítményét.
- Nem ígérem meg, így legalább mindig kapok meglepit - suttogtam a fülébe.
- Szeretlek - hallottam meg a halk vallomást, ami ismét megdobogtatta a szívem.
- Én is szeretlek. Na meg a törpét is - mosolyodtam el.
A tudat, hogy apa leszek belülről melengette a szívem. Félelmetes és csodás érzés volt. Egy kisember, akiért felelős vagyok, akit nekem kell nevelnem, felkészítenem az életre. Tudtam, hogy a karomban tartott nővel együtt képes leszek rá, bár még mi is csak felelőtlen kölkök voltunk. De volt kilenc hónapunk arra, hogy felnőjünk a feladathoz. Azt tudtam, hogy imádom már most azt a kis törpéikét, aki odabent növekszik.
- Rob… - hallottam meg szerelmem halk hangját.
- Mondd csak szívem.
- Megígéred, hogy nem leszel olyan, mint Leonardo? - Kérdezte halkan. Mostanában csak így emlegette. Nem tudta kimondani, hogy apa.
- Mindenre esküszöm, ami szent - vágtam rá azonnal mire Rach elmosolyodott egy apró sóhaj után.
Így is gondoltam. A munkám soha nem fog elválasztani a gyerekemtől. Ha kell, otthagyom a színészetet vagy majd egy színházba játszom, mit tudom én, de részt fogok venni a törpike életében az egyszer biztos. Nincs az az Isten, aki elválaszthatna tőlük. Soha nem akarom, hogy a gyerekem ne apának hívjon hanem Robnak vagy még rosszabb esetben Robertnek. Azt már nem. Én leszek a világon a legeslegjobb apuka. Imádni fogom és erről, ő is tudni fog. A pénzre meg magasról teszek. Így is kerestem annyit, hogy életem végéig elé legyen nekem és a családomnak. És ha meg mégse lenne elég akkor a szüleim is felneveltek engem és a nővéreim, egyszerű emberekként. Dolgoztak és slussz. Mindenünk megvolt. Majd én is elmegyek, biztosítási ügynöknek vagy autószerelőnek fene se tudja. Bár nem hiszem, hogy erre szükség lesz.
Rach ujjai ismét a testem kezdték becézgetni. Nem haboztam egy percig se, hogy a mindkettőnkben újraéledő vágyat kielégítsem. Hajnalban aludtunk el. Ugyan nem sok értelme volt hisz pár óra múlva kelhettem is, de cseppet sem bántam, hogy nem tudtam sokat aludni az éjszaka hisz sokkal izgalmasabb elfoglaltságaim voltak.

Reggel Rachel ismét kávéval várt. Viszont a zuhany közbeni gyors együttlétünk még a koffeinnél is jobb hatással volt rám, már ami az ébrenlétet élteti.
Még volt pár percem az indulásig így a kanapén ücsörögve simogattam a kismanót Rach pocakján keresztül. Szerelemem vigyorogva figyelte mikor a kanapé melléé térdelve apró puszikat nyomtam a hasára.
- Szeretlek törppicúr míg nem leszek itt vigyázz a mamára jó? - Magyaráztam a hasának mire Rachel halkan felnevetett és a hajam kezdte simogatni. - Téged is szeretlek anyuci - térdeltem fel, hogy egy csókot nyomjak a szájára.
- Jól van apuci, de ideje menni, dolgozni én pedig nekiállok rajzolni - somolygott.
- Tudom, hogy mennem kell, de nem akarok - nyüszítettem, mint az ovisok.
- Vigyázok rá, ne aggódj - simította ő is a hasára a tenyerét.
- Tudom.
Még egy puszit nyomtam a hasára, de ebben a percben kicsapódott az ajtó. Azonnal arra kaptam a fejem.
- Mi a fenét csinálsz Rob? - Ráncolta össze a homlokát Jay.
- Öhmmm… - Na, erre most mit mondjak? Rachellel azt beszéltük meg, hogy nem szólunk a babáról senkinek, amíg nem muszáj.
- Te terhes vagy - rakta össze a kirakót Jackson miközben Rachelre nézett.
- Ki terhes? - Jelent meg hirtelen Kellan is.
Ó a francba. Már csak ez hiányzott. Kérdőn néztem Rachelre aki szintén tanácstalanul pislogott rám. Most mi a fenét csináljunk?
- Rachel - mutogatott szerelmem felé az a kotnyeles barom.
- Kitől? - Kerekedtek ki Kellan szemei is.
- Tőlem te idióta - csapta tarkón Jackson. - Szerinted ha Rob puszilgatja a hasát és vele van, akkor kitől?
- Hát mit tudom én - vont vállat durcásan Kellan.
- Észlény - forgatta meg Jay a szemeit miközben beljebb jött és Rachelt felkapva a kanéról pörgetni kezdte a levegőben. Tátott szájjal bámultam a kitörését.
- Hűűű…. Gratulálok - nyomott egy puszit az arcára mire Rach felnevetett.
- Köszi - ölelte meg. Ácsi mikor lettek ők ilyen jóban? A féltékenység azonnal eluralkodott rajtam így kitéptem Rachelt Jackson karjaiból és magam mellé húztam.
- Apuka leszel… Ezt nem néztem ki belőled - lépett mellénk Kellan is vigyorogva majd alaposan hátbaveregetett aztán Rachel is bordaropogtató ölelésben részesített.
- Hé, óvatosabban még összetöröd nekem - szóltam Kellanre akinek a karjai közt nem is látszódott a hozzá képest pöttöm leányzó.
- Vigyázok, rá ne aggódj - mosolygott rám miközben elengedte. - De ti miért nem mondtátok el? - Nézett ránk sértődötten.
- Titokban akartuk, azaz akarjuk tartani, amíg lehet - adta meg Rachel az egyszerű választ miközben a karomba bújt.
- Értem. De előttünk lebuktatok - mutogatott Jay önelégülten vigyorogva magára és Kellanre.
- Nyugi lakat a szánkon - vigyorodott el Kellan miközben elmutogatta, hogy dobja el a kulcsot, ami a száján lévő lakatot nyitja.
- Jaja, tőlünk senki nem tudja meg, hogy gyereket vársz Robtól - vigyorgott tovább Jackson.
Jól esett, hogy ennyire örülnek annak a hírnek, hogy szülők leszünk. És az, hogy nem szivárogtatják ki a kis titkunk, amíg mi úgy nem döntünk, hogy elmondjuk a többieknek szintén rendes volt tőlük. Egy dologgal nem számoltam….
- Mocskos kis cafka - hallottam meg az ajtóból egy dühös hangot. Mire észhez tértem már előttünk is állt és Rachel felé lendített a tenyerét, de szerencsére időben elkaptam a kezét a csuklójánál fogva.
- Ne merészeld - sziszegtem a dühöngő nőszemély felé.
- Biztos vagy benne, hogy tőled van? - Kérdezte gonosz mosolyt villantva.
- Igen - vágtam rá gondolkodás nélkül. Tudtam, hogy így van. Hisz Rachel hosszú idő óta csak velem volt. Kétségem se volt a felől, hogy a pici akit a szíve alatt hord az én gyerekem. Viszont Kristenre egyre dühösebb lettem amiért ilyesmiket mondd. Hogy lehet ennyire… Á, nem is tudom kifejezni szavakkal mit gondolok.
- Utolsó kis ribanc vagy - köpte Rachel felé a szavakat. - Felcsináltattad magad, hogy megtartsd mi?
- Nekem nincs szükségem ilyen trükkre - vigyorodott el Rachel.
- Kristen, menjünk jó? - Nézett rá Kellan.
- Erről Leonardo tudni fog, tudom, hogy égre földre téged keres. Hát most tudni fogja hova is bújtál el. Majd ő gondoskodik róla, hogy eltakarodj innen - mutogatott Kris mire Rachel teljesen lesápadt.
- Ne merészeld - suttogta erőtlenül. Láttam, hogy a szemébe könnyek gyűlnek majd egész testében remegni kezdett.
- Rach, kicsim, nyugodj meg jó? - Nyúltam az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. A fény, a csillogás az élet amit annyira imádtam mindig a tekintetében, teljesen kihunyt a csodaszép kék szemekből. Mintha egy élettelen baba lenne úgy pislogott rám majd lassan lecsukta a szemeit és elernyedt a teste…

Meglepetés

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! A végéért bocsi, de csak azért hagytam abba, hogy olvashassunk majd Kesha féle mocskos szexet! Én imádom!
Azért komizhattok, mert tényleg kevesen írtok nekünk!
Jó olvasást! Puszi:
Amy

** Rob **

Hát őszintén szólva először nagyon megijedtem. Egy baba az nagy felelősség, és tényleg még fel kell nőnünk a feladathoz, de hiszem, hogy sikerülni fog.
Rach mellettem édesen szuszogott, és örültem, hogy megtaláltam és hogy jól van. Bár láthatóan nagyon megviselte az egész dolog. De vajon az apjával mi a gond? Nem fogadja el a pénzét, és nem beszél vele. Ki kell derítenem, de csak úgy, hogy ne izgassam fel vele Rachelt.
Óvatosan kibújtam ölelő karjai közül, és lementem a földszintre. Megbeszéltem a fiúkkal, hogy elmehetnek, majd én itt maradok vele. Először persze megkaptam a fejmosást, de aztán belementek a dologba.
Cara még telepakolta a hűtőt, majd ő is elment, így kettesben hagyva minket.
Telefonáltam a rendezőnek, akitől szintén egy alapos lebaszást kaptam, de megegyeztünk, hogy két napig maradhatok.

- Nem érdekel Rob! – mondta. – Ha kell, akkor hozd el Rachel Knightot is, de itt legyél, és használható legyél! – harsogta.

Nem tudom Rach mit szól majd ahhoz, hogy velem kéne jönnie. Legutóbb nagyon megbántottam, de igyekszem neki bebizonyítani, hogy szeretem, és mindennél fontosabb a számomra.

Megcsillogtattam főzőtudásomat, és egy egyszerű spagettit készítettem. Teleszórtam a tetejét sajttal, amit szépen ráolvadt, majd egy tálcára tettem a két tányért és felmentem Rachelhez.
Még mindig aludt, de olyan sovány lett szegényem, hogy kénytelen vagyok felébreszteni őt, hogy egyen valamit.

- Édesem! – suttogtam, és megsimogattam az arcát. Lassan nyitogatta szemeit, és álmosan pislogott rám.
- Rob? – kérdezte. – Azt hittem csak álmodtalak. – mosolyodott el.
- Itt vagyok veled, veletek. – simítottam tenyeremet a hasára.
- Hmm… Micsoda illatok. – ült fel, és a tálcára nézett.
- Azon kevés dolgok egyike, amit anyukám megtanított nekem megfőzni. – erre csak szélesen elmosolyodott. – Jó étvágyat! – tettem az ölébe a tálcát, majd mellé ültem.
- Köszönöm szépen! – adott egy puszit az arcomra.
- Bármikor.

Jóízűen fogyasztottuk el az ételt, és közben bekapcsoltuk a tv-t. Rach mindet megette, pedig telepakoltam a tányért, sőt még kért repetát is.

- Szóval… - kezdtem, mikor a konyhában ácsorogtunk, és Rach bepakolta a mosogatógépbe a tányérokat. – Elmondod, hogy miért nem beszélsz Leonardoval? – kérdeztem félve. Szemeiben könnyek gyűltek, és hirtelen megállt a mozdulatban.
- Amikor hazamentem, hallottam őt… - kezdte, majd elmesélte, hogy mit beszélt Leo telefonon.
- Ezt nem tudom elhinni. – motyogtam magam elé.
- Pedig elhiheted. Ő tehet arról, hogy anya meghalt. – ránéztem és láttam, hogy a könnyek csíkot húznak az arcán.
- Gyere ide… - húztam magamhoz, és átöleltem.
- Mostmár… Nincs családom… Eddig se foglalkozott velem, de most mindennek… Vége. – nyöszörögte.
- De van családod. Ott van például Cara. És én is, meg a babánk. Mi hárman összetartozunk. És én mindig veled leszek! – ígértem.
- Neked is dolgod van. – nézett rám szomorúan.
- Kéz napig lehetek távol, aztán vissza kell mennem, de szeretném, ha velem jönnél! – néztem szemébe, mire igencsak meglepődött.
- Biztos? Mert ha ez a kicsi miatt van, akkor megígérem, hogy vigyázok magamra és rá is, de nem szeretném, ha csak azért…
- Dehogy! Veled szeretnék lenni! Ezen ne aggódj! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Szeretlek! – bújt a mellkasomhoz.
- Én is szeretlek! – adtam egy puszit a feje búbjára.

Az elkövetkező két napban sokat beszélgettük, és Rach is jobban nézett ki, és jobb hangulata is volt. Már tudott rendesen enni, bár volt amit régen szeretett, de most rá sem tudott nézni, és fordítva is. Szemei alatt a karikák már alig látszottak, és ajkai egyre többször görbültek mosolyra.
Cara jött el hozzánk, és egy csomó új ruhát hozott Rachelnek, hogy Vancouverben megfelelő ruhatára legyen. Elbúcsúztak, majd elindultunk vissza Kanadába.
A vencouveri reptéren volt pár fotós, mert természetesen kiszivárgott, hogy nem vagyok a forgatáson, és vártak rám.
Rachel szerencsére egyáltalán nem pánikolt be, pedig arra számítottam, hogy azok után, amiken keresztülment, másképp fog reagálni a dolgokra, de nem így történt.

Szürke kabátját összehúzta maga előtt, begombolta, majd felszegett fejjel, és győzelmes mosollyal az arcán lépkedett ki mellett a fotocellás ajtókon.
A sötétített ablakú kocsiba beülve, amit a rendező küldött elénk, kifújta a tüdejében tartott levegőt.

- Ha azt hiszik, hogy egyszer úgy kaphatnak lencsevégre, hogy rossz passzban vagyok, akkor nagyon nagyot tévednek! – mondta felháborodva.
- Az én Szerelmem! – nyomtam egy puszit ajkaira, mire ő csak boldogan mosolygott vissza rám.

A hotelbe érve, felvettem a szobakártyám, majd felmentünk, és Rach kipakolta a cuccait. Ahogyan a női holmik helyet kaptak a lakosztályban, egyre boldogabb lettem. Örültem, hogy itt van velem.
A srácokkal együtt szoktunk vacsorázni, így szóltam Rachnek, hogy készüljön.
Egy fekete, feszülős farmert, és egy halványrózsaszín blúzt vett fel, fekete magas sarkú csizmával. Eszméletlenül nézett ki. Haját felkötötte, arcára enyhe sminket varázsolt, és már késznek is nyilvánította magát.
Kéz a kézben mentünk le az étterembe, majd az asztalhoz érve Ashley máris Rach nyakában lógott, és azt ecsetelte, hogy mennyire örül, hogy itt van.
Jackson is hasonlóképp jókedvű volt, Kellanról nem is beszélve. Nikki és Kris csak ültek egymás mellett, és elmotyogtak valami „szia” félét, de különösebben nem foglalkoztak velünk. Vagyis velem, mert Rachelre elég dühös szemekkel pillantottak.
Rach azonban a szokásos lekezelő pillantással elintézte őket, és a vacsora további részében nem foglalkozott velük.
Örültem, hogy nem rendeztek jelenetet, bár ami késik az nem múlik, és tudom hogy Kristen képes kiprovokálni a dolgokat.

Ashleyvel megbeszélték, hogy mivel holnap Ash szabadnapos, ezért elmennek vásárolni. Látszólag minden nagyon rendben volt. A szobába felérve azonban Rach kitört.

- Annyira gyűlölöm azt a kis cafkát. – mondta, miközben a csizmáját vette le, én pedig csak kamilláztam. – Én most egy kurva rossz szót sem szóltam hozzá, és mégis így méreget, esküszöm, ha nem lennék terhes, nekiugrottam volna. – mondta, majd a fürdőbe ment, én meg utána.
- Ugyan, ne is foglakozz vele. Ha idegeskedsz, az csak árt a babának! – simogattam meg a hasát, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Igazad van. – sóhajtott.

Együtt zuhanyoztunk, de ami már egyre jobban idegesített, hogy nagyon régóta nem szeretkeztünk. Pedig Rach mindig nehezen tartja vissza magát. És már 3 napja, hogy együtt vagyunk folyamatosan, és semmi.
Persze lehet, hogy most a lelki világa miatt, nem akar velem lenni, de számomra ez akkor is nagyon furcsa.

Az éjszaka nyugalmasan telt, egyszer éreztem, ahogy Rach kibújik mellőlem, majd pár perccel később vissza. Ha jól hallottam ivott egy pohár vizet, de így félálomban nem mernék rá megesküdni.
Reggel Rach kávéval fogadott.

- Mikor keltél fel? – kérdeztem. A forgatás miatt nekem reggel fél hatkor kell kelnem, de nem hittem volna, hogy előbb fent lesz nálam.
- Nem is olyan régen… - vont vállat.
- Érezzétek jól magatokat ma, és… - vettem elő a tárcám, majd átnyújtottam az egyik bankkártyám. – Vegyél, amit szeretnél! – mondtam.
- Nem kell Rob… A festményekből van még. – tiltakozott.
- Édesem… - ültem fel mellé. – Most már hozzám tartozol. A babánkat várod, és a szerelmem vagy. Ha apádtól nem fogadsz el pénzt, azt megértem, de tőlem… Nekem nem kell, valakinek el kell költenie. A festményekből származót, meg tedd egy számlára. Majd ha a baba felnő, azt a pénzt megkapja, vagy nem tudom…
- De nem kell eltartanod… - motyogta.
- Ne így fogd fel! – kértem.
- Bár most, hogy a sulit sem fogom befejezni, elég szarul állok. – bánkódott.
- Majd befejezed később! – simogattam meg az arcát. – A férfi dolga gondoskodni a nőről, akit szeret, és a gyermekeiről…
- Biztos ez? – kérdezte félénken.
- Száz százalék! – mosolyogtam.
- Hát jó, de tudnom kell, hogy ha én belendülök… - villantott egy cinkos vigyort.
- El kell, hogy keserítselek Drágám, mert nem ez az egyetlen bankkártyám. Ez csak egy a sok közül! – vigyorogtam most én.
- Hmm… Jól választottam mi? – nevetett fel. Örültem, hogy boldognak látom.
- Jól. Nem tudom mi lenne velem nélküled. – néztem a szép szemeibe.
- Én sem tudom, mi lenne velem nélküled. – mondta, majd megcsókolt.

Ez a csók már sokkal tüzesebb volt, mint az eddigiek a napok során, de nekem mennem kellett dolgozni. Így megmosakodtam, felöltöztem, majd indultam is.

- Mikor hazaérsz egy meglepetés fog várni! – mosolygott sejtelmesen.
- Milyen meglepetés. – kérdeztem, már a nyitott ajtóban állva.
- Majd meglátod! – kuncogott.

Kétség kívül egész nap arra vártam, hogy végre visszamehessek hozzá, és megkapjam a meglepetésem. El sem tudtam képzelni, hogy mire gondolhat.
Kris egész nap nem szólt hozzám, de nem nagyon érdekelt. Ezek szerint az a jó fej Kris, aki eddig volt, csak színjáték volt.
Láthatóan baszta a csőrét, hogy Rachellel jöttem vissza, de kit izgat?
Elvoltam a többiekkel is, nem volt szükségem rá.

Napközben felhívtam egyszer Rachelt, hogy megkérdezzem, hogy minden rendben van-e. Úgy hallottam, hogy elég jól érzik magukat, így nem aggódtam. Tudtam, hogy Ash vigyáz rá.
Estefelé már teljesen kész voltam, annyira kíváncsi voltam, hogy mit kapok. Komolyan rosszabb voltam, mint egy kisgyerek. Jackson és Tay jót röhögtek rajtam. Hát én is nevettem velük. Mindenki azt mondta, hogy örülnek, hogy végre normális vagyok. Én mindenkinek csak annyit mondtam, hogy Rach érdeme.

Hazafelé a kocsiban elszívtam vagy öt szál cigit, pedig az út alig volt tíz perces.
A liftben már számoltam a másodperceket, szerettem volna már vele lenni.
Az ajtó előtt tököltem egy sort a kártyával, de végül bejutottam.

- Rach, Szivem, megjöttem! – kiáltattam el magam.
- A hálóban vagyok! – jött a gyors válasz.

Azonnal arrafelé vettem az irányt. Mikor benyitottam komolyan azt hittem, hogy álmodom. Rachel az ágyon feküdt, egy irtó dögös piros cuccban. Egy melltartó, franciabugyi, harisnyatartó harisnyával, és egy magas sarkú cipő. Mindegyik vörös volt, és csipke.

- Meglepetés! – mondta, majd felkelt, és elém sétált. Én körülbelül tátott szájjal figyeltem őt. – Olyan régen voltunk együtt, és hiányzol! – suttogta a fülembe.
- Aham… - ennyit tudtam reagálni. – Ez a ruha… - suttogtam, miközben szemeimet nem tudtam levenni dekoltázsáról.
- Ashleyvel közösen választottuk. Ha minden igaz, ő épp most csábítja el Jayt egy fekete ilyen szerelésben.
- Azt hiszem, mázlisták vagyunk! – mondtam.
- Én is… - mondta, és ajkait a nyakamra tapasztotta.

Kívántam, de még mennyire. Akartam őt, most, és tenni is akartam ellene. Az ágy felé kezdtem tolni.

Bújócska

Sziasztok!
Hát nem vagyok túl boldog. Se én, se Amy. Öt komi? Komolyan ennyit érdemlünk? Csajszik szeretnénk ha több lenne a visszajelzés. Tudom, hogy mi is belustultunk, tudom én. De akkor is... Ez nem szép tőletek. Elvileg van 46 rendszeres olvasónk amihez az öt komment édes keves. Kicsit erőltessétek meg magatokat. Én is megtettem és írtam és hoztam a frisst:) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
puszi mindenkinek:
Kesha
****


Rob
Tévedtem mikor azt hittem a bizonytalanság a legrosszabb. Két hete nem tudtam semmit Rachről. Nem vette fel a telefont se ő, se Cara. Igen, kínomban már őt is megpróbáltam elérni, hogy beszélhessek vele. De semmi. Iszonyatosan hiányzott. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem tudok élni nélküle. A karomban akartam tartani, vele lenni. Szerettem volna ha a hotelszobámban vár rám, mikor "hazaérek" a forgatásról. Hülye voltam, hogy nem marasztaltam. De már késő bánat.

Egyik este a zuhany alatt álltam, hogy lemossam magamról a nap porát, mikor meghallottam a telefonom csörgését. Mint egy eszeveszett vad rohantam érte. Hátha Rachel hív. Nem jött be a tippem.
- Igen tessék? - Vettem fel.
- Szia Rob. Leonardo vagyok. Rachel veled van? - Kérdezte.
- Nem - vágtam rá. Egyetlen percre megállt bennem az ütő. Nincs otthon, nincs velem. Nem lehet elérni. Mintha a föld nyelte volna el.
- Nem tudom elérni sehogy. Nem tudod, hol lehet? - Hallottam meg az aggódó hangját.
- Fogalmam sincs. Leonardo, nem lehet, hogy valami baja esett?
- Nem tudom. De már két hete nem tud se róla, se Cararól senki semmit.
- George és Luke? - Kérdeztem aggódva az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva.
- Ők is eltűntek - remegett meg Leonardo hangja.
- Valami üzenetet nem hagyott? Akármit? Amiből megtudhatnánk, hol van? - Kérdezősködtem tovább. A félelem fojtogatni kezdett.
- Semmi. Lisa annyit mondott, hogy Rach pár cuccát sírva dobálta be a bőröndjébe, miután tőled hazajött, bepattant a kocsijába és elment. Nem te csináltál vele valamit?
- Én nem tudom. Mostanában nem voltunk túl jóban. De nem mondtam semmi rosszat. Legalábbis szerintem - sóhajtottam fel idegesen.
- Na jó. Azt hiszem ideje értesíteni a rendőrséget - szusszantott fel Leonardo, majd elköszönt. Még megígértettem vele, hogy ha bármit megtud, szól.
Eddig nem aggódtam annyira. Azt hittem csak megsértődött és nem hajlandó szóba állni velem. De most... Éreztem, hogy valami nem stimmel.

Rachel

A repülőúton volt időm gondolkodni. Nem tudtam mi van velem. Egyszerűen egyedül éreztem magam. Nem volt senkim. Azt hittem Rob más. Hogy ő lehet a biztos pont az életemben. Hogy bármi történik ő velem lesz, hogy érdekelni fogja mi van velem. Kezdtem azt hinni, hogy tévedtem. Hozzászokhattam volna már a magányhoz, de nem ment. Utáltam egyedül lenni, mégis mindig magamra maradtam. Tudtam én is, hogy elvetettem a sulykot az utóbbi időben. De szükségem lett volna rá. Ő mégse volt velem. Olyan volt, mint apu. A karrierje fontosabb volt mindennél. Én pedig naivan hittem neki. Elhittem, hogy szeret, hogy mellettem van. Hittem benne. Elhittem, mikor azt mondta, hogy nem fog bántani, mert szeret. Elhittem, hogy megnyílhatok előtte. Hogy levehetem a maszkom. Nem kellett volna. Nem kellett volna soha megmutatni neki a sebezhető énem. Hisz most, hogy megtudta ki is vagyok, eldobott magától. Csak egy játékszer voltam. Rámunt, belémrúgott és elhagyott.
A repülőről leszállva George és Luke már vártak rám. Kocsiba szállva azonnal hazafelé vettem az irányt. Nem szóltam senkihez egész út alatt, de szerencsére a mackóim nem is kérdezgettek. Tudták, hogy ha beszélni akarok a dologról, megteszem.
- Szia kicsikém - ölelt magához Lisa, amint beléptem a házba.
- Szia - húztam halvány mosolyra az ajkaim. Ez volt az első alkalom, hogy tegezett. Végre ezt is elértem.
- Apukád a dolgozószobában van - mosolyogott rám.
Elöntött a boldogság. Végre. Itt van apu. Idejét se tudtam már, mikor láttam utoljára. Gondolkodás nélkül rohantam felé. Az ajtó előtt viszont megtorpantam. Apu valakivel elég komolyan kiabált.
- Nem. Nem érdekel én ebből már kiszálltam. Megfizettem kőkeményen a piszkos ügyeitek árát. A lányomnak miattatok nincs anyja. Miattatok halt meg a feleségem... Nem érdekel. Megmondtam, hogy nem moshattok több pénzt a hotelen keresztül.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ki miatt halt meg anyu? És miért? Nem értem. Tovább hallgatóztam.

- Idefigyelj. A lányom számotokra tabu. Nem érhettek hozzá. Van, aki megvédje és ha egy haja szála is meggörbül én tekerem ki a nyakatokat személyesen. .... Tudom, hogy nektek köszönhetem a vagyonom. De azt hiszem Lily halála épp elég volt. Megöltétek a feleségem, mert kiszálltam a mocskos üzletetekből....

Ennyi bőven elég volt a beszélgetésből. Sírva rohantam fel a szobámba. Túl sok volt ez nekem. Minden felkavarodott körülöttem egyik pillanatról a másikra. Anyu apu miatt halt meg. Ennyit értettem csak az egészből. Nem csak sima baleset volt. Megölték. Megölték az anyukám és apu tudott róla. El akartam menni. Nem bírtam volna apámmal egy házban maradni továbbra is. Felfordult a gyomrom arra a gondolatra, hogy a tiszteletre méltó Leonardo Knight mocskos üzletekkel és pénzmosással tett szert az első millióira. És feláldozta az anyukámat a pénz miatt. Az ő hibája, hogy elvesztettem az egyetlen embert, aki szertetett. Aki törődött velem. Zokogva dobáltam be a cuccaim a bőröndömbe. Öt perc alatt összeszedtem minden cuccom és futva rohantam a kocsimhoz.
- Rach, Rach mi a baj? - Kapta el a karom Luke.
- Vigyél innen - zokogtam a mellkasába. - Vigyetek innen.
- Oké, nyugodj meg - terelt be a kocsi hátsó ülésére.

Fogalmam sem volt merre tartunk. Nem is számított. Meg akartam halni. Fél óra autókázás után már kezdtem rosszul lenni a hisztérikus sírásomtól. Luke emelt ki a kocsiból és vitt be egy házba. Anyutól örököltem a lakást. A legjobb hely. Erről még apu se tudott. Csak Cara, Luke, George és én. Luke a hálóba vitt és az ágyra fektetett. Egy idő után minden elsötétült körülöttem. Álomba bőgtem magam.

- Rach. Kicsi szivem, ébredj - simogatta valaki a hátam. Amint kinyitottam a szemem forogni kezdett velem az egész szoba. A gyomrom felkavarodott, kipattantam az ágyból és a fürdőbe rohanva borultam a wc fölé, hogy kiadjak mindent magamból. Eszembe jutott minden. Ismét sírni kezdtem.
- Rachel. Mi történt? - Jött be Cara a fürdőbe. A hajam összefogta és a hátam simogatta míg a gyomrom le nem nyugodott. Magam elé meredve feküdtem el a földön. A plafont bámultam és vártam. Vártam, hogy rámszakadjon az egész és vége legyen mindennek. Teljes letargiába estem. Hallottam, hogy Cara szólítgat, de nem bírtam megmukkanni. Mindent csak tompán érzékeltem és hallottam magam körül. Reagálni nem volt erőm. Egyetlen kérést bírtam kinyögni.
- Ne szóljatok senkinek, hogy hol vagyok. Se Robnak, se apunak. Nem akarom látni őket- suttogtam

Két hete bujkáltam mindenki elől. Csak Cara, Luke és George voltak velem. Senki nem tudta hol vagyok, hogy mi van velem. Így volt jó. Azt hiszem teljes depresszióba estem. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Mindent elvesztettem és nem maradt semmi, csak a határtalan üresség.
- Rachel, ez így nem mehet tovább. Enned kell! Fel kell kelned! Gyerünk kislány - noszogatott Cara.
Nem ment. Nem éreztem magamban erőt semmihez. Még a festéstől is elment a kedvem. Egyre rosszabbul voltam. Még az ágyból se igazán akartam kikelni. Senkivel nem kommunikáltam.
- Rachel ha nem eszel magadtól esküszöm, hogy én tuszkolom le a torkodon az ételt - jött be George egy tálcával.
- Nem vagyok éhes - motyogtam alig hallhatóan.
- Márpedig enni fogsz kisasszony - csattant fel hirtelen. Összerezzentem a hangjától és ismét elsírtam magam. A tekintete azonnal megenyhült. Mellémfeküdt, a fejem a mellkasára vonta.
- Rachel, kérlek. A kedvemért egyél egy kicsit. Nem kell elmondanod, hogy mi bánt, ha nem akarod. Megértem. De ne tedd tönkre magad. Kérlek. Cara, Luke és én is aggódunk érted. Nagyon szeretünk kislány - nyomott egy puszit a hajamra. Ismét feltört belőlem a zokogás. Ezer éve nem mondta senki, hogy szeret. Rob volt utoljára, aki kimondta ezt a bűvös szót. Hiányzott. Nagyon.
- Oké - adtam meg magam. Az a szó, hogy szeretlek most varázslatosan hatott rám. Viszont valamivel nem számoltam. Amint lenyeltem az első falat levest azonnal ki is kívánkozott. A fürdőbe rohantam ismét. Miután lenyugodott a gyomrom a szekrénybe nyúltam egy tiszta törülközőért. A tekintetem hirtelen megakadt valamin. A fejemben lévő kártyák közt kezdtem lapozgatni.
- Nem - zokogtam fel ismét, miközben a lábaim fölmondták a szolgálatot és a földre huppantam.
- Rach, Istenem - térdelt mellém Cara. A fejem az ölébe vontam úgy sírtam tovább.
Amint megnyugodtam Cararára néztem.
- Azt hiszem terhes vagyok - nyögtem ki. Cara kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Robtól? - Kérdezet összezavarodottan.
- Nem, Luketól - forgattam meg a szemeim.
- Oké. Nyugi. Mély levegő. Mindjárt jövök - állt fel, majd felhúzott a földről és a nappaliba kísért.
- Vigyázzatok rá nagyon - adta ki Georgenak az utasítást. A srácok pankrációt néztek a tv-be miközben én gondolkodtam. Nem lehetek terhes. De ha mégis...
- Tessék, hoztam egy kis kekszet meg teát - huppant le mellém Luke és a kezembe nyomta az ellátmányt.
- Köszönöm - böktem ki és majszolni kezdtem, miközben a tv képernyőjére meredtem.

Összegezzük a dolgokat. Az apám egy bűnöző. Miatta és a mocskos üzlete miatt halt meg az anyukám. Itt bujkálok két hete. Folyamatosan rosszul vagyok. Amit lenyelek az ki is kívánkozik és már a fene se tudja mióta nem jött meg. Nagy valószínűséggel egy karrierista pasastól vagyok terhes és ugyan olyan sorsra jut a gyerekem, mint én hacsak nem védem én meg. De ahhoz össze kell magam szednem. Az egész életem összeomlott és nem látom a fényt a romoktól. Csodálatos. Egyedül vagyok. Bár... Ha igaz, amit sejtek és babát várok, soha többé nem leszek magányos.

Cara egy óra múlva tért vissza. A karomnál fogva rángatott be a mosdóba.
- Tessék - borította ki a papírzacskó tartalmát a mosógép tetejére. Azt hiszem az összes tesztet felvásárolta amit kapni lehetett.
Gyorsan megcsináltunk hármat és vártunk. A percek idegőrlő lassúsággal teltek.
Az eredmény pedig:
Pozitív.
Gyerekem lesz. A tesztekre bámultam majd a kezem a hasamra csúsztattam. Carából kitört a sírás.
- Keresztanyuka leszek - borult a nyakamba. Nem tudtam, visszaölelni. Nem volt semmihez erőm.

Három nap telt el azóta, hogy megtudtam, hogy kisbabát várok. Cara noszogatott, hogy hívjam fel Robot de nem akartam tudni arról, hogy nem akar gyereket. És talán önző módon osztozni se akartam vele. Ő nem akart engem. Nem fértem bele az életébe. Szerinte túl hisztis, szeszélyes és gyerekes vagyok. Egy gyerek pedig biztos hátráltatná a karrierjét. Nem akartam, hogy a babámnak olyan élete legyen, mint nekem.
Cara elrángatott a nőgyógyászhoz, hogy biztos lehessek a dologban. Megerősítette minden kétséget kizárólag, hogy egy két hónapos manó növekszik a pocakomba. Magam is meglepődtem, hogy örültem neki.
- Cara, kérhetek valamit? - Szólaltam meg otthon miközben a hasam simogattam.
- Persze szivem - mosolygott rám.
- Menj el hozzánk és csempészd ki a képeim a padlásról. Ahhoz, hogy fel tudjam nevelni a babát pénz kell. A képeim pedig elegendő összeget biztosítanak egy időre. Hozd el az állványom és a festékeim. Mindent, amit odafent találsz - ismertettem vele a terveim.
- De hát van pénzed - nézett rám értetlenül.
- Nincs.
- De az apád utal...- kezdett bele de félbeszakítottam.
- Nem kell az apám pénze. Ha találkozol vele véletlenül, el ne mondd neki, hogy hol vagyok. A babáról meg végképp nem szólhatsz senkinek - néztem mélyen a szemébe.
- És Rob?
- Nem tudom. Még nem - ráztam meg a fejem. Össze voltam zavarodva.

Az összes képem eladtam egy galériának. Jó pénzt hozott mind. Viszont újakat nem tudtam festeni. Egész nap az ágyban feküdtem. Vagy aludtam vagy magam elé meredve gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Kezdett körvonalazódni egy terv a fejembe. De Cara mindent összekuszált.

Rob

Egyre idegesebb voltam. Leonardoval napi kapcsolatban álltam de se ő, se én nem tudtunk meg semmit Rachelről. Mindenkit aki közel állt hozzá elnyelt a föld. A rendőrség pedig nem kerestette hisz Lisa szerint magától ment el. Elmúlt huszonegy, felnőttnek minősült. Nem kezelték eltűnt személyként. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem tudom elérni. Iszonyatosan aggódtam érte.
- Eltűntek a képei és minden cucca, ami a padláson volt - közölte Leonardo egyik nap.
- Ő ment értük? - Csillant meg a remény.
- Nem. Cara lopakodott be este. A biztonsági kamerák rögzítették, hogy mindent elvisz. Az egyik galériába került minden. Az összes festményét és rajzát eladta. Valami nem stimmel.
- Nem értem - ráztam meg a fejem miközben rágyújtottam. - Utalsz neki pénzt nem? Akkor miért adott el mindent?
- Nem tudom Rob. A kártyáját nem használja. Pedig úgy ki tudnánk deríteni, hogy hol van. De nem nyúl hozzá.
- Cara tudja, hogy hol van ezek szerint.
- Igen. De őt se lehet megtalálni.
- Luke és George azóta se jelentkeztek?
- Nem. A fizetésük se vették fel. Biztos vagyok benne, hogy ők is tudják hol van Rachel.
- A fenébe. Meg kell találnunk. Valami történt Leonardo. Érzem - estem kétségbe.
- Mindenki őt keresi hidd el nekem. A lányom. Én is aggódok érte. De mintha direkt bujkálna.
- De miért? - Tettem fel a kérdést. Senki nem tudott válaszolni.

Pár nap múlva már a teljes összeroppanás szélén álltam. Se aludni, se enni nem voltam képes. Egy egyre nagyobb gombóc fojtogatott folyamatosan. A gyomrom folyamatosan görcsbe volt rándulva. Minden egyes telefoncsörgésnél azért imádkozzam, hogy Rachel legyen az. Hogy megtudjak róla valamit. Legalább azt, hogy jól van. Épségben. Csak egy újabb gyerekes csíny az egész és rosszak a megérzéseim miszerint valami komoly dolog történt vele. Stephani naponta hússzor üvöltötte le a fejem, mert nem tudtam a munkámra koncentrálni. Mindenki panaszkodott rám. De hogy éljek úgy, hogy a nő akit szeretek eltűnt?
Újabb hét telt el. Kezdtem tényleg beleőrülni a tudatlanságba. A remény kezdett kihunyni bennem. Már nem hittem abban, hogy a telefonom megcsörren és megtudok róla valamit. De aztán mégis.
- Hallo? - Vettem, fel a mobilom egyik éjszaka. Gőzöm nem volt ki kereshet ilyen későn. Mindegy volt. Úgysem tudtam aludni.
- Szia Rob - hallottam meg Cara halk hangját.
- Cara, Istenem. Hol van Rachel? Jól van? Mondd, hogy minden rendben. Könyörgöm Cara - daráltam le egy szuszra.
- Los Angelesben van. Azt nem mondanám, hogy minden rendben van vele, de jó lenne ha ide tudnál jönni.
- A következő géppel repülök - pattantam fel és máris elővettem a táskám, hogy bedobáljak pár cuccot.
- Oké, kimegyek eléd a reptérre. És Rob... Ne szólj Leonardonak, arról, hogy hívtalak - kérte.
- Rendben - ígértem meg. Igazából bármit megtettem volna annak érdekében, hogy láthassam Rachelt. Akár a csillagokat is lehoztam volna Caranak az égről.

A Lax-ra érve Cara tényleg várt rám. Nem szólt hozzám csak a kocsijához terelt.
- Mi történt? Miért bujkál? Jól van? Hogy értetted, hogy nincs vele minden rendben? - Zúdítottam rá a kérdéseim.
- Majd ő elmondja - vont vállat.
- Cara - mordultam fel.
- Rob, így is megszegtem az ígéretem. De szüksége van rád. Jobban, mint eddig bármikor. Szóval legyél férfi - kérte majd a tekintetét ismét az útra szegezte.

Egy ismeretlen ház előtt parkoltunk le. Épp most kelt fel a nap. Türelmetlenül vártam, hogy végre a karomban tarthassam Rachelt. Nem érdekelt, hogy szó nélkül jöttem el a forgatásról. Most csak ő számított.
A lakásba lépve azonnal megpillantottam Rach macijait. A kanapén ültek. Gyilkos pillantással méregetettek de nem szóltak egy szót sem.
- Hol van? - Kérdeztem. Cara az egyik ajtóra bökött. Gondolkodás nélkül léptem be. Ott feküdt az ágyon. Pocsékul nézett ki. Az arca holtsápadt és beesett. Az egész lány csont és bőr volt. Talán beteg... A szemei alatt sötét karikák húzódtak meg. Mégis gyönyörűnek találtam. A haja szétterült a krémszínű párnán. Békésen szuszogott. Nem bírtam ki. Óvatosan leültem az ágy szélére és az arcába hulló tincseit finoman a füle mögé simogattam. Megrezzent az érintésemtől és mocorogni kezdett. Valahol megkönnyebbültem, hogy látom. Jól volt. Nem rabolták el, nem ölték meg. De mégis féltem. Vajon miért bújt el ide? A szemeit lassan kezdte nyitogatni, miközben az arcát a tenyerembe simította.
- Rob - motyogta álmosan.
- Itt vagyok szerelmem - bújtam mellé és szorosan magamhoz öleltem. Rachel amint megérezte a karjaim maga körül zokogni kezdett. Türelmesen megvártam, míg lenyugszik. Próbáltam csitítgatni, miközben a hátát simogattam.
- Rob - nyöszörögte.
- Itt vagyok édesem. Miért bújtál el? Miért nem vetted fel a telefont? Tudod mennyire megijesztettél? Annyira aggódtam érted. Soha többet ne csinálj ilyet - zúdítottam rá mindent.
- Sajnálom - zokogott fel ismét.
- Nincs semmi baj. Itt vagy velem épen és egészségesen. Nagyon szeretlek - suttogtam a fülébe, mire még jobban potyogtak a könnyei. Ismét fél órába telt, míg sikerült megnyugodnia.
- Rob - hüppögte.
- Itt vagyok - mosolyogtam rá, miközben lesimogattam az arcán lévő könnyeket.
- Úgysem maradsz sokáig - hajtotta le a fejét.
- Rach, miről beszélsz? - Kérdeztem türelmetlenül. Nem értettem mire akar kilyukadni azzal, hogy nem maradok sokáig.
- Gyereket várok, tőled.
A hangja határozottan csengett, a szemeiben őszinteség tükröződött. Ledermedtem. Apa leszek? De... Hogy? Na jó ez hülye kérdés. Tudom, hogy lehet. Elég sokat gyakoroltuk.
- De szedsz gyógyszert - nyögtem ki a következő felmerülő gondolatom hangosan is.
- Igen. De az sem száz százalék - feleli majd felül és mélyen a szemembe néz. - Nézd Rob. Nincs semmi baj. Te nem akarod. Megértem. Nem kell semmi. Nem kell felvállalnod. Ne érezd őt kötelességednek. Úgyis szakítani akartál velem. Megértem. Viszont megtartom. És felnevelem egyedül - simítja a tenyerét a hasára.

Rachel

Még most se igazán akarom elhinni, hogy Rob itt van. Ledermedve bámul rám. Látszik rajta, hogy folyamatosan cikáznak a gondolatai. Viszont én megnyugodtam. Egy ember tudja az igazat. Legalábbis azt az igazat, ami őt érinti. Minden kész van a fejemben. Itt maradok, ebben a lakásban. A képeimből fogok élni és felnevelem a gyerekem. Mindent megadok neki. Kivétel az apját. De ez sajnos nem rajtam múlik. Az az egy biztos, hogy Rob helyett is szeretni fogom.
- Rachel - ül fel Rob is. Az arcán halvány mosoly bujkál. Nem tudom, mit akar mondani, ami ilyen örömet okoz neki. Lélekben már mindenre fel vagyok készülve. Legalábbis azt hittem. - Együtt neveljük fel. Szeretlek.

Vihar előtti csend?

** Rob **

Olyan jó volt nézni Rachel vidám arcát, ahogy a városban sétálgattunk erre-arra. Persze készült rólunk pár fotó, de itt nem volt olyan vészes a helyzet, mint Amerikában, vagy máshol. London a szívem csücske, és szerencsére nem is kell benne csalódnom.
A nap végéhez közeledve hazafelé vettük az irányt, ahol anyu és Rach együtt főzték meg a vacsorát. Már alig vártam, hiszen anya mindig ínycsiklandó ételeket tud készíteni, és még ha az én Angyalom is segít…

Az este hasonló jó hangulatban telt, mint a nap többi része, majd miután a lányok vacsora után elmosogattak, Rachellel felmentünk a szobámba, lezuhanyoztunk, és bedőltünk az ágyba. Tanulva az előző eseményekből, bezártuk az ajtót.
Rach nem volt olyan fáradt, így volt energiánk még kényeztetni a másikat, majd mély álomba zuhantunk mindketten.

A Londonban töltött idő hamar elment, s nekünk muszáj volt visszamennünk Los Angelesbe. Egész úton egymás kezét fogtuk, és mosolyogva gondoltam vissza a békében töltött napokra.
Sajnos egy hét múlva el kellett mennem forgatni, így Vencouver felé vettem az irányt.
Rachel hívott amikor csak tudott, és én is őt. Az első pár nap, amíg csak úgy tengtem-lengtem még elment, de mikor a többiek is megérkeztek, kezdett minden egyre kaotikusabb lenni.

Kristen érkezésével a hangulatom kezdett egyre lejjebb süllyedni. Nem volt rámenős, sőt különösebb érdeklődést sem mutatva éltünk egymás mellett. Ám mikor elkezdődött a forgatás…
A szexjelenetek próbáin egy teljesen új oldalát mutatta nekem. Nem az a Kristen volt, aki azelőtt, hanem egy másik. Mintha ő lenne a saját maga jó ikertestvére.
Rachelnek persze nem tetszett, hogy Krissel kell lennem, de nem tehettem másként. Rossz volt ez így nekem a két tűz között… Vagyis a tűz inkább csak Rach volt. Sosem mondott semmi rosszat, de a hangján mindig éreztem, hogy nem tetszik neki a helyzet.

- Nem tudom Drágám… - mondtam neki egyik alkalommal a telefonba. – Még csak most fog kezdődni az igazi munka. Nem mehetek el.
- Rob… - sóhajtott panaszosan. – De annyira hiányzol, és… Hát amúgy is!
- Nem mehetek, sajnálom. De nem vagy egyedül, Cara is veled van, és az egyetem is elkezdődött. – próbáltam rábeszélni.
- Tudom. Na jó, ha nem, hát nem. De ha felszedek valaki mást, mert te nem is figyelsz rám, akkor ne is csodálkozz! – mondta sértődötten, majd letette a telefont.

Idegesen vágtam az ágra a készüléket, ami valahova legurult a földre. Nem hiszem el! De biztos, hogy nem fogom felhívni! Megint.
Mindig ezt csinálja, és ez nagyon zavar. Miért nem bízik meg bennem? Vagy legalább próbálja megéretni, hogy nekem ez a munkám!

Rosszkedvűen és fáradtan mentem le a hotel éttermébe vacsorázni. Leültem Jackson mellé, és nagyokat hallgattam. Nem tudtam senkire sem figyelni és kedvem sem lett volna hozzá.
Jay néha rámnézett, láttam rajta, hogy kérdezni is akar, de végül mindig elvetette az ötletet.
Kristen is gyanakodva méregetett, de egy keserű mosollyal sikerült beléfojtanom a szót.
Ashley megkérdezte ugyan felfelé menet, hogy mi bajom, de ügyesen hárítottam a dolgokat.

Felérve megkerestem a szőnyegen nyugvó mobilt, és megnéztem a kijelzőt: 21 nem fogadott hívás, 12 szöveges üzenet. Az összes Racheltől jött. Először még bocsánatot kért, majd ahogy egyre előrébb haladtunk a mai estében és mivel nem válaszoltam neki, jöttek a fenyegető és sértő szövegek.
Komolyan kezdett ebből elegem lenni. Vagyis Rachelből. Amíg együtt voltunk, minden rendben volt, de most minden a feje tetejére állt, és úgy viselkedik, mint egy féltékeny feleség. Nekem pedig inkább támogatásra lenne szükségem, és nem cseszegetésre. Lehet, hogy önző vagyok ebből kifolyólag, de így érzem. Nem könnyű ez a helyzet nekem sem, és ő pedig csak még nehezebbé teszi.

A következő héten, mikor beszéltünk telefonon minden rendben volt. Újra kedves volt és elbűvölő. Örültem, hogy a kezdeti nehézségek után, most újra rendeződtek a dolgaink. A hétvégére New Yorkba kellett utaznom, ugyanis Lizzyvel gondoltunk a jövőnkre is, és közösen szeretnénk alapítani egy céget. Valószínűleg zenekiadással fogunk foglalkozni, majd lehet, hogy később bővülünk filmekre is, de ennyire még nem szaladtunk előre.

Rachel nagyon kiakadt, hogy miért oda megyek, és nem őt látogatom meg. Hiába mondtam neki, hogy amúgy is ez egy egyszeri alkalom, hogy elhagyom Vencouvert a forgatás alatt, és hogy ezek nagyon komoly üzletemberek, nem lehet szórakozni.
A mai világban nagy döntésekkel lehet nagyot kaszálni, de ugyanolyan nagyot is lehet bukni. Tulajdonképpen azért csináljuk ezt, hogy majd a gyerekeinknek is legyen miből élniük, nem pedig azért, mert nekünk szükségünk lenne rá.

- Szivem, kérlek, majd később felhívlak, de most mennem kell. – mondtam neki, mikor Lizzyvel már az iroda ajtaja előtt toporogtunk.
- De Rob… - nyafogott, de most komolyan nyafogott, mint egy kislány.
- Nem vagy már kislány Rachel, felfoghatnád, amit az öcsém mondott! Viselkedj felnőttként! – mondta a telefonba a nővérem, amit kikapott a kezemből, majd kikapcsolván elsüllyesztette a zsebében.
- Hát ez szép… - morogtam, majd megigazítottam a nyakkendőm. Utáltam így kiöltözni.
- Igazam volt. Basszus, ez a lány egy angyal volt… Legalábbis mikor megismertem. – mondta ő, majd bekopogott az irodába.

A tárgyalás elég hosszadalmas volt, és eléggé le is fáradtam, így kimerülten mentünk vissza a Four Seasons-be, Lizzyvel. Ahogy felmentünk az emeletünkre, megbeszéltük, hogy bejön hozzám, még pár dolog összeegyeztetése végett.
Ahogy lehúztam a kártyám az ajtózárban, és benyitottunk, nem várt látvány tárult a szemünk elé.
Rachel a kanapén ült, elegánsan és meglehetősen duzzogós fejet vágva.

- Megszállhattatok volna a mi szállodánkban is. – mondta, majd felállt és kezeit mellkasa előtt összekulcsolta.
- Az apád szállodájában… És a Summit fizeti. Most ők a felelősek Rob kényelméért bárhol is legyen... - hangsúlyozta ki Liz az apád szót, mire Rach csak szusszantott egyet.
- Hogy kerülsz ide Rachel? – kérdeztem, de egy lépést sem tudtam megtenni.
- Ha már te nem látogatsz meg... – gyülekeztek könnyek a szemében.
- Nem tehetem, de ezt megbeszéltük. – mondtam lágyan, és felé lépdeltem.
- De akkor is! Rob, ha ez így fog menni, akkor nekünk nagyon rövid közös jövőnk lesz. – mondta ártatlan arccal. Úgy éreztem magam, mintha sarokba szorítottak volna.
- Én majd később átjövök! – mondta Lizzy, majd kisétált az ajtón.
- Rach… - sóhajtottam fáradtan, majd magamhoz öleltem.
- Nem is hiányzom vagy mi? – sírt a mellkasomba.
- Dehogynem. Minden percben hiányzol, de tudod, hogy a munkám miatt nem tehetem meg, hogy mindig elmenjek hozzád.
- Tudom. – nézett rám, majd megtörölte szemeit. – Csak látni szerettelek volna. Rossz ötlet volt idejönnöm. – motyogta. – Megyek is! – majd a maga mellett lévő bőröndjéért nyúlt.
- Ugyan Kicsim… - nyúltam a kezéért.
- Nem… Igazad volt mindenben. Nem is tudom mi van velem mostanában. – mondta. Szeretlek! Majd hívj, ha ráérsz! – ezzel egy csókot nyomott a számra, és az ajtó felé indult.
- Rach, ha már itt vagy, ne menj el! – kaptam utána, mind hiába.
- Ez így nem jó. Nem akaszkodhatok rád! Majd hívj! – mondta, és kisétált a szobából.

Én meg csak álltam ott, és nem értettem semmit. Most hogy változott meg ilyen hirtelen a hangulata? És hogy került egyáltalán ide? És… Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy magam sem tudtam melyikre keressek először választ.
Így átmentem Lizzyhez.

- Nem tudom Rob, de ez a lány nem ilyen volt. Nem is tudom, mikor volt igazi önmaga, akkor vagy mikor így hisztizik… - mélázott a nővérem.
- Az a baj, hogy már én sem tudom. – mondtam, majd belevetettük magunkat a tervezgetésbe.

Sajnos tényleg nem tudtam, hogy hányadán állunk most, és hogy Rach melyik oldala az igazi. Olyan sokszor voltunk már összeveszve, és annyi minden történt már velünk. Olyan mintha a mi kapcsolatunk már túl bonyolult lenne a sok történéstől, amik csak úgy zúdulnak ránk.

Nehéz szívvel mentem vissza a forgatásra, mert akárhányszor hívtam Rachelt, nem vette fel a telefont, és akármennyi üzenetet hagytam neki, nem hívott vissza. Legszívesebben hozzá indultam volna, de kötött a munka, és így nem tehettem semmit. Talán ez a kis külön töltött idő elrendez mindent.
De mi van, ha nem? Ha nem segít nekünk ez sem, vagy csak megint ideig-óráig leszünk jól, és mikor nekem újra meló lesz, akkor ez fog történni?
Nem tudtam, mit hoz a jövő, de igyekeztem csak a jelenre koncentrálni. Jól akartam végezni a munkám, de azért minden este megpróbáltam felhívni Rachelt, hiába.
Reméltem, hogy ez az állapot idővel változni fog. Vagy jobb irányba, vagy rosszabba, de ez a tudatlanság és bizonytalanság volt a legrosszabb.

...

Sziasztok!
Ezt a fejit White Wolf írta, akinek ezúton is köszönjük az együttműködést. Nagyon örülnénk ha érkezne pár komment amiben elmondanátok a véleményetek ugyanis mostanában azt hiszem nem lelkesedtek. 41 rendszeres olvasó mellett kicsit kevés az 5-6 megjegyzés amit írtok. Na mindegy:) 18+ érvényben.
Jó olvasást
puszi
Kesha
****

Rob

Éreztem, ahogy a düh elemi erővel tesz magáévá. Tom rohant be az ajtón, és csalódottan mérte végig a meztelenül mellettem pislogó Rachelt, aki álmosan nézett barátomra, és a nagyban kacarászó nővéremre. A vörös köd az agyam legkisebb zugába is eljutott. Az ágyam mellé nyúltam az alsógatyámért, egy gyors mozdulattal felkaptam, és mikor kimásztam szerelmem mellől, gondosan ráhúztam a takarót. Az kéne még, csak hogy fogadnak ránk, aztán meglássák kedvesem bármilyen nekem tartogatott testészét.
- Ne, már! – fintorgott Tom. – Azt hittem, legalább míg itt vagytok, türtőztetitek magatok. Nagyot csalódtam bennetek – ugratott. Megkerültem az ágyam, és egy erős mozdulattal rántottam fel Lizzyt a karjánál fogva. Ekkor vették csak észre a méregtől cékla vörös arcom.
- Kifelé! – sziszegtem. Vissza sem mertem nézni Rachel-re. Szegény biztos kínosan érzi magát. Én hülye, meg haza hoztam, most hogy végre nem kell a videó miatt aggódni, nem dolgozom, mindketten tudjuk, hogy a másik mit érez, itt van ez. A családom és a barátaim leégetnek, és kínos helyzetbe hoznak. Oké, az még nem lenne baj, hogy velem viccelődnek, és szívatnak, na de őt. Inkább tisztelnék őt, és ajnároznák. Ő a második, akit hazahozok.
Tom nem fogta fel mennyire elöntötte az agyam a fos, ökörködött tovább.
- Megint malackodni akartok? – megragadtam pólója nyakát, és közel húztam magamhoz.
- Addig tűnjetek el, míg nem töröm el a nyakatok! – fenyegettem őket. Mindkettőt kilöktem az ajtón, alig bírtak megállni a lábukon. Utánuk mentem, és bevágtam magam mögött az ajtót.
- Hé, öcskös nyugodj le! – csitított Lizzy.
- Nyugodjak le? – üvöltöttem.
- Ő is csak egy lány a sok közül. – mondta Tom.- Csak kiheveri, hogy Robert Pattinson nővére és haverja fogadtak rá. Ne fújd fel ennyire a dolgot.
- Csak egy lány? – döbbentem le. – Mégis hány lányt hoztam haza a sok közül? – tettem fel azt a kérdést, amiből rögtön rájöhetnek, mindenre.
- Ó! – nyögték egyszerre.
-Ó, bizony! Szeretem őt! – finoman terelgettem őket a bejárati ajtóhoz. – És most tünés!
- Bocsánatot kell kérnem tőle! – jelentette ki Lizzy, és már indult is volna, de megállítottam.
- Később, most menjetek!
- Robert Tomas Pattinson! Hogy beszélsz te a nővéreddel? – dorgált le anya, mikor kiértünk a nappaliba.
- Úgy ahogy megérdemli! – le sem vettem nővérem bűnbánó képéről, szikrázó tekintetem.
- Ezt meg hogy érted, fiam?- nővérem félé fordult. – Már megint égetted az öcséd, Lizzy?
- Nem egészen. – dörrentem fel. – Inkább fogadtak ránk.
- Hogy mit csináltatok? – visította anyu. Mindketten lesütötték a szemüket. – Lizzy, téged nem így neveltünk! Mégis hogy képzelted? Évente kétszer, ha itthon van, és te fogadsz rá és közlöd, hogy örökbe fogadtuk? Elment az eszed kislányom! Na, és te Tom? Te mindig egy jól nevelt fiúnak hittelek… - anyu folytatta még a szidást, de engem nem az érdekelt, hogy miként kapnak fejmosást, hanem szerelmem. Visszasétáltam a szobámba, de mielőtt bementem, megálltam az ajtó előtt és mély levegőt vettem. Féltem ezek után Rachel szemébe nézni. Szégyelltem magam a családom miatt. Egy cseppnyi bátorság merítés után benyitottam. És olyan látvány tárult elém, amire a legkevésbé számítottam. Azt hittem kiabálni fog, hogy milyen családom van, és hogy utálja őket, de e helyett, a bőröndje fölé hajolva pakolt. Nem láttam szemét, arcába omló haja miatt, így nem tudtam megállapítani milyen kedve van. Reménykedve hogy nem tör ki mint egy vulkán, leültem a földre a bőrönd túloldalára.
- Igen, az tökéletes lesz, egyet lefoglalnék. – szipogta, a füléhez tartott telefonba. – Nem, a return jegyet nem kérnék, nem szándékozom visszajönni. – pottyan le egy könnycsepp a kezében tartott csipkemelltartóra. Gyönyörű darab volt, de időm sem volt elképzelni benne.
- Rachel, nem menj el! Kérlek! Nem olyan rosszak, mint amilyennek mutatják magukat. – bizonygattam, pánikolva. Értetlenül pillantott fel rám, hajzuhataga alól. Arca tiszta könny volt, elgyötört.
- Te meg kiről beszélsz? – hangja elcsuklott.
- Hát a családomról. Miattuk akarsz elmenni.
- Én nem miattuk megyek el. Hanem magam miatt. – újabb két ruhát pakolt be a táskájába. – Nem akarlak tovább égetni. Én nem az a fajta lány vagyok, akit bemutathatsz a családodnak. Már az elejétől kezdve tudnom kellett volna, és akkor nem jövök el. A videóval majdnem tönkre tettelek, megszégyenítlek a szeretteid előtt, és azt akarod, hogy ne menjek el? Egy kicsi túlélési ösztön sem szorult beléd? – a könnyek az arcán sűrűbben potyogtak, mint eddig. A vonal másik végén lévő nő kérdezett valamit. Rachel csukladozva válaszolt.
- Miért csinálod ezt? – vettem ki a kezéből a telefont, és a falhoz vágtam. Darabokban hullott a földre.
- Mégis mit?
- Mindig meglepsz. Rendszerint azt hiszem, hogy kiismertelek, de mindig felborítod a gyönge kis elképzeléseim. – abba hagyta a pakolást.
- Sajnálom! – suttogta lejhatott fejjel.
- Nem, én sajnálom, hogy Lizzy és Tom ilyen tapintatlanok. – az ágyam szélének dőlve az ölembe húztam. Úgy bújt hozzám, mint egy kiscica, szorosan magamhoz húzva, dédelgettem. – És hidd el te az a lány, vagy akit bemutathatok a családomnak. Kivéve, ha ők ennyire ostobák, és azt hiszik, hogy te csak egy lány vagy a sok közül. – izmaim megfeszültek, ahogy arra gondoltam, hogy miattuk sír. Az én mosolygós barátnőm, a nővérem és a haverom miatt van elkeseredve.
- Nem az ő hibájuk. – rázta a fejét. – Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy nem fog tetszeni az, amit magamból mutatok. Talán nem lenne vele semmi bajom, ha nem szeretnélek, mert akkor mindegy lenne. De nem akarom, hogy a családod, azt higgye, hogy egy ribancot hoztál haza – motyogta, s a fejét a vállamra hajtotta. – Biztos utálnak.
- Nem utálnak, sőt most éppen szégyellik magukat a fogadás miatt. – mosolyogtam. – Lizzy az előbb bocsánatot akart kérni. – mosolyomat semmibe véve, bánatosan nézett rám.
- Bocsáss meg, hogy így lejárattalak! Tegnap nem kellett volna visszavágnom.
- Én úgy rémlik, én kezdtem. Különben is, ha jól emlékszem a biológia óráimra, és az eddigi együtt léteinkre, ketten voltunk. Minden alkalommal. Hogy engesztelhetnélek ki?
- Látom, fejedbe vetted, a családod a hibás. Hát, jó akkor akarj! – felelte huncutul vigyorogva. Számra tapasztotta ajkait, és szenvedélyesen csókolni kezdett.
- Akarlak! – és kezem végig simítottam combján, fel a lenge kis ruha alá, amit magára kapott, amíg kint voltam. Lábát átvetette a másik oldalamra, és lovagló ülésben helyezkedett el éledező férfiasságomon. A ruha felcsúszott lábán, már-már kilátszott az apró kis csoda, ami elrejtette előlem a meleg, sikamlós barlangot. Még mielőtt nagyon belemerülhettünk volna egymás vigasztalgatásában, és a kiengesztelésben, kibontakoztam öleléséből. Felálltam és az ajtómhoz léptem. Rachel pihegve nézett utánam.
- Most meg mit csinálsz? – kérdezte. – Itt akarsz hagyni?
- Nem, dehogy! – kacarásztam. Elfordítottam a kulcsot a zárban. – Csak egy kis elővigyázatosság. – levettem a CD-im közül az elsőt, ami a kezembe akadt, és betettem a lejátszóba, közben le sem vettem a szemem, hívogató selymes bőréről, a falatnyi tangáról, az értetlen tekintetéről, és gyorsan fel-leemelkedő mellkasáról. Amikor megszólalt a zene visszatértem szerelemhez.
- Mintha tinik lennénk – mosolygott. Felsegítettem a földről és szorosan magamhoz öleltem, de kezem máris követelőzően vette birtokba, a tökéleten kerek fenekét.
- Végül is ott vagyunk ahol tiniként csajoztam, nem? – villantottam egy tipikus féloldalas mosolyt, mire ajkai éhesen csaptak le az enyémekre. Karjait nyakam köré fonta, és hátrálva húzott az ágy felé. Éreztem, ahogy a férfiasságom feszítve furakszik kifele a bokszeremből, de most a Rachel élvezete lebegett a szemem előtt. Lábam beleütközött az ágyam szélébe, de mielőtt elrepítem gyönyör országba, meg kell szabadulnunk a felesleges ruháktól. A száját el nem engedve hajoltam le a szegélyig, és bújtatattam ki belőle a kívánatos testet. Segítőkészen emelte fel karjait, s egy centit sem eltávolodva tőlem menekült az eltakaró anyagtól. Egy hajtincs hullott csupasz mellkasára mintha jelzett volna, hogy nyaljam végi vágytól felhevült testét. Nem is tétováztam, nyelvem végig siklott jobb mellétől, nyaki ütőerét követve, a füle mögötti kis gödröcskéig. Nyomtam rá egy finom csókot, és a másik fülétől visszafelé végeztem el a műveletet. A testén remegések futottak végig, amitől csak még magabiztosabbnak éreztem magam. Letérdeltem az ágyra, és óvatosan döntöttem hanyatt. Keze lehullott nyakamról szabad utat adva ezzel. Tekintetem, falva minden részét mérte végig, amitől fülig vörösödött. Elvigyorodtam és a melltartója csatjáért nyúltam. Készségesen emelkedett meg, de nem boldogultam az apró kis kapoccsal. Túlságosan hajtott a vágy hogy megvárjam, míg rájövök a nyitjára, és ahhoz is, hogy ő kapcsolja ki. Egyszerűen leszaggattam róla.
- Milyen türelmetlen valaki! – nevetgélt. – De ez már a második. Venni fogsz nekem újat! – figyelmezettet.
- Örömmel, ha mindet leszaggathatom rólad. – tenyerem végig simítottam belsőcombján, fel az átnedvesedett fehérneműig. Kezem után kapott, és érzékeny pontját, izgatottan tenyeremhez nyomta. – És még én vagyok türelmetlen! – mosolyogtam. Ujjammal kitapogattam hol van a csiklója és így kezdtem izgatni. Mikor megtaláltam lassan dörzsöltem, és köröztem körülötte. Rach torkát kéjes sóhajtások és nyögések hagyták el, felkorbácsolva bennem a szexéhes vadállatot. Még szerencse hogy hangosra állítottam a lejátszót, mert odakint tuti mindent hallani lehetne. Minden zihálásánál egyre gyorsabban, és gyorsabban mozgattam kezem. A másikkal a kebleit vettem birtokba. Csókoltam, masszíroztam, szívogattam, fogaimmal húzogattam a bimbóit, ami csak eszembe jutott. Mikor már az textil úszott a csodás nedűben, abba hagytam, lehámoztam róla, és ő is rólam az alsógatyám. Rachel automatikusan tárta szét lábait, hogy ujjaim könnyedén csusszanjanak a kívánatos testrészbe. Mikor elmerültem a meleg, szinte már forró nedűben, örömittasan mosolyodtam el. Azt akartam, hogy hosszú élvezetben legyen része, így három ujjammal játszottam benne, lassan, forgatva őket. A barlang falai meg-megfeszülve, és engedve jelezték élvezetét. De sajnos igaza volt túl türelmetlen voltam a mozgásom felgyorsult, vadul toltam őt a gyönyör fellegeibe.
- Még! – nyögte, amikor kezem olyan gyorsan mozgattam lábai közt, ahogy csak tudtam. Még jobban fokozni akartam vágyát, ezért nyelven is csatlakozott a játékhoz. Körözni, csókolni, szívogatni kezdtem csiklóját, mire zihálni kezdett, nevem sokkal többször hagyta el száját, mint bármely együttlétünk alatt, sőt hangosabb is volt. A rejtett izmai egyre jobban szorították az ujjaim, tudtam, hogy mindjárt a csúcsra ér. Nem is kellet sok, Rachel háta ívbe feszült, és az ágy szélét markolta.
- Rob! – hörögte kéjesen. Elégedetten hajoltam felé, néztem, ahogyan zihál és remeg. Így verejtékben úszva, ittasan-a mámortól- is gyönyörű volt. Ujjaim kihúztam a meleg rejtekéről és rátapasztottam kebleire. – Most te jössz! – mondta, és felém gördült. Egy röpke csókot nyomott számra, majd elindult lefelé. Állam, nyakam, mellkasom, és mellbimbómnál elidőzve, haladt tovább nyelvét levezette hasfalamon. Azt hittem ott, és akkor elélvezek, de sikerült visszatartanom magam. De csak ez után jött a nagyja. Eltüntette szájában az ágaskodó férfiasságom, és nyalta, simogatta, kényeztette. Erősen, morogtam és az egyik kezét összekulcsoltam az övével. Az őrületbe kergetett minden mozdulatánál vissza kellett fognom magam.
- Elég! – emeltem fel fejét, és magamhoz húztam egy erőszakos csókért. Beleharapott alsó ajkamba, s ezzel, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban feltüzelt. Egy könnyed mozdulattal felé gurultam. Combjait boldogan nyitotta szét, hogy az én vágyam egybeolvadjon az övével. Lenyúlt a vaskos izomtömegért, és a helyére igazította, amint szenvedélyben úszó tekintete visszatalált az enyémhez, tövig mártóztam benne. Zengő nyögés szakadt fel torkunkból mielőtt szánk összeforrt, és mozogni kezdtem. Lábait csípőm köré kulcsolta, és hamar felvette ritmusom. Lökéseim hatására Rachel magáról megfeledkezve szólítgatott. Nem telt sok időbe, éreztem, amint csípője sürgetően gyorsított és én sem tudtam tovább húzni a fellegekbe lépést. A várva várt gyönyör lecsapott rá, körmeit hátamba mélyesztette, felszisszentettem, de pár pillanat múlva követtem. Erőtlenül rogytam rá, és nem érdekelt, hogy a cd, a lejátszóban rég véget ért, vagy az hogy lehet, hogy nehéznek talál. Bár ezt kétlem, mert el sem akart engedni. Mellé gördültem, és a mellkasomra húztam. Fejét úgy hajtotta rám, hogy a szemembe nézhessen.
- Teljes mértékig, ki vagyok engesztelve. – mosolygott.
- Azt hittem, teljes mértékig ki vagy elégítve. – vigyorogtam elégedetten.
- Az sem utolsó. – finoman megcsókoltam. Lenéztem a kezünkre, hogy össze tudjam őket kulcsolni, azonban ujjai végén valami vöröset pillantottam meg.
- Melyikünk vérzik? És mitől? – intettem fejemmel ujjai felé. Odakapta fejét, és megvizsgálta a elkenődött nedűt.
- Ez nem én vagyok. – állapította meg. Apró ujjait becsúsztatta a hátam alá és egy kicsit megemelt. – Te jó ég! – sikított. – Úgy sajnálom! Nem kellett volna annyira erősen kapaszkodnom beléd, csak annyira jó volt.
- Mi az? Mi van a hátamon?
- A mutató, hüvelyk, és kisujjkörmeim vájata. Ráadásul ömlik belőle a vér! – kimászott mellőlem, és a táskájából elő kutatott egy kis neszesszert. Felültem az ágyon és megnéztem a helyet ahol addig feküdtem. Valóban mindenütt vérfoltos volt. Rachel leült mögém és lekezelte a sebeket.
- Tényleg nagyon sajnálom! – mondta, miközben leragasztotta az egyik sebet.
- Semmi baj!
- Nem akartam, de nem szóltál, hogy nem jó!
- Mert jó volt! Komolyan nem érdekes. - mondtam
- Legközelebb hozzád sem nyúlok, ha nem szólsz, hogy fáj!
- Még csak az kéne! – fordultam hátra. – Nem fájt, ha mondom!
- De hát három mély vágás van a hátadon!
- Nem érdekes! – ujjaim belemélyesztem kócos hajzuhatagába, és közelebb húzom egy csókért. Boldogan csókolt vissza, ellenben tétovázva. – Majd megmutatom a csajomnak, mint harci sebek. És azt mondom, hogy cápa harapott meg.
- És ha a csajod nem hiszi el? Mert nem is olyan rég, véletlenül épp ilyen sérülést okozott egy híres és jóképű színésznek? – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Esküszöm, ha továbbra is szomorú leszel, kénytelen leszek öt percenként… valami kellemesebbre terelni a gondolataid – kajánul vigyorogtam rá, rögtön le is esett neki miről beszélek. Huncutul feltérdelt, és négykézláb kúszott el hozzám, majd leült a sarkaira. Ajkaival számat simogatta, és keze, belsőcombomon, indult el felfelé. Nekem sem kellett sok, a férfiasságom megint készenlétben állt, ugyan apró ujja még messze jártak tőle.
- És, ha én gyorsabb vagyok nálad? – mosolyodott, el győztesen, mint aki épp most szakította át a célszalagot, pedig én közelebb voltam ahhoz a tetves célhoz. Ezt nem úszod meg szárazon, kicsim! A diadalias vigyortól ujjaim ismét visszataláltak a meleg, sikamlós nyílásába. Pont úgy ült, hogy kezem szabadon jutott el szeméremajkaiig, olyan érzés volt, mint hazaérkezni. Rachel feje, a nyakam aljához csúszott le. A keze is megállt azon a ponton ahol volt, és a lehelete szaporább lett. Pár pillanatig vártam hátha mond valamit, de csak lihegett. Lábai közt pihenő kezem reflexszerűen indultak meg fel s le. – Rob… ez… nem… oh… Te jó ég! – suttogta nyöszörögve a fülembe. Pár percig képes volt visszafogni a sikításait, de aztán az egyik ujjam becsúszott a többi mellé. Ez volt az utolsó csepp. Gyenge kis tenyere megállította ritmusos mozgásom. Egy erőtlen mozdulattal kiszedett magából, és pihegve így szólt: - Ez, nem ér! Most és fogok neked örömet szerezni! – jelentette ki, és már el is indult az égnek meredező nemi szervemhez.
- Mit szólnál egy közös fürdéshez? – ajánlottam mielőtt vörös, telt ajkai elértek volna.
- Nem is tudom… - ajkai vészesen közel kerültek hozzám.
- Le kell fürödnünk mielőtt, kimegyünk reggelizni. – mondtam, és felemeltem fejét.

Rachel

Ahogy beálltunk a zuhany alá, megengedte a vizet, először kellemesen forróra állította. Bőröm pillanatok alatt felmelegedett. A meleg víz eláztatta hajamat, és mikor felém fordult, fenekébe markoltam. Rob arcán vidám mosoly terült szét, és a szerelem tett róla hogy el is olvadjak tőle. Ha definiálni akarnám, hasonlatot mondanék. Olyan, mint amikor a vajat beledobod a felforrósodott lábasba, nem telik bele sok idő hogy a darabka vaj helyett valami lé úszkáljon az alján. A falhoz nyomtam, és éhesen tapadtam szájára. Ujjaim bilincsként záródtak, a már percek óta dagadozó szervére. Kezem simogatásba fogott, mikor Claire hangja szűrődött át a vízcsobogáson.
- Gyerekek! Reggeli az asztalon! – kiáltott. – Gyertek, míg meleg! – Rob kuncogott egy jót, de mint aki meg sem halotta, simogatta tovább. Kezdtünk belelendülni de Claire kedves hangja ismét közénk férkőzött. – Rob merre vagy? Hol vagy?
- Mennünk kéne! – nyögött hangosan Rob, amikor kezem becézgetve csavargatta férfiasságát.
- Elmenned kéne, inkább! – még ki sem mondtam mikor, hangosan, a gyönyör kapuit átlépve omlott rám. Tartottam amennyire az erőmből tellett, de így is lefele csúsztunk. Már félig guggoltunk, elégedetten csókolgattam nyakát, és kinyúltam a tusfürdőért. Keze átvette az irányítást, és nyomott egy keveset a tenyerébe. Egymás ölébe gabalyodva mosdattuk egymást. Mesés érzés volt, semmi miatt aggódni, és élvezni a boldog perceket.
Rob kisegített a kádból, és gondosan felitatta testem minden centijéről a vizet. Ő maga két perc alatt törölközött meg, de engem vagy negyed óráig simogatott. Miután felöltöztünk, kézen fogva, sétáltunk ki a szobájából. Mindenki az asztalnál ült, és nagyban falatozott.
- Jó reggelt kedvesem! – repült mellém Claire, puszit nyomva az arcomra.
- Nektek is jó reggelt! – köszöntem Richard-ot, Lizzy-t és Tom-ot is beleértve.
- Mi a reggeli? – lelkesedett Rob.
- A kedvenced, csak a kedvenced! – mosolygott büszkén. Szerelmem szeme felcsillant, és rögvest helyet foglalt az asztalnál. Feszengve ugyan, én is leültem mellé. Olyan jó érzés volt körülöttük lenni, mintha az én családom lenne, nem pedig valaki teljesen másé. Mindenki régi ismerősként nézett rám, és a légkör is családias, szeretetteljes volt. Nem úgy, mint ahogy reggelente én lemegyek a konyhába és a házvezetőnőnk elém teszi az ételt. Itt szeretettel főznek, beszélgetve esznek, és tudják, mi van a másikkal.
- Ez mit jelent? – suttogtam Rob fülébe.
- Palacsintát, lekvárral, és sok-sok vajjal. – motyogta, de közben le sem vette a felé közeledő tányérról a szemét.
- Itt is van! Egyetek bátran. Van ott még ahonnan ez jött. – simogatta meg a vállam Rob mamája, mikor letette elém a gőzölgő ételt. A látványa ínycsiklandó volt, de az illata túlszárnyalta.
- Fagyi is van hozzá? – akadt el a szavam, mikor megláttam a két gombóc, gusztusosan olvadozó csoki fagyit a tányér másik oldalán.
- Ez benne a pláne. – súgta Lizzy félénken.
- Évente jó, ha tízszer egy hétig itthon van, persze hogy veszek fagyit, és juharszirupot. Ez a kedvence, és ha egy mód van rá, azt szeretném, ha itthon enné a legfinomabb, palacsintát. Akkor talán néha napján, beszünteti a sztárkodást, és hazajön enni. – szorította magához fia fejét, aki megpróbálta lefejteni magáról a fojtogató karokat.
- Anya!
- Mond kicsim! – nézett Rob-ra.
- Ha megfojtasz, nem tudok többet hazajönni! – krahácsolta.
- Ó, bocsánat! – ugyan lazított az ölelésen, de le nem engedte volna ritkán látott filmsztárt. Ekkor nyílt az ajtó, amit halk léptek követtek.
- Hahó! Megjöttem! – kiáltotta egy furcsán ismerős női hang. Először eltöprengtem honnan rémlik, de amint jobban belegondoltam, felvillant egy bizonyos árverés, ahol nem tárgyakra, hanem közismert színészekre licitáltam, mindent felülmúló sikerrel.
- Vic! – visította Lizzy. Felpattant a székről és még szinte ülő helyzetben kezdett rohanni. Mire a társaság nagy része felfogta, hogy megérkezett a hiányzó családtag, odakintről már hallani lehetett az őrült visítást. Rob még bekapott egy tartalék falatot, és teli szájjal, jóízűen majszolva felhúzott a székről. A gyomrom megint aprócska labdává zsugorodott, az idegességtől. Kiléptünk az előszobába, ahol a két nővér ugrálva, sikítozva, ölelkezve üdvözölték egymást. Ahogy kiértünk, Vic meglátta Rob-ot, és az ő nyakába vetette magát, így el kellett engednem a kezét. Kedvesem meg is pörgette párszor, aztán letette.
- Hát itt van Mr. Pattinson? Anyáék mondák hogy van egy meglepetésük, de ha azt is elmesélik, hogy te jössz, akkor már tegnap itt vagyok. – vigyorogtak, mint a vadalma. Megható pillanat volt. – Legalább ezer éve nem láttalak. – csendben meghúzottam az egyik sarokban, nem akartam megzavarni az idilli jelenetet. – Mesélj már valamit! Mi van a csapattal? És hogy van Steph? És egyáltalán veled mi van? – Vic-ból csak úgy dőltek a szavak. Közben Richard elvette a cuccait, és Claire beljebb terelte őket. Én is követtem őket, de tisztes távolságból. – Hogy van Kristen? Kellan még mindig ugyan olyan perverz? Bár ez nem kérdés. – Rob próbált szóhoz jutni, de nem nagyon engedte neki. – Anyu azt mesélte van valakid. Na, mesélj már! Remélem, őt haza hozod, mert ha már anyának is említetted, akkor sokat jelenthet neked…
- Vic, hagy mutassam be a barátnőm. – szakította félbe. – Vic, ő itt Rachel, Rach ő itt az idősebb nővérem Victoria. – nyúlt ki értem, és szorosan az oldalára húzott. Vic egy pillanatig meglepődötten nézte fivérét, aztán tekintete rám kúszott.
- Rachel Knight vagyok! – nyújtottam a kezem, mint a jó kislányok, és vártam a tegnapi, nagy ölelést, de most valami egészen más volt.
- Te? – kérdezte döbbenten. Félve néztem fel Rob-ra aki szintén az én tekintetem kereste. – Te, vagy aki túllicitált azon az árverésen. Ezt nem hiszem el! Én azt hittem csak egy éjszakára vetted meg, nem pedig mert tényleg bejön ez a kretén.
- Victoria! Viselkedj! – dörrent fel édesanyjuk.
- Bocsánat, de tényleg, hogy-hogy nyúltál ennyire mellé? Oké értem és hogy ő egy filmsztár, plusz megválasztották a legdögösebb pasinak-, amit komolyan mondom, hogy nem értek – na, de akkor is. Te egészen más világ, vagy mint ő. Azért bevallom, ha rátok nézek, csodásak vagytok így együtt. Mint az igazi álom pár, semmi gond, semmi aggodalom. Na, ez nekem sok, komolyan megsúghatod, én nem árulom el senkinek. Miért pont ő?
- Mert szeretem. – súgtam a fülébe, közelebb hajolva, de épp annyira hangosan hogy mindenki hallja.
- Ezt meg tudom érteni. Az öcsém ugyan, félre sikerült, kretén, és Lizzy-vel alkotott elképzelésünk szerint, nem is igazából a tesónk, de imádni való. Igazán. – mosolygott. – Hát akkor üdv a családban! – szólt majd következett a várva-várt szoros ölelés. Visszatértünk az asztalhoz, és megettük a maradék reggelit. Lizzy, és Vic végig csevegték az egészet. Szinte alig ettek valamit, ellenben velem, aki kétszer kért repetát. A reggeli vége felé Lizzy eltért az eddigi beszélgetés témájától.
- Képzeld Rob! A sulink mellett nyílik egy zeneiskola. Találkoztam az igazgatóval, és azt mondta az első héten szívesen látna minket egy-egy bemutató órára. Zenélgetni, beszélgetni, és megmutatni a gyereknek, hogy a zene nem csak egy művészeti ág, hanem egy életstílus. – ecsetelte bőszen.
- Nem rossz ötlet. – mondta unottan szerelmem.
- Ez remek ötlet. – visított Claire. – Azt hallottam a kis Jake is oda fog járni. Tudod Rob, a szomszéd fia. Na, el kell mennetek. – adta ki az utasítást.
- Anya, mi azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, nem pedig azért hogy kisgyerekeket pesztráljak.
- Jaj, ne legyél már ilyen. Elkísérlek, és akkor közös program. Jó lesz, hidd el. – győzködtem.
- Remek. – szusszant fel.
- Ezt megbeszéltük. Akkor holnap délelőtt. És most mi elmentünk vásárolni. –ugrott fel Lizzy. – Már vagy egy éve nem jártunk az Oxford Street-en. Hé, Rachel, jöhetnél te is. Valahogy ki kell engesztelnem a baklövésem. – mosolygott félszegen.
- Tényleg, gyere velünk. – unszolt Vic.
- Jó menjünk.
- Akkor vásárlásra fel. – gyorsan összeszedtem a pénzköltéshez szükséges cuccaim a szobából. Az ajtóban állva Rob a fülemhez hajolt.
- Vegyél valami dögöset. – mosolygott kajánul.
- Utcára felvehetőt, vagy olyat, amit csak te láthatsz?
- Mindkettőt.
Végig vásároltuk a napot. Bejártunk minden üzletet. Kifosztottunk minden helyiséget, és kis boltot. Vagy nyolc pár cipőt vettem és egy tucatnyi estélyit, de egyik sem volt elég dögös. De végül megtaláltam a tökéleteset. Egy vörös, nem inkább bordó koktélruha. Az anyaga vízszintesen gyűrött, végig a testemen, és szorosan tapad rám. Pántnélküli kis ruhának v nyakú kivágása szépen kiemeli a dekoltázsom, és a lábaim is jól látszódnak. Először nem tudtam dönteni, hogy ez, a látható vagy nem látható kategóriába tartozik, de aztán megvettem. Apa pénze, nem az enyém, úgyhogy mindegy. A lányokkal mesésen elbeszélgettünk a hosszas költekezés alatt. Az ebédet egy apró étteremben fogyasztottuk el. Sétálgattunk tovább, és a lányok be akartak menni egy újabb cipő boltba, de én máshová mentem. Egy fehérneműt akartam venni. Nem voltam képes a szerelmem testvérei előtt erre. Gyorsan megtaláltam az a darabot, aminek nem lesz képes ellen állni. Gyönyörű. Félek, hogy ezt is leszakítja rólam. Ahhoz túl szép. Majd figyelek. Visszatértem a lányokhoz, és elindultunk haza. Három taxival kellett mennünk, mert egybe alig fértem be a zacskókkal. A sofőr többször is morgott, mert nem látott ki, de sikeresen megérkeztünk. Tartottunk egy kisebb divatbemutatót, de szigorúan a látható kategóriában. Annyira későre járt, hogy amint elpakoltunk mindenki elment aludni.
- Na, mutasd. – ölelt át hátulról kedvesem.
- Mégis mit?
- A dögös cuccokat. Tudom, hogy megvetted őket, az arcodra van írva. – csókolt bele nyakamba.
- Az egyiket megmutatom, a másikat későbbre szánom. – felvettem a koktél ruhát, és reméltem, hogy tetszeni fog neki. Édes Istenem mi van velem? Hisz nem rég, még ha felvettem egy ruhát tudtam, hogy jól nézek ki benne. De ezúttal nem az számított, hogy jól nézek-e ki, hanem tetszem-e neki. Az ágyon ülve várt rám, mikor beléptem. Amint rám pillantott a szeme elkerekedett, és félő volt, hogy kiesnek a helyükről.
- Kár, hogy ha ezt leszaggatom rólad, akkor soha többé nem látlak benne.
- Milyen igaz. – vigyorogtam önelégülten. Leültem mellé, és együtt dőltünk hátra. – Milyen napod volt?
- Kellemes bár nélküled nem az igazi. – édes csókot lehet ajkaimra.
- Mit csináltál?
- Videojátékoztam Tom-mal, és Bobby-val. Nagyjából egész álló nap. Néha valamelyikünk kiment mosdóba. Azt beszéltük, meg hogy valamelyik nap elmennénk gokartozni. Csoportosan.
- Rendben mehetünk.
- Remélem, nekem fogsz szurkolni.
- Szóval nem versenyezhetek?
- Miért azt hiszed, legyőzhetsz? – mosolygott.
- Félsz, hogy legyőzlek? – a kihívás ezúton megtörtént. Bízom benne, hogy elfogadja.
- Nem igazán. De rendben, versenyezzünk.
- És mi lesz a győztes jutalma?
- A másik, a rabszolgája egy teljes napig. – ajánlotta, úgy, mint aki már tudja is mit fog kívánni. Na, ezt nem hagyhattam annyiban. – Áll az alku? – nyújtotta a kezét.
- Áll az alku. – csúsztattam bele apró tenyerem az övébe. Miután együtt megfürödtünk szorosan hozzábújva aludtam el.
Másnap korán ébredtem, de Rob már fent volt. Hamar felöltöztünk és megkajáltunk. Lizzy megjelenésével elindultunk az új iskolába. Rob a hátára kapta gitárját, és beült a kormány mögé. Egy röpke órába telt, míg megérkeztünk. A gyerekek ezrei igyekeztek be, mind oldalán, valamilyen hangszerrel. Volt ott tuba, harsona, gitár, dob. Amint megtaláltuk az igazgatóit, eligazítottak. Lizzy bevállalta az idősebb diákokból álló csoportot, nekünk meg az óvodás részleg. Bementünk a szertárba.
- Igazad volt. – mondta.
- Tudom! Ez csak természetes. – feleltem nevetve. – De miben is?
- Nem rossz, ha itt vagy velem. – csúsztatta kezeit derekamra. Ajkai mohón kezdték kóstolgatni enyémeket. Csókja követelőző szenvedélyes, és vad volt. Érintései feltüzelték a testem, és a falnak nyomtam. Tenyere felcsúszott vajszínű, kötött ruhám alá, és a bugyim szélével kacérkodott, azonban le nem húzta azt. Kezem megkereste pólója szegélyét és hátára simítottam kezem. Talán tovább is mentünk volna, ha a teremben nem nyílik az ajtó és zajong tíz-húsz gyerek. Egy pár felnőtt utasítgatta őket, hova üljenek, mit csináljanak. Rob az szertár ajtajára kapta tekintetét, de szerencsére nem jött be rajta senki. Morgolódva engedtem el, és pihegve huppantam le egy székre.
- Menjünk! – fogta meg kezem, és a gitárját. Kiballagtunk a gyerekekhez. Odabent volt vagy négy-öt tanár is. Mind az én páromra voltak kíváncsiak. A kicsik csillogó szemmel követték tekintetükkel, amint letette hangszerét, és megállt előttük. Úgy éreztem ismét a háttérben kell meghúzódnom, így az ajtónál maradtam.
- Sziasztok. Rob vagyok, és az lenne a célom, hogy elmagyarázzam nektek hogy a zene életstílus. Hát akkor kezdjük a hangszerrel… - istenien bánt a gyerekekkel. Elmagyarázott nekik mindent, megmutatott mindent, és még segített is. A kissrácok oda voltak érte. Megbabonázva figyeltem minden mozdulatát, valami elképesztően vonzó volt így bébi csőszként. Akartam őt, ott, és akkor. Valahogy el kell érnem, hogy rám figyeljen, gondoltam magamban. Egy pár pillanatig figyeltem miről beszél.
- Soha ne akarj zenész lenni, csak zenélj jól!
- És ha valaki ebből akar élni? – vetettem fel. Kérdő pillantást vetettem felé.
- Ne akarjon. – felelte, értetlenül. Hagytam hagy beszéljen majd újra, és újra ellentmondtam, beszóltam neki. A tervem remekül bejött, mert mindegyiknél egyre dühösebb lett. Mikor már hatodára sütöttem el egyet, a gyerekek és a felnőttek is nevettek.
- Rachel, megkeresnéd a telefonom? Azt hiszem a kabátomban hagytam. – adta ki a végszavam Rob.
- Persze. – megfordultam, s elfoglaltam a helyem. Pár perc elteltével még mindig nem jött utánam. Hát, én mentem ki. – Nem találom, segítesz?
- Örömmel. – állt fel. Amint átlépte a küszöböt, megragadtam pólója nyakát, és magamhoz húztam, egy szenvedélyes csókért. Éppen időben sikerült becsuknia az ajtót, hogy odakintről ne lehessen látni semmit. Kezem nyaka közé tekertem, és szorosan vontam testem mellkasára. Karjai tétován, ölelték derekam, de apróbb mozdulatai elárulták, hogy nincs ellenére, amit teszek. Pólója alá nyúltam, s hasfalát simogattam kínzó tűzzel. Próbáltam mindnél finomabban hozzá érni, hogy cirógatásnak hasson. Megremegett, azonban ezzel a lendülettel el is vált tőlem.
- Rachel! Mit akarsz? – kérdezte zihálva.
- Téged!
- Most?! De hisz huszonöt srác vár minket odakint.
- Igen most! Majd csendben leszünk. – kajánul elvigyorodtam, aztán így szólt:
- Pont ezt imádom benned! – visszatért ajkaimhoz, és amint találkoztak ismét fellobbant bennem a tűz. Nyelve hamar bebocsájtást kért számba, s én örömmel engedtem neki. Olyan vadul csókolt amennyire csak tudott. Egyikünkben sem volt óvatosság, vagy elővigyázatosság, csak a színtiszta vágy. Fenekemnél fogva megragadott, míg én felugrottam rá, lábaimat csípője köré fontam. A falnak nyomott és testünk közé a levegőnek sem volt esélye beférkőzni. Nyelve kényeztette az enyémet, mire ellöktem magunk a faltól, neki a másiknak. Amint megérkeztünk, levertünk valamit az asztalról, de Rob hangos felszisszent.
- Mi az?
- Csak a harci sebek! – mosolygott, a vágy ködétől fátyolos tekintettel. Rögtön visszacsatlakozott ajkaimra, és ismét megízlelhettem mézédes aromáját. Lesöpört egy pár dolgot az asztalról, majd felültetetett rá. Lábaimmal egyre közelebb húztam, és tisztán éreztem, hogy legalább annyira akar engem, mint én őt. Lejjebb csúsztatta melltartóm, és ruhám pántját, és ajkaival végig csókolta nyakam, kulcscsontom, mellkasom, végül szájába vette megkeményedett mellbimbómat. Harapdálni, nyalogatni kezdte, élvezetem a csúcs felé igyekezett. Kitörni készülő nyögéseim vállába temetkezve csillapítottam. Másik tenyere felcsúszott belsőcombomon, megkerülte érintéséért lüktető vágyam központját, amitől majd felrobbantam, egészen a bugyim széléig. Megfogta, s egy könnyed mozdulattal, levette rólam. A sarokba hajította, mintha soha többé nem lenne rá szükségem. Nem tétlenkedtem tovább, kigomboltam ingét, viszont le nem vettem róla, így egyszerűbb lesz felöltözni. Apró puszikat szórtam mellkasára nyakára állára. Ő is tompítani próbálta, de ő a vállam harapdálásával. Biztos megmarad a nyoma. Kicsit morbidnak éreztem, hogy alig választ el minket egy vékony fal, egy egész csoportnyi gyerektől, de amint eszembe jutott Rob, gitárral, és felvigyázóként, minden kétségem elmúlt. Kezem lecsúszott nadrágja széléig. Kicsatoltam övét, és megszabadítottam nadrágjától, és alsógatyájától. Fenekem alá nyúlt, egy mozdulattal, félig fekvő pozícióba igazított, és felém görnyedve simogatta belsőcombom. Azt hittem eljött ez ideje az egyesülésnek, de mikor megéreztem belém mélyedő ujjait, hangosan felnyögtem. Szerelmes csókokkal mérsékelte erősségét, de szerintem a másik oldalon simán hallani lehetett. Először egy ujjal izgatott, majd belém csusszant egy újabb. Tempója gyorsult, és már csak arra lettem figyelmes, hogy a gyönyör kapuiban állok.
- Ne! Hagyd abba! – szakad ki belőlem, de mindössze egy sóhaj volt. Kicsúszott belőlem, és most én vettem kezelésbe. Kezembe vettem dagadozó férfiasságát, és sebesen kezdtem rajta mozgatni. Ő sem sokáig bírta vagy talán ő sem akart egyedül a csúcsra érni, megragadta csuklóm, és fejem mellé szorította. Egy röpke csókot lehelt számra, aztán egybe igazította vágyaink középpontját, de mielőtt belém hatolt volna szájával fogta be számat. Egy határozott mozdulattal tett magáévá, és nem tartottam rossz ötletnek, a csókot, mert ha nincs befogva tuti kéjes nyögéssel jutalmazom tettét. Csípőm, egy elég lassú tempót kezdett diktálni, de nem bánta. Felvette ütemem, néha gyorsítottam, és Rob készségesen biztosította ugyan azt a tempót. Mikor már a csók sem csendesítette nyögéseink, elégedett zihálásunkat, lökött rajtam még egy utolsót, és beléptem a mennyekbe. A gyönyör elemi erővel söpört át rajtam. Rob vállát markoltam, de vigyáztam nehogy megsebezzem. Pár pillanat múlva ő is követett, és fáradtan rogyott rám. Belepuszilt nyakamba, amin felnevettem. Zihálva támasztotta homlokát az enyémnek, verítékes bőrünk izzott, a rajtunk végig söprő boldogságtól. Elváltunk egymástól, és pár percig – nem nagyon eltávolodva,- vártuk, hogy elmúljon, a hőség, és eltűnjön a pirosság arcunkról. Rob hamar felöltözött, sőt a kabátjából kivett valamit.
- Az mi? – kíváncsiskodtam.
- A telefonom. – mutatta fel a kis készüléket. – Hiszen ezért jöttünk. – kacsintott játékosan.
- Na, menj, és kápráztasd el a kicsiket.
- Azon leszek. – ajkai megint az enyémen voltak, de nagyon rövid ideig. – Addig rakj itt rendet! – körbenéztem a helyiségben, s megdöbbentett a látvány. Az asztalon nem volt semmi, minden oda való tárgy, a földön hevert. A polcokon a könyvek elborultak, egy szekrényajtó lifegett, még a függöny egy darabját is leszakítottuk.
- Hoppá! –ráérősen pakolgattam a tárgyakat a helyükre, miközben dudorászva hallgattam Rob zenéjét. Már minden az eredeti állapotra hasonlított, bár a szakadt függönnyel nem tudtam mit kezdeni, így letéptem belőle azt a darabot. Kábé tizenöt centivel lett rövidebb, de nem feltűnő, legalábbis remélem. A sarokban találtam egy gyerekrajzot. Hosszasan nézegettem a vonalból kiszaladt ceruza vonalait, nem is figyeltem mit ábrázol, csak akkor jöttem rá, mikor egy három hajszálas emberhez értem. Egy boldog család vigyorgott vissza rám. Most nem zaklatott annyira fel, mint általában szokott egy idilli látvány. Most én is ez egész része lettem, kedvesem által. Mennyivel másabb így hogy az ember tudja, ha hazaért valaki vár, rá, és átöleli, ha arra van szüksége. Rob keze kúszott mellkasomra hátulról.
- Mit nézel ennyire?
- Nem érdekes. – eldugtam a rajzot a hátam mögé. - Végeztél?
- Már vagy öt perce szólogatlak kintről, de nem feleltél.
- Elgondolkoztam. – vallottam be.
- Most mi legyen?
- Mutasd meg a várost!
- Nem jártár még Londonban? – kerekedett ki a szeme.
- De. De nem volt velem egy szakavatott helyi, így talán más a városnézés.
Hazaugrottunk ruhát cserélni, és valami kényelmesebb cipőt kerestünk. Az egész család csatlakozott hozzánk, beavatni engem a híres város titkaiba. Így a két szülő, a három Pattinson csemete, Tom, Bobby és végül én, keltünk útra. Fantasztikusnak ígérkezett a nap.