Hazugság

Rach

Néha jobb egyedül. De én már soha többet nem leszek egyedül. Hisz van odabent valaki, akiért életem végéig felelősséggel tartozom. A lányom, akit imádok már most. A szívembe mégis éles fájdalom hasít ahányszor rá gondolok. Hisz az apukája nincs velünk és nem is lesz már. Az én döntésem volt, az én felelősségem, hogy a gyerekem csonka családban fog felnőni ugyan úgy, ahogy én. Persze nem pont ugyan úgy, hisz ő akármikor láthatja Robot. Nem bírnám szétszakítani őket egymástól soha. És be kell vallanom nekem is hiányzik. Ő volt a nagy szerelem az életemben. Az egyetlen igazi szerelem. A férfi, akit képes voltam tiszta szívből önzetlenül szeretni. Akkor úgy gondoltam ez örökre így marad. Hogy a szerelem, amit egymás iránt érzünk elég. De fel kellett nőnöm, ki kellett nyitnom a szemem és rá kellett jönnöm, hogy a tündérmesék nem léteznek. Én nem vagyok királylány, Rob pedig nem herceg, így nincs boldogan éltek míg meg nem haltak. Nincs semmi, csak magány és üresség. És iszonyatos, mérhetetlen fájdalom. Én hagytam el, ő pedig egy szó nélkül végignézte ahogy összecsomagolok és kisétálok az ajtón. Nem akart megállítani. Talán ha megpróbál meggyőzni akkor, most minden másképp lenne. Együtt várnánk a lányunk. Együtt járnánk az orvoshoz, együtt tervezgetnénk… Együtt. De mi már rég nem vagyunk együtt. Nincs már olyan, hogy mi. Van ő, van én és van a babánk. Az egyetlen kapocs, ami összetart még minket. És persze az a szerelem, amit a mai napig nem bírtam kiírtani a szívemből. De el kellett engednem, hogy ő boldog legyen valaki olyan oldalán, aki meg tudja őt érteni. Aki támogatni és szeretni tudja. Úgy ahogy én nem voltam rá képes.
A hitemben, miszerint jót tettem vele, mikor elhagytam mégis megingatott tegnap este. A szemei… Elmesélték az előző négy hónapot. A szenvedését, a fájdalmát, a szerelmét, a kétségbeesését, azt, hogy fáradt és kimerült, hogy szüksége van valakire, akire még nem talált rá. Mindent elmondtak a gyönyörű szép kék szemek, amin átment a tulajdonosuk. Csak úgy sugározták magukból, hogy Rob szenved és nem boldog. Fájt így látni. Hiába a smink és minden… Nem tudta előlem elrejteni, hogy belül romokban hever. Bűntudatom lett. Én tettem ezt vele. De a francba is nekem se könnyű.
Hogy is lehetne könnyű? Hogy lehetne könnyű újra elbújni a világ elől, elrejteni mindent amit érzek? Bár egész jól sikerült eddig. Ugyan az lettem az emberek szemében, aki régen. Szórtam a pénzem két kézzel. Megdolgoztam érte. A Robbal való szakításunk óta olyan sok képet festettem és adtam el, amire még álmomban sem gondoltam volna soha. Üvöltés, kínlódás, csokizabálás és sírás helyett alkottam. Muszáj volt levezetnem valahol a fájdalmat, ami nem akart múlni. És jövedelmező vállalkozásnak bizonyult a festés. Sikerült elég tartalékot félretennem. Ami pedig megmaradt, azt elszórtam. Természetesen az összes újság arról cikkezett, hogy Rob és Leo pénzét költöm. Én pedig nem cáfoltam, nem nyilatkoztam, nem érdekelt. Nem érdekelt senki és semmi a gyerekemet leszámítva. Elbújtam a Los Angelesi otthonunkba. Otthonunk… A frászt. Hisz egyedül vagyok. Ismét egyedül. Alig vártam, hogy megszülessen a lányom. Akkor talán megszűnik ez az őrület közeli állapot. Talán ő begyógyítja azt a sebet, amit az apja elvesztése okozott.
Rob portréján dolgoztam most is. Kissé furcsa kép lett. Azaz lesz mikor befejezem. Mégis összetéveszthetetlenül őt ábrázolja a művem. Miért őt kezdtem el megfesteni? Nem tudom. Csak felkeltem, ecsetet ragadtam és egy üres vászonra kezdtem vonalakat húzogatni. Egy idő után pedig már tudtam, hogy az ő arcvonásai kísértenek. Az ő szemei vannak lefestve. Pont olyanok, mint amilyenek tegnap éjjel voltak. Tele bánattal. Talán a saját kínom is belecsempésztem a képbe. Így lett még életszerűbb, valóságosabb. Mintha megelevenedne a tekintete a vásznon.
Hirtelen csengettek. Nem akartam kinyitni először. Hagyjon mindenki békén! Nem akarok senkit látni. De a látogatóm kitartónak bizonyult és rátenyerelt a csengőre. Biztos Kellan az. Négy hónapja akárhányszor csak teheti zaklat. Néha úgy érzem magam, mintha ő lenne a bébicsőszöm. Mindig ellenőrzi, hogy eszem-e rendesen, nem vagyok-e beteg, nincs-e szükségem valamire. Egyszerűen olyan, mint valami ragacs, amit nem lehet levakarni.
Úgy ahogy voltam, mackónadrágban, festékes pólóban, lófarokba kötött hajjal indultam el ajtót nyitni.
- Mi van? - Ripakodtam az előttem állóra, miután feltéptem az ajtót. Egy összetéveszthetetlen mellkast pillantottam meg. Tudtam kihez tartozik. Ezer közül is felismerném. A levegő a tüdőmbe rekedt. Nem akartam felnézni, mégis valami furcsa erő arra kényszerített, hogy megtegyem.
- Szia - suttogta Rob.
- Minek jöttél ide? - Ocsúdtam fel a pillanatnyi meglepettségemtől és azonnal a maszkom mögé bújtam. Nagy gyakorlatom volt benne.
- Hazaköltözöm - tolt finoman arrább az ajtóból, majd felkapta a küszöbön heverő csomagjait és elindult befelé.
- Mi van? - Emelkedett két oktávval feljebb a hangszínem. Köpni nyelni nem bírtam hirtelen.
- Itt vagyok Rachel. Szeretlek és most hazajöttem. Az én házam is. És te meg a lányunk hozzám tartoztok. Elég volt ebből a hülyeségből! Szeretlek mindennél és mindenkinél jobban, és te is szeretsz. Mindketten csak szenvedünk feleslegesen. Elég volt.
- Neked elment az eszed - suttogtam elképedve.
- Nem Rachel - mosolyodott el, miután letette a cuccait és közelebb lépett hozzám. - Eddig nem voltam magamnál. Hagytam, hogy becsapj, hogy átverj és elhittem, hogy nincs szükséged rám. Hogy nem akarsz többé. Hogy nincs közös jövőnk. Hazudtál - suttogta, majd a karjait szorosan a derekam köré fonta. Mégis olyan óvatos volt a mozdulata, olyan féltő és gyengéd, hogy azt hittem elsírom magam. De nem lehettem gyenge. Most nem. Nem fogom tönkretenni őt, bármennyire is azon van. Nem hagyom, hogy mellettem szenvedjen.
- Tűnj el innen - sziszegtem. Teljesen lesápadt a dühös hangomtól. A karjai a teste mellé hullottak a derekamról.
- Rachel én… - kezdett bele de leintettem.
- Menj el innen. Most! - Kiabáltam rá.
- Nem megyek el - suttogta elhűlve. Láttam, hogy kezd meginogni az önbizalma. Addig kellett ütnöm a vasat, amíg meleg. Rá kellett vennem bármi áron, hogy elmenjen. Hogy boldog lehessen.
- Menj el Rob. Szakítottunk négy hónapja. Vége van. Örökre - mondtam határozottan a szemébe nézve. Láttam, hogyan kezd el kételkedni. Magában, bennem, a szerelmünkben, a döntésében. A szemei… Igen, azok a kék szemek mindent elárultak nekem.
- Szeretsz - suttogta halkan és bizonytalanul.
- Nem - csóváltam meg a fejem. De nem bírtam a szemébe nézni. Nem bírtam belehazudni a képébe. Nem ment.
- Mondd, hogy nem szeretsz! Mondd ki - követelte kétségbeesve. A pillantásom a plafonra emeltem. Meg tudom csinálni. Ki tudom mondani.
- Nem szeretlek már - böktem ki.
- Nézz a szemembe és úgy mondd - lépett elém, majd a két tenyere közé fogta az arcom, így kényszerített, hogy ránézzek.
Hazudj! Gyerünk, hazudj már! Hazudd le neki a csillagokat az égről! Megy ez neked! Mindenkinek képes vagy azt mondani, hogy már nem akarod! Mondd a szemébe! Vágd bele a képébe, hogy nem akarod már! Az ő érdeke, hazudnod kell miatta. Muszáj. Gyerünk már - bíztattam magam. De nem bírtam kinyögni. Győzelemittas mosoly költözött Rob arcára.
Ki kell mondanom.
Csak keresgéltem a szavakat. Nem lett volna bonyolult a dolog, ha nem tiltakozott volna a testem minden porcikája az ellen, hogy bántsam a szeretett férfit, a lányom apját. Nem akartam neki hazudni. Annyira nem. De meg kellett tennem. Az ő érdeke.
- Már nem szeretlek - nyögtem ki végül nagy nehezen. A torkomban abban a pillanatban hatalmas gombóc keletkezett. Rob elhűlve pislogott rám. A mosoly lelohadt az arcáról. Az az imádnivaló édes mosoly, amit annyira imádtam mindig is, eltűnt. És a fény is kihunyt abban a pillanatban a szemeiből.
- Mondd még egyszer - suttogta.
- Már nem szeretlek Rob. Köztünk mindennek vége. Örökre - mondtam egy fokkal határozottabban. És nyertem. Elengedett. Oscar díjas alakítás. Gratulálok Rachel. Szép volt… De akkor miért fáj ennyire? Miért érzem magam egy utolsó alávaló ribancnak? Miért? Miért érzem, hogy széttéptem ezzel a mondattal a saját szívem is?
- Ég veled - kapta fel a sporttáskáját, majd kivágtatott az ajtón és olyan erővel csapta be maga után, hogy még én is összerezzentem. Utána akartam menni, de csak az ajtóig jutottam. Ott a falnak dőlve sírni kezdtem. A kezem a hasamra simítottam miközben levegő után kapkodva zokogtam. Elvesztettem, most tényleg. Vége van. Mindörökre. Nem jön vissza. Elüldöztem.
Eszembe jutott egy dal, amitől még keservesebben kezdtem sírni.

„Fényből sötétségbe,
Gyűlöletből szerelembe,
Ezek mi vagyunk!”

Fel se tűnt, hogy kinyílt az ajtó.
- Rach az Istenit - telepedett mellém Kellan. - Mi történt? Jól vagy? Mit hozzak? A baba? - esett kétségbe rögtön, miközben letörölgette a folyamatosan kigördülő könnycseppeket az arcomról a hatalmas mancsával.
- Elment - zokogtam a karjába dőlve.
- Rob? - Simogatta meg a hátam.
- Én… én… én hazu.. hazudtam - sírtam tovább.
- Mit mondtál neki? - Kérdezte halkan a hátam simogatva.
- Hogy nem szeretem. De hazudtam. Mert, mindennél jobban szeretem - hüppögtem a mellkasába, miközben úgy éreztem szétszakít a fájdalom. - Hogy tehettem ezt vele? Kellan, hogy lehettem képes erre is? - Zokogtam fel újra.
- Tudtam, hogy szereted. De miért mondtad neki, hogy nem? - Kíváncsiskodott tovább.
- Mert neki boldognak kell lennie. És én nem tettem azzá. Mindig csak veszekedtünk. Én nem értettem meg őt. Én nem…. Nekem nem megy - szipogtam.
- De megy - mosolygott rám, majd a fejével az ajtó irányába bökött.

A könnyfátyolon át egy kócos, de mosolygós alak körvonalai bontakoztak ki.
- Ne - nyögtem fel majd Kellan vállára csaptam. - Hogy tehetted ezt? Tudtad, hogy itt van! - Támadtam neki sírva.
- Ideje volt megtudnia mi az igazság. Nem bírom nézni, ahogy kínlódtok - fogta meg Kellan gyengéden a csuklóm. - Én most elmegyek. Ti meg beszéljétek meg - kacsintott Robra, majd engem megölelt és elment, magunkra hagyva minket. Tudtam, hogy kár tagadni bármit is. Mindent hallott.
- Szóval mégis szeretsz? - Nézett rám miközben egy édes féloldalas mosoly jelent meg az ajkain.
- Miért jöttél vissza? - Csattantam fel. - Neked el kellett volna menned!
- Túl hangosan zokogtál fel. Kellan visszaráncigált, mert azt hitte a kicsivel van baj és azért sírsz - mosolygott rám, majd a pillantása a pocakomra tévedt. - Aggódtam - somolygott tovább.
- Menj el - kértem halkan.
- Soha többet - vágta rá, majd egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és se szó se beszéd megcsókolt….

Scream Awards

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejit! Köszönjük a komikat, amiket írtatok! :) Remélem tetszeni fog a mostani is! :)
Jó olvasást!
Csók, Amy


** Rob **

Azt mondják: az idő minden sebet begyógyít. Az emberek makacsul hisznek abban, hogy ha elég időt hagynak maguknak, és a lelküknek, akkor túl tudnak lépni a katasztrófákon, a veszteségeken. Szerintem ez valamilyen szinten igaz is, de nem teljesen. Van, amit nem lehet elfelejteni. Például az első csókot, az első igazi gitárodat, vagy az első nagy szakítást… mikor minden megváltozik. Mikor rájössz, hogy a legnagyobb változás az életedben nem is az volt, hogy megkaphattad Őt, hanem, hogy el is veszítetted.

Kristen nagyot sóhajtott mellettem a kocsi hátsó ülésén. Pillantásom ideges arcára esett, és mosolyogva néztem, ahogyan a rövidke szoknyájának szegélyét gyűrögeti. Épp díjkiosztóra mentünk, október közepe táján. Alig pár órája még vörös kontaktlencsékkel a szemében játszotta Bellát vámpírként, most pedig itt ülünk, túl egy hosszú munkanapon, egy rövidebb repülőúton, és tudjuk: még nincs vége a mai napnak.

A Scream Awards-ra öt kategóriában is jelöltek minket: Krist a kedvenc Fantasy főszereplőnőjének, engem is a kedvenc férfi főszereplőnek, az Eclipse-t a legjobb Fantasy filmnek… a csapatot is, és Taylort is a kedvenc férfi mellékszereplőnek… De persze én ezen nem idegeskedem. Minek? Ami a fejemben nem tud nyugodni, az-az volt, hogy Rachel is eljön.

Már négy hosszú hónapja, hogy szakítottunk, vagyis hogy szakítófélben vagyunk, vagy tudom is én mi ez. Akkor nem állítottam meg. Elmondtam neki, hogy szeretem, ő pedig annyit mondott, hogy ez most nem elég. És ezért hagytam elmenni. Hogy mondhatta, hogy ez nem elég? A szerelem mindig elég! Az akkori éjszakát is Jacksonnál töltöttem, és utána sok másikat is. Nem volt jó egyedül ülni a szobában, és arra gondolni, hogy Rach elsétált a kisbabánkkal a hasában.

Felhagyott minden munkával, bocsánatot kért attól a majomtól, majd elhagyta a várost. Pár napig Cara házában élt, és beszélni sem akart velem. Én persze hívtam, de Cara minduntalan azt mondta, hogy Rach még áll készen beszélni velem. Nem tagadom, hogy rettentő dühös voltam akkor. Mintha az egész az én hibám lett volna, úgy állította be, hogy miattam történt az egész. Pedig én csak meg akartam kérni a kezét.

Kristen újra felsóhajtott mellettem, majd ügyetlenkedve próbálta lecsavarni az ásványvizes üvegének a kupakját.

- Nyugodj már meg Stewart! – mosolyogtam rá, és kivéve a kezéből az üveget, lecsavartam a kupakot.
- Köszi! – vette vissza a műanyag flakont, és ráhúzott. – Nem hiszem el saját magamat – nevetett fel keservesen.
- Mi baj van Kris? – kérdeztem komolyan. Mostanában ismét csak ő volt a legjobb barátom, Jackson mellett persze. Nem mászott rám, nem próbálkozott be. Újra minden a régi volt.
- Annyi mindent köszönhetünk ennek a filmsorozatnak, Rob – nézett rám, majdhogynem könnyes szemekkel. Elmosolyodtam. – De komolyan. Én most valamelyik szar egyetem padjában ücsöröghetnék, miközben az anyámmal laknék, te valahol Londonban árulnál gitárokat – erre felnevettem, mire már ő is elmosolyodott. – De gondolj csak bele. Peternek családja van, ő tökéletesen boldog lenne az Alkonyat nélkül is, Nikki rendezni is tud, és már amúgy is jó színésznő volt előtte is, Kellan meg valamelyik sportmagazin elején feszítene – csak kuncogni tudtam, ahogyan élénken mutogatva próbálja vázolni a lehetséges jövőt. – És aki szerintem a legjobban ellenne az egész nélkül, az Jackson… - motyogta, majd elmosolyodott. – Zenél, mindenféle hülye filmben szerepel amúgy is… Basszus, ő úgy tudja élvezni ezt az egészet… Még nője is van már, igaz, hogy ott a világ másik végén, de nézz rá! – remegett meg a hangja. – Boldog, szerelmes, és élvezi, amit csinál…
- Miért, te nem élvezed? – vontam fel a szemöldököm.
- De, de nem úgy, ahogyan kellene. Hányszor láttad Rathbonet sírni a rajongók miatt, hogy kiakad, mert idegesítik? – utalt néhány emlékére. – Soha! Én miért nem tudok ilyen lenni? Nem hogy örülnék ennek… - mutatott ki az ablakon, ahol már az emberek élő sorfalat álltak. Megérkeztünk.
- Most szedd össze magad! – fogtam meg a vállait, és komolyan néztem a szemébe. Lehet, hogy ő előbb kezdte, mint én, de itt, ilyenkor ütközik ki, hogy fiatal egy kicsit. – Nikki és Jay is itt vannak mögöttünk, nem lesz semmi baj! Négyen végigmegyünk, aláírunk, nyilatkozunk, mosolygunk, bemegyünk, megnyered a díjat – itt elnevette magát. – És indulunk is vissza dolgozni. Oké? – kérdeztem.
- Mikor lettél ilyen felnőtt, Rob? – mosolygott szelíden, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Egyszer muszáj volt már… - sóhajtottam.
- De, ugye tudod, hogy ha… szóval mi itt leszünk! – most viszont ő nézett rám komolyan. Tudtam, hogy mire gondol.
- Rachel nem fog megenni vacsorára… talán – bólintottam.

A kocsi pár perccel később megállt, és egy nagy mosoly kíséretében kiszálltam, majd a kezemet Kristennek nyújtottam, aki megfogva azt, kibújt a kocsi rejtekéből. Magam mellé húztam, átöleltem a derekát, majd a fotósok felé fordulva mosolyogtunk. Csak rutin! - Mondogattam magamban. Pár pillanattal később a másik oldalamra Nikki lépett, Krishez pedig Jay. Négyen tudtunk csupán eljönni, de ennek szemmel láthatóan nagyon is örültek.

Rachel azóta persze már beszél velem. Ketten vettünk egy házat Los Angeles szívében, ahol mind a hárman elférünk. De ebből is látszik, hogy fogalmam sincs, hogy éppen milyen viszonyban vagyunk. Mert azóta sem egy puszi, sem egy ölelés nem volt. Semmi. Mégis kihangsúlyozta, hogy az én otthonom is lenne. Képeket készített a házról, elküldte, én rábólintottam, elutaltam az összeg felét, ő pedig megvette, és lassacskán berendezi. Januárra várjuk a babát, és addigra mindennek készen kell lennie.

Na igen. Mikor kitudódott, hogy nem vagyunk együtt, a média megőrült. Kristenre fogták az egészet, cikkek jelentek meg, hogy vele csaltam Rachelt, sőt, hogy inkább eddig Rachellel csaltam Krist. Elővették a lányok balhéit, mikor Rach kidobatta Krist a hotelből, és minden mást. Kristen nem mutatta, hogy zavarná, de tudtam, hogy így van. Mégsem tudtam megvédeni egyiküket sem.

Rach nem volt hajlandó visszamenni az apja házába, ezért döntött egy saját háznál. Ami a miénk. De velem mégsem volt együtt. Ha mondhatom ezt, ugyanolyan érzéketlen csitri lett, mint mikor én megismertem. Hűvös volt, és gyönyörű. De nem tudtam vele mit kezdeni. Ha virágot küldtem, kidobta a kukába, de ha telefonon beszéltünk, teljesen normális volt, néha úgy tűnt, örül nekem. Szóval teljes káosz volt a fejemben.

Rövid interjúk következtek, és még több fénykép. Kristen nem tűnt túl boldognak, de elég jól viselte. Hozta azt a tipikus Kristen Stewart arcát, amit sokan szeretnek, de sokan nem. És ez így volt jó. Jay mellett éppen a Breaking Dawnról beszéltem, mikor hallottuk, hogy felbolydul a méhkas, és vadul kattintgattak a hátunk mögött. Ahogy megfordultunk megpillantottuk Rachelt.

Egy kismamáknak készült, térdig érő, pánt nélküli koktélruhában volt. A haja fel volt tűzve, és enyhe sminket viselt. De ami igazán elragadóvá tette, az a terhesség volt. Szinte sugárzott. Most láttam azóta először. És teljesen lefagytam. Csak bámultam rá, ahogyan pózol, és mosolyog. Eddig csak képeken láttam őt, de igazam volt. Olyan volt, mint régen, leszámítva a nagy pocakot. Ahol az én kisfiam vagy kislányom növekedett.

Jay oldalba bökött, és úgy nézett rám, mintha idióta lennék. Hát az is voltam!

Azonnal elindultam Rachel felé. A fotósok kettőnk között kattintgattak, gondolom megörökítették az egészet. Rach felém kapta a pillantását, és először mintha megijedt volna, majd rendezte arcvonásait, és győzelmesen mosolygott. Mint régen. Kicsit elkedvtelenedtem ettől. Mintha csak egy trófea lennék. Mégis a szívem olyan gyorsan dobogott, mintha lefutottam volna a maratont.

Elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem. Olyan furcsa volt, hogy a nagyobbacska pocakjától, nem tudtam jól magamhoz szorítani, mégis fenséges érzés volt. Ahogy belenéztem a szemeibe, ott is hasonló csillogást láttam, mint azelőtt. Egy bátortalan puszit nyomtam az arcára, aztán maga mellé húzott, és pózolni kezdett a fotósoknak. Mindig is tudta, mitől döglik a légy!

Nem tudtam, mit is mondhatnék, és szerintem Rachel sem. Csak mosolyogtunk, és öleltük a másikat – már amennyire fél kézzel lehetett -, s élveztük, hogy együtt vagyunk. Még ha csak így is. Kezem pár pillanat múlva automatikus simított végig a gerincén, mire ismét rám nézett. Csak mosolyogni tudtam. Komolyan, mint egy idióta!

Végül Rachel unta meg az egyhelyben álldogálást, és engem is magával irányítva befelé vettük az irányt. Az ajtóban ott toporgott már Kris, és Jay is, Nikki meg mögöttünk jött valahol. Na ez volt a nagy pillanat. Hogy vajon Rach mit fog tenni, hogy Kristen is itt van. Nem szerettem volna, ha újra megalázza. Mert szerettem Krist, még ha néha olyan elviselhetetlen is.

Először Jay ölelte át Rachelt, és bókolt neki egy sort, hogy milyen gyönyörű ma éjjel. Na igen, valami ilyesmit te is mondhattál volna, Pattinson! – gratuláltam magamnak. Aztán Kris lépett magabiztosan Rach elé, és nyújtotta a kezét. Rach először csak lenézett Kris kezére, majd elmosolyodott, és elfogadta azt, sőt még két puszit is adott neki. Ezen nem csak én lepődtem meg! Aztán Nikki is megjött, üdvözölték egymást Rachellel, majd bementünk.

- Velünk tartasz? – találtam végre meg a hangomat, és Rach füléhez hajoltam. Kicsit mintha összerezzent volna a hangomtól, és nagyot nyelt, majd rámnézett.
- Nem, köszönöm. Apa mellett ülök – fintorgott.
- Leo is itt van? – képedtem el, és azonnal elfelejtettem minden aggodalmamat. Csakis Rachel érdekelt.
- Itt, pont ő ne lenne? – rázta meg a fejét. – De nem voltam hajlandó vele jönni – mondta, miközben a teremben sétáltunk a sorok között. – Viszont sakkban tart, szóval igyekszem viselkedni – sóhajtott, majd megállt, és felém fordult.
- Sakkban tart? – kérdeztem idegesen, mire Rach csak felnevetett, és kezét a vállamra simította. Azonnal megnyugodtam egy kicsit.
- A babával. Jó érvei voltak… Ő a nagyapja, és mindent meg tud neki adni.
- De én is… - akartam volna ellenkezni, de Rachel közvetlenül elém lépett, és kedvesen mosolyogva szólt rám.
- Mint a nagyapja, úgy értettem. Én gyűlölöm őt, Rob, és ezt te is nagyon jól tudod – komolyodott el, mire bólintottam. Egyik kezemet a derekára simítottam… nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá!
- Jó, de tudod, hogy ha bármi van… akkor szólj, és…
- Tudom, tudom… bevered a képét! – nevetett fel újra. Úgy tűnt, hogy boldog. Csak azt nem tudtam, hogy egyébként is ilyen boldog-e, vagy csak most, hogy én is itt vagyok. – Jó ember vagy, Rob! – simogatta meg az arcomat. Pillantásunk összekapcsolódott. Annyira szeretem! Ő mégsem tartotta ezt elégnek… - Jobb, mint Leo meg én együttvéve – mosolygott.
- Ne mondj… - nem hagyta, hogy végigmondjam, az ujját az ajkaim elé csúsztatta, ezzel jelezve, hogy ne mondjak semmit.
- Állva fogok ujjongani, mikor felmész oda, és megnyered a díjad! – mutatott a színpad felé, és gyengéden nézett rám. Nem értettem. A képeken olyan más volt. De rettentő jól esett, hogy most így van. – Ügyes legyél! – nyomott egy puszit az arcomra, majd beoldalazott a sorba.

Csak néztem, ahogyan üdvözli az emberek. És észrevettem a legfontosabbat: amint ellépett mellettem, újra az-az arrogáns nő lett, aki volt, mikor megismertem. Vajon ez csak álca? Vajon velem önmaga? Vajon velem szeretne lenni? Reméltem, hogy így van.

Sóhajtva indultam tovább, és ültem be Kris és Jay közé. Kristen éppen Nikkivel diskurált valamit, így csak meredtem magam elé, és vártam, hogy elkezdődjön a ceremónia. Jay mellettem a telefonján nyomkodta a gombokat. Elmosolyodtam. Kristennek igaza volt vele kapcsolatban. Boldog, biztosan épp neki ír, oda a „világ végére”, ahogyan Kris mondta.

Amikor végre arra került sor, hogy kimondják ki nyerte kedvenc színésznő díját, Kris lélegzet visszafojtva ült mellettem, és a kezemet szorította. Én biztos voltam benne, hogy ő nyer, hiszen csodálatos tehetség. És tényleg ő nyert. Megkönnyebbülten mosolyogva fújta ki a bent tartott levegőt, és állt fel, hogy felmehessen a színpadra. A lépcsőig természetesen elkísértem, majd visszasétáltam a helyemre.

Köszönetet mondott mindenkinek, aki rá voksolt, majd nekem is. Csak vigyorogva bólogattam neki fel a színpadra. Igaza van, egymás nélkül senkik lennénk a szakmában. A díjjal a kezében sétált vissza hozzám, és boldog mosollyal az arcán nézett fel rám. Csak egy puszit nyomtam a homlokára.

A férfi kategóriánál, nem mondom, nekem is elakadt a lélegzetem egy kicsit. Végül az én nevemet mondták ki, és azonnal felpattantam, Kristennel együtt, és szorosan átöleltük egymást. A nagy ricsajban, csak a szájáról tudtam leolvasni a szavakat ’én megmondtam’. Igen, ő mindig is hitt bennem. Ő is elkísért a lépcsőkig, majd a színpadon átvehettem a díjat, és a mikrofonhoz érve egy valakit kerestem a szememmel.

És meg is találtam. Rachel ott állt, kicsit messzebb, mint ahol mi helyet foglaltunk, és vigyorogva tapsolt. Megmondta: állva fog ünnepelni. Elszorult a torkom. Olyan, mintha plátói szerelmet táplálnék a tökéletes nő iránt, aki soha nem lehet az enyém. Sajnos, tényleg ilyesmi is volt a helyzet. Visszamosolyogtam rá, majd megköszöntem a díjat, és iszkoltam is a színpadról.

Még vissza kellett mennünk háromszor is. Tay helyett Jay vette át a díjat, majd a csapat kategóriát, és a kedvenc film kategóriát is a színpadon ünnepeltük. Tényleg egy nagyon sikeres estét ’zárhattunk’, aminek szívből örültem.

Az egész parádé végén, mikor már a kivonulásnál tartottunk, Kris és én is leragadtunk a rajongóknál. Jay és Nikki épp interjút adtak valahol. Rengeteg kérdést tettek fel nekünk, nem csak a filmmel, de a magánéletünkkel kapcsolatban is, amiket igyekeztünk gyorsan elhessegetni.

Már kezdtem izgulni, hogy búcsúzás nélkül kell itthagynom Rachelt, mert sehol sem láttam őt. Lassan forgolódtam a tengelyem körül, hogy merre lehet. Közben megint csak kifogtunk egy érdeklődő riportert, így négyen beálltunk és újra belevetettük magunkat a kérdések zömébe.
Épp Nikki ecsetelte a szex kérdést Bella és Edward között – mi csak mosolyogtunk Kristennel -, mikor egy tenyér csúszott az enyémbe, így hátrafordulva megpillantottam Rachelt. A riporter azonnal Rachre pillantott, aki egy csábos mosolyt eresztett felé.

- Megengedi, hogy elraboljam egy pillanatra, Robot? – pillantott rá, de meg sem várta a választ, máris húzni kezdett.
- Hova megyünk, Rach? – kérdeztem, miközben magamban ujjongtam, hogy a kezemet fogja.
- Egy kissé csendesebb helyre – mondta. Végül újra az épületben kötöttünk ki, és egy félreeső folyósóra húzott. A félhomályban láttam, ahogyan elmosolyodik, míg engem a falnak nyomott. Csak állt előttem, én pedig kezdtem megőrülni, hogy vajon mit szeretne.
- Rach? – kérdeztem, de csak leintett. Nagy levegőt vett, és mélyen a szemembe nézett.
- Nemrég jártam az orvosomnál – kezdte, én pedig ideges lettem. Csak nem valami baj van? Bár akkor nem lenne ilyen jó kedve. – És… Rob… Kislányunk lesz! – vigyorgott rám, én pedig csak bámultam rá.
- Kis… kislányunk? – kérdeztem vissza. Nem voltam benne biztos, hogy ezt mondta, lehet, hogy csak képzelődtem.
- Igen – bólintott. – El akartam mondani, hiszen nem akarok eltitkolni semmit sem előled, még ha most nem is vagyunk együtt… - csak bólintani tudtam.

Kényszeredetten elmosolyodtam, mert örültem, hogy kislányunk lesz, de az a szívembe mart, hogy kimondta: nem vagyunk együtt. Scream Awards… én is sikítani tudnék!