Majdnem Edward

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet! Köszönjük az előzőhöz érkezett komikat! :)
És itt is ki szeretnék térni valamire: Nagyon boldog szülinapot Keshám!!! :) Szeretés van! :)
Jó olvasást!
Csók, Amy


** Rob **

- Rob! – kiáltott Rach a fürdőből.
- Mondd! – tolattam be az ajtóba a babakocsival, amit készültem felvinni az emeletre.
- Kövér vagyok! – nézett rám könnyes szemekkel. – Miért hagytad tegnap éjjel, hogy megegyem azt a tortát? – kérdezte vékonyka hangon, mire én csak felnevettem.
- Rachel! – léptem mellé, és magamhoz húztam. – Olyan butus vagy! Gyönyörű kismama vagy! És nem vagy kövér! Hallod? – kérdeztem, s mosolyogva néztem a szemébe.
- Hallom… - motyogta, és békülékenyen simult hozzám. – Csak ez a kiscsaj… - simogatta meg a hasát. – Anya sokat eszik ám, csak érted! – susogta a hasának.
- Ezt már szeretem! – bólintottam, és egy csókot lopva tőle újra a babakocsi felküzdésére indultam.
- Héj, Rob! Én most… akarlak ám! – kiáltott utánam. Újra felnevettem.
- Én is téged, de majd este bepótoljuk, ígérem! – szóltam vissza.

Egyszerűen nem értettem, hogy minek a mi kicsikénknek ennyi cucc! De most komolyan. A babakocsit már a folyosón kellett hagynom, mert esküszöm, hogy ha betettem volna a gyerekszobába, mi már nem fértünk volna rendesen el! Bár ha jobban belegondolok, hülyeség is volt felhozni, mert úgyis lent tesszük majd be a kislányt, és nem itt. Elgondolkozva néztem a kis kocsit, és féloldalt a falnak támaszkodtam. Ekkor két kar ölelt át hátulról, és valaki egy édes kis puszit hintett a nyakszirtemre.

- Rach! – sóhajtottam. – Ha így folytatod, nem várunk estig, az biztos!
- Hát az is lenne a célom – bújt hozzám. Először a hátamhoz akart simulni, majd szusszantva oldalra fordult kissé, hogy a nagy pocakja ne legyen útban, de így sem volt jó. – Jaj az Istenért! – csattant fel. – Kövér vagyok, ennyi! – fújtatott.
- Jaj, Kicsim! – nevettem fel, s felé fordultam. – Gyönyörű vagy! Hányszor mondjam még el neked? – kérdeztem, s én magamhoz öleltem, nagy pocakkal együtt.
- Sokszor! – vágta rá rögtön, amin csak mosolyogni tudtam. – Látom csak felhoztad! – bökött ujjával a jármű felé.
- Igen, de hogy minek? – sóhajtottam.

Rach persze csak nevetett, de végül úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk. Majd leviszem, ha megszületett a baba. A baba, akinek még mindig nem adtunk nevet. Több lehetőség is szóba jött, és én Rachelre szerettem volna hagyni a választás lehetőségét.

Már csak egy hónapja volt vissza, és végre megláthatjuk majd a kicsit. Már mindketten nagyon vártuk, és tekintettel erre, én sem vállaltam több szerepet mostanság. Egy hete jöhettem haza Vancouverből, és nem is szándékoztam most huzamosabb időt újra Rachel nélkül tölteni. Akkor, mikor végre észhez tértem, és kész voltam harcolni érte, értük, akkor helyrejött minden, és most boldogabbak vagyunk, mint bármikor eddig. Persze nagyon is tartok tőle, hogy ez az idill majd egyszer darabjaira hullik, de igyekszem nem erre gondolni. Igyekszem megőrizni a békét és a boldogságot, ami körülvesz most minket.

- Nekem a Rose tetszik… Szerintem az gyönyörű név! – osztotta meg velünk a véleményét egyik este Cara. – És illene is a kis gyönyörűséghez, mert ilyen génekkel csakis egy bomba nő születhet! – nevetett.
- Rose… - ízlelgette Rach. A kanapén ültünk, a lábai az ölemben pihentek, és épp masszíroztam a vádliját. Fájlalta a plusz súly miatt, én pedig bármit megtettem volna, hogy neki könnyebb legyen.
- Nem rossz – bólogattam. – De más ötleted nincs esetleg? – pillantottam Carára, aki egy pillanatra elgondolkodott.
- Johanna? Akkor becézhetnétek Jo-nak.
- Johanna… - mondta ki ezt is Rach. – Johanna Pattinson. Tetszik – mosolygott rám, mire csak bólogattam.
- Már nem azért Rob, de te eddig minden ötletre rábólintottál – kuncogott Cara a szemközti fotelben. – Valami egyéni ötleted nincs?
- De van. Rachel… - Rach felhorkant. – De mint a mellékelt ábra mutatja, nem tetszik neki – mutattam Rachelre.
- Nem fogjuk utánam elnevezni. Ez a név csak balszerencsét hozna rá! – mormogta Rach, és a hasán pihenő táblacsokihoz nyúlt, letört belőle egy darabot, majd majszolgatni kezdte.
- Butus vagy! Szép neved van, de ha nem akarod, akkor nem kell így neveznünk! – mosolyogtam rá. Nem szerettem, ha morcos, így inkább békülékenyen ráhagytam a dolgot.
- Hm, Rob Pattinson fehér zászlót lenget! – nevetett fel Cara, és jó pár percig abba sem hagyta, Rachellel együtt.
- Nők – motyogtam a nem létező bajszom alatt.

A név kérdésében nem jutottunk előrébb, de viszont Cara csodás kis ruhákat hozott a kislányunknak. Máris saját stylist-ja lett, pedig még meg sem született. Nem bántam, mert mindent meg szerettem volna adni az én kicsikémnek, és az sem érdekelt, ha mások azt mondják majd, hogy elkényeztetjük őt. Ő a szerelmünk piciny gyümölcse lesz, és neki mindent meg kell kapnia.

A napokban anyáék is sokszor hívtak minket, érdeklődtek Rach és a baba hogyléte felől. Még arra is megpróbáltak minket rábeszélni, hogy költözzünk Londonba. Meglepő módon Rach el is gondolkodott rajta egy picit, de én szépen lassan lebeszéltem róla. Nem mintha nem szerettem volna Londont, de már itt volt az otthonunk, a közös házunk, a közös, boldog életünk. Ide kötött bennünket minden emlék, és hát őszintén szólva elegem volt az állandó cuccolásból. Hogy mindig pakkokkal megrakodva kellett mindenhova mennem. De most hogy végre Rachellel berendezkedtünk, van egy otthonom. Ami már nem a szülői ház. És ezt jó dolognak éreztem. Főleg hogy ő is velem van.

Az egyetlen pont, vagyis személy az életünkben, akitől felállt a szőr a hátamon, az Leonardo volt. Nem tudtam, hogy mi történt, míg Rach és én külön voltunk, de valami biztosan. Hiszen Rach utálta őt azért, amit tett, de mikor összejöttünk, ők mégis jóban voltak. És a mai napig tart ez a harmónia, amit én nem értek. Azt hittem, hogy Rachel örökre megutálta, de mikor erről kérdezem, csak mosolyog, és hümmög. Látom, mikor Leoval van, hogy nem boldog. Ott van az a mosoly az arcán, kedveskedik és nevet, de én látom, hogy ezek nem őszinte dolgok. Arra is gondoltam már, hogy Leo esetleg megzsarolta valamivel, de nem tudtam elképzelni, hogy mivel, vagy hogyan. És hát Rachel sem mond semmit, ahogyan Carát is hiába kérdeztem.
Így maradt az a lehetőség, hogy figyelemmel kísértem a kettejük minden lépését, mert nem szerettem volna, ha Rachelnek valami baja esik. Bármi, akármi.

- Nem is tudom Rob – rázta meg a fejét egy bababoltban. – Ez nem túl kék? Mégis csak kislány lesz – simogatta meg a pocakját, amire a pulóver tökéletesen rásimult.
- Hát… tudod, hogy szeretem a kéket – vontam vállat, miközben még mindig a kis rugdalózót nézegettem. – De ha nem szeretnéd, akkor nem kell – már akartam volna visszatenni a polcra a kis ruhácskát, de Rach kikapta a kezemből, és betette a kosárba, amit a kezében szorongatott.
- Most jól figyelj rám Rob! – mutatta fel az ujját. Még az arca is egészen piros lett a méregtől, de nem tudtam, mit tettem. Megilletődötten néztem rá. – Ez a kislány a tiéd is! Tudom, hogy mostanában kicsit hisztis voltam, hogy sokszor veszekedetem veled hülyeségek miatt, és hogy nem a legkönnyebb most velem… de ettől még nem kell mindent rámhagynod. Ő a tiéd is! – szorította kezemet a hasára, ahol most mozgolódott egy kicsit a kislányunk. – Szeretném, ha néha azért a te véleményedért is kiállnál! Ne hagyd rám a dolgokat, ne akard ennyire megkönnyíteni, mert látom, hogy más véleményen vagyunk! Állj ki magadért… és a kék nem is olyan fiús… - motyogta már a végét, majd várakozóan nézett rám.
- Akkor szeretném azt a nagy Fülest is, és nem érdekel, hogy szerinted Micimackó jobb lenne! – mondtam, majd egy csókot nyomtam ajkaira, és arra indultam, ahol az előbb álltunk, és Rach lebeszélt a Füles plüss állatról, mert szerinte túl depressziós az-az állatka.
- Jó – kuncogott Rach, és utánam jött.

Még jó sok mindent összeszedtünk, és egy kisebb vagyont hagytunk ott a kasszánál, de egyikünk sem bánta. Rachel is mindent meg akart adni a babának, aki bearanyozza a mindennapjainkat. És már alig várta ő is, hogy kibújjon. És nem csak azért, hogy végre „ne legyen ilyen dagadt” – ahogy ő fogalmazott -, hanem mert már ő is látni szerette volna a kicsit.

Ahogy bepakoltunk a kocsiba, és szálltunk volna be, egy szőke hajú, barna szemű kislányt pillantottunk meg ott ácsorogni. Kezében egy kis pillangós füzetke volt, és egy toll. Megilletődve bámult fel ránk, és szerintem négy-öt évesnél nem lehetett idősebb. Egy pillanatra Rach és én is megtorpantunk, majd én kapcsoltam előbb, és a kislány elé lépve leguggoltam hozzá.

- Szia! – köszöntem neki kedvesen, és még egy mosolyt is megeresztettem. A kislány is elmosolyodott, majd újra elkomorult.
- Szia! Hát te egyedül vagy? – guggolt le Rach is, pedig ezer éve nem tette a nagy pocakja miatt. De úgy láttam a szőke fürtök őt is meghatották.
- Nem – rázta meg a fejét a kis csöppség, és hátrapillantott egy fekete Mercedes felé. – Az apukámmal jöttem – fecsegte.
- Az apukád nem fog megijedni, ha nem talál a kocsiban? – kérdeztem tőle.
- Nem. Ő küldött – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott. – Te vagy a majdnem Edward? – kérdezte hirtelen.
- Majdnem Edward? – kérdezte felvont szemöldökkel, mosolyogva Rach.
- Hát anyukám azt mondta, hogy te nem is vagy igazi vámpír – bökött felém a kis ujjával – hanem csak majdnem – vont vállat, és csillogó, érdeklődő szemekkel meredt rám.
- Igen, én vagyok! – bólintottam mosolyogva. Na, az ilyen rajongókért, az ilyen pillanatokért megérte az egész eddigi herce-hurca! Irtó aranyos kislány volt.
- Aláírnád a füzetem? – nyújtotta félénken felém a kis rózsaszínű lapos, mintás füzetet.
- Nagyon szívesen! – bólintottam.
- És te ki vagy? Rád nem emlékszem – fordult kissé Rachel felé. Rach elvigyorodott.
- Én a majdnem Edwardod barátnője vagyok! Rachel Knight – nyújtotta a kislány felé a kezét. Ő egy pillanatig csak nézte a felé nyújtott jobbot, mintha csak végiggondolta volna, hogy megfogja-e, s végül kezet rázott Rachellel.
- Olivia Direy – mosolyodott el a kislány. – Nem te festetted azt a képet, amin egy kislány áll egy tó partján? – kérdezte csevegő hangnemben a picúr. Rachellel összenéztünk.
- De, én festettem. Honnan tudod? – kérdezte döbbenten.
- Anyukám vette meg – mosolygott. – Azt mondta, hogy az a kislány hasonlít rám, csak a szeme nem barna, hanem kék – újságolta boldogan.
- Igen. A kislány a leendő babánkat ábrázolja… legalábbis amilyennek elképzeltem.
- Nagyon szép. És biztos ő is szép lesz! – mondta Olivia, közben aláírtam neki a lapot, és még egy kis idézetet is írtam rá, majd visszanyújtottam felé.
- Tessék!
- Köszönöm szépen! – nézegette az írást. Gyanítottam, hogy valójában még nem is tud olvasni. – Akkor további szép napot! – integetett.
- Igen, neked is! – mosolyogtunk, és mi is integettünk neki.

Végignéztük, ahogyan boldogan bemászott a hatalmas Mercedes ajtaján, majd a kocsi lassan elindult. Az apukája tényleg egyedül küldte ide hozzánk. Érdekes. Furcsa, hogy nem féltette tőlünk, bár az is igaz, hogy itt volt a közelben.

- Olivia… - mormogta Rach. – Olivia Pattinson – mondta ki, majd elmosolyodott.
- Gyönyörű! – suttogtam az arcát nézve. Rá is, és a névre is értettem. Felém fordult, s boldogan felnevetett.
- Hát megvan végre! – simogatta meg a hasát.
- Aham… - motyogtam, majd felé hajoltam.

A tarkójára csúsztattam a kezemet, s közelebb vontam egy édes csókra. Még most is imádtam őt csókolni, ízlelgetni az ajkát. Olyan volt, mintha először tenném, minden egyes alkalommal.

- Szeretlek! – suttogtam.
- Én is szeretlek! – beharapta az alsó ajkát, majd lefelé pillantott, s összekulcsolt ujjainkat a hasára csúsztatta. – És téged is szeretünk, Olivia!

Díj

Díjat kaptunk Adritól, köszönjük szépen neki!





Titkokat kellene írnom...
- Azt hiszem Keshának Kellan jön be a legjobban a Twilight srácok közül
- Nem túl nagy titok, hogy nekem meg Jackson

Nem igazán tudok több titkot mondani, sajnálom! :D