Baba

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de tényleg meghalni sincs időm.
Azért remélem tetszeni fog.
Pusza:
Kesha

u.i.: Ha valakinek van kedve találkozni velünk és más blogossal, Keszthelyen július 16-17-én, az jelezze bátran. A blogjaimon minden információ fent van, amit tudnotok kell, de ha van valami kérdés lehet bátran visítani:).
****


Rachel

Rettegtem. Így az utolsó napokban egyszerűen úrrá lett rajtam a pánik. Tele voltam kétségekkel. Vajon jó ötlet volt, hogy megtartottam a babát? Jó anya leszek? Rob jó apa lesz? Jó szülők leszünk mi ketten, együtt? Meg tudunk majd adni neki mindent, amire szüksége lesz? Szeretni fog minket? Bízni fog bennünk? El fogunk vele boldogulni? Nem fogjuk elrontani? Boldog lesz?
Ezer meg egy kérdés és senki nem tudott nekem válaszolni. Rob csak kinevetett mikor elmondtam neki a félelmeim, így magamra maradtam. Egyedül rágtam le a körmöm. Most, hogy már mindenórás terhes voltam, azt kívántam, bárcsak ne születne meg. Még ne… De hát ki vagyok én, hogy befolyásoljam a természet rendjét? Senki. Csak imádkozni tudtam. Volt rá időm. Képtelen voltam aludni mostanában. Néztem a hasam és a mellettem heverő férfit felváltva, miközben folyamatosan forogtak a fogaskerekek az agyamban. Tervezgettem és még inkább belelovalltam magam abba, hogy rossz döntést hoztam, mikor úgy döntöttem megtartom Olíviát. Bár ha jobban belegondolok… Nem, ha újra kezdhetném akkor se döntenék máshogy. Már most imádtam a lányom. Mégis féltem, hogy elkényeztetem, hogy ugyan olyan lesz, mint én. Nem akartam, hogy egy ostoba kis csitri legyen, aki költi apuci pénzét és felszínes életet él. Normális gyerekkort akartam neki. De, hogy lehetne normális, ha az apja egy filmsztár, a nagyapja pedig egy szállodalánc tulaja? És az anyja… Az anyja egy névtelen festő. Bevallom most igazán féltékeny voltam Rob sikereire. Rá büszke lehet a lányunk. De rám? Mit tettem én le az asztalra? Semmit. Rob bezzeg elismert színész.
Azt kívántam bárcsak, máshogy éltem volna. Bárcsak más lenne az apám. Bárcsak máshogy csináltam volna a dolgaim. Bárcsak kiaknáztam volna már a legelején a tehetségem. De nem! Én a kényelmes életet választottam. Hobbyból firkálgattam, de nem akartam magamnak nevet szerezni a szakmában. Most bezzeg iszom az akkori gondtalan felszínes életemnek a levét. Nem hittem volna, hogy ennyi álmatlan éjszakám lesz a miatt, hogy két kézzel szórtam az apám pénzét és a fényűzésen kívül más nem érdekelt.
Hirtelen szisszentem fel a fájdalomtól.
- Olívia - nyüszítettem a lehető leghalkabban. - Mégis jobb lesz, ha gyorsan kibújsz - simogattam meg a hasam. Lassan enyhült a rúgása miatt keletkező fájdalom. Mostanában az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy a veséimen ugrált, vagy a bordáim közé próbálta befúrni valamelyik végtagját. Mit ne mondjak elbűvölt, hogy egyre aktívabban mocorgott odabent, bár néha tényleg komolyan megkínlódtam vele.
- Miért nem alszotok? - Dünnyögte Rob fél kómában, résnyire nyitott szemekkel. Most is mosolygott. Imádtam látni a boldog vigyort a képén, ami mindig ott játszott az ajkain. Ennyit a komor angolokról… Ő állandóan somolygott, mint aki folyamatosan be van szívva. Azt hiszem a boldogság tette. Hát valamit mégis elkönyvelhetek a magam javára. Életem párját boldoggá tudom tenni. Na jó, gondolom ebbe a lányunk keze is benne van. Neki is valószínűleg ugyan úgy örül, mint annak, hogy én mellette vagyok.
- Nem vagyok álmos - simítottam az ujjaim a kesze-kusza hajába.
- És ficánka se az? - Mosolygott tovább.
- Ne hívd ficánkának - csaptam meg a vállát duzzogva. Utáltam, hogy a lányunkat csak ficánkaként emlegette, mert szerinte sose alszik, hanem állandóan mozgolódik és ficánkol a pocakomban.
- De ha egyszer az - emelkedett fel, majd egy édes csókot nyomott az ajkaimra. Azonnal elpárolgott a haragom. Imádtam az ajkait ízlelgetni, még mindig. Elbűvölt és megbabonázott mindig. Őt csókolni valami felemelő érzés volt.
- Anyu letudva - simította a tenyerét a pocakomra vigyorogva miután elváltak az ajkaink egymástól, aztán lejjebb kúszott és a fejét a hasamra fektette.
- Most komolyan kispárnának használsz? - Néztem rá rosszallóan.
- Csss - pisszegett le, miközben az ujjai a hálóingem alá siklottak és a pocakom kezdték simogatni. Köpni nyelni nem bírtam. Most komolyan lepisszegett? Tátogtam, mint a partra vetett hal, miközben azon gondolkodtam mivel is torolhatnám meg a dolgot, de semmi nem jutott eszembe. Rob halkan dúdolni kezdett, mire a lányunk azonnal mozgolódni kezdett. Mindig ez volt… Amint meghallotta az apja hangját, beindult teljesen. Már előre féltem. Ha már most ennyire apás mi lesz később?
Rob egy altatódalt énekelgetett egészen addig míg a kishölgy le nem csillapodott teljesen.
- Azt hiszem ficánka is le van tudva - vigyorgott Rob önelégülten, majd egy utolsó puszit nyomott a hasamra, elterült az ágyon és a fejem a mellkasára húzta.
Ő pillanatokon belül visszaaludt, én viszont képtelen voltam erre.
Talán mégis elbóbiskoltam egy kicsit, de aztán hirtelen éles fájdalom hasított belém. A szemeim ellepték a könnyek. Ilyet még sose éreztem, de határozottan nem volt kellemes. Nincs mit szépíteni a dolgon. Marhára fájt.
- Hagyd abba! - simogattam meg a pocakom. Akkor még azt hittem, hogy csak Olívia táncikál már megint odabent. Újból megpróbáltam pihenni. A hölgyike folyamatosan mocorgott, de nem úgy ahogy eddig tette. Kezdtem pánikba esni. Úgy éreztem valami nincs rendben. Igazam is lett. Újból éreztem a görcsszerű fájdalmat.
- Rob! - rázogattam meg picit a mellettem fekvő férfit, de füle botját se mozgatta. - Rob, ébredj! - noszogattam tovább, miközben harcoltam a könnyeim ellen. Tényleg iszonyatosan fájt és erre még rájött az is, hogy teljesen megrémültem.
- A fenébe Rob! - kiabáltam rá, mire végre összerezzent.
- Aludj! - morogta, majd visszahanyatlott a párnára.
- Valami nincs rendben - sírtam el magam, miközben éreztem, hogy Olívia folyamatosan mocorog odabent. Nem tudtam, hogy mi a baj, de azt igen, hogy valami történni fog.
- Mi a baj? Fáj valamid? - pattant fel Rob hirtelen, úgy mintha elektromos áramot vezettek volna a testébe.
- Nem tudom, hogy mi a baj - dőltem zokogva a karjába, aztán ismét felszisszentem a rám törő fájdalomtól. - Állandóan mozog, de nem úgy, ahogy szokott és nagyon fáj, de nem attól, hogy rugdos - magyaráztam neki szipogva.
- Oké, nincs semmi baj. Bemegyünk a kórházba - nyúlt az állam alá és egy bíztató mosolyt küldött felém, de a szemei elárulták. Ő is megijedt. Aggódott és félt.
- Meg fog születni? - estem kétségbe.
- Meglehet - nyomott egy puszit az orrom hegyére, majd megsimogatta a hasam.
- Nem akarom - nyüszítettem kétségbeesetten, mire Rob hangosan felnevetett. Meg is kapta érte a magáét egy alapos vállon boxolás képében.
- Nem tehetsz ellene semmit életem. Ha tényleg igazam van akkor nemsokára ki fog bújni - vigyorgott tovább, mint a tejbe tök. Na ja, nem neki kell egy három kilós gyereket kipréselnie magából.
- Félek - suttogtam.
- Nincs mitől félned. Veled leszek végig és nem hagyom, hogy bármi bajotok essen, megígérem - ölelt magához szorosan.
Az illata az orromba kúszott, a karjai a derekam köré fonódtak, én pedig megnyugodtam. Oké, ha ő azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, akkor nem is lesz. Megígérte elvégre. Rob nem szokott csak úgy ígérgetni. Bíznom kell benne és abba amit mondd.

A kórházban egy tetemesebb összegért cserébe külön szobát kaptam. Az orvosom szerencsére gyorsan beért, amint belépett az ajtón, hogy megvizsgáljon elment a magzatvizem. Rob arcáról lelohadt abban a pillanatban a mosoly. Lesápadva pislogott rám, de nem volt időm vele törődni, mert ismét rámtört a kínzó fájdalom.
- Még várunk egy kicsit - mosolygott a doki, miután alaposan megvizsgált.
- Mégis mire? - tettem fel a kérdést kétségbeesetten. Túl akartam lenni rajta. Még, hogy várjak.. Persze… Mire is kell várnunk? Arra, hogy kettészakadjak?
- Türelem, még nincs itt az idő - mosolygott az orvos.
- Meddig kell még várni? - kíváncsiskodtam tovább, míg Rob a kezem szorongatta és kukán bámult hol rám, hol az ősz hajú pasasra.
- Nem tudom. Majd ha a kishölgy úgy dönt, hogy itt az idő, akkor itt az idő. Addig pedig várunk - magyarázta a doki.
- Remek - morogtam. Én meg a türelem? Hírből sem ismerjük egymást könyörgöm. Az orvos kacagva libbent ki, Rob pedig lesokkolva bámulta a pocakomra kötött monitort.
- Ajánlom neked kisasszony, hogy ne várj sokáig. Anyád fájdalomküszöbe, nem túl magas és akkor se voltam ott mikor a türelmet osztogatták. Bújj ki gyorsan, jó? - Kezdtem el beszélni a lányomhoz.
Csak remélni mertem, hogy nem az apjára fog ütni, mert akkor két hét múlva is arra fogunk várni, hogy megszülessen végre.

Három óra múlva, elvesztettem minden türelmem. Már sétáltam, megnéztem egy filmet és még mindig nem történt semmi. Na jó a fájások egyre sűrűsödtek, de ennyi. Rob pedig még mindig nem szólalt meg, bár ha megszólalt volna valószínűleg az lett volna a bajom. Elkezdett minden idegesíteni. Ha hozzám szóltak az volt a bajom, ha nem akkor meg az. Ha a doki öt percenként rám nézett a hajam kezdtem tépni, ha viszont két vizsgálat között eltelt fél óra ki akartam nyírni, annyira felhúztam magam azon, hogy mégis hol kóricál.
A doki újra benézett és elhangzott a mondat, amire órák óta vártam, most mégis bepánikoltam tőle és inkább maradtam volna ott ahol vagyok.
- Idő van - kacsintott rám.
- Ne - nyüszítettem fel.
- Na de hölgyem - kacagott fel a doki. - Eddig menni akart, most meg, hogy azt mondom indulhatunk a szülőszobára visszakozik? Gyorsan meggondolta magát mit ne mondjak.
- Inkább maradnék - nyöszörögtem.
- Ez nem önön múlik - kuncogott az orvos. - Ön velünk jön Robert? - Nézett a falfehér páromra, aki tétován bólintott.
- Ha el mersz ájulni én kinyírlak - fenyegettem meg Robot akinek megrándult a szája széle, de aztán újra elkomorult. Hova a fenébe tűnt a bíztató és kissé önelégült mosoly és a fene nagy magabiztosság?
Feleszmélni se volt időm máris a szülőszobában voltam.
Nem tudom mennyi idő telt el, csak abban voltam biztos, hogy egyre jobban kezdtem kimerülni. Fel akartam adni. Fájt mindenem, nem kaptam levegőt, patakokban folyt rólam az izzadtság, a nővérkéket meg akartam fojtani egy kiskanálnyi vízben, mert zavart, hogy folyamatosan körülöttem császkálnak, vigyorognak és hát az orvosom is élve el bírtam volna ásni, mikor már ezeregyére azt hangoztatta, hogy nyomjak erősebben. Mégis, hogy a fenébe? Lassan meghalni sincs erőm, nemhogy kipréselni magamból a lányom. Ott tartottam, hogy könyörögni fogok egy lónak való adagnyi fájdalomcsillapítóért, amit eddig senki nem volt hajlandó nekem beadni, mondván azzal veszélyeztetnek engem és a babát is.
Robnak bezzeg könnyű. Neki semmi dolga nem volt csak megcsinálni a gyereket. Viszont itt a szülőszobában olyan képet vágott végig, mintha neki fájna az egész, mintha ő szenvedne, ami persze nagyon nincs így. Ő már rég meghalt volna a helyembe. Még a kilenc hónapot se élte volna túl…
- Nem bírom tovább - lihegtem miután visszahanyatlottam az ágyra. A könnyeim visszatartottam miközben próbáltam mozgósítani a végső energiatartalékaim is.
- Dehogynem - vágta rá Rob magabiztosan. Kikerekedett szemekkel pislogtam a mellettem ácsorgó kezemet szorongató férfira, akibe végre újra visszaszállt a lélek. - Szeretlek Rach - mosolygott rám újra majd egy gyors puszit nyomott a számra. - Gyerünk - lelkesedett be.
- Oké - ziháltam tétován. Ha ő mondja…
A szenvedés tovább folytatódott, aztán egy mindent elsöprő, kínzó fájdalom után véget ért hirtelen az egész. A lányunk pedig hangos bömböléssel adta tudtunkra, hogy megérkezett. Levegő után kapkodva feküdtem és nem bírtam kinyitni a szemem egy darabig. Vége. Megszületett. Letörölhetetlen mosoly költözött az arcomra, amint realizálódott bennem, hogy ennyi volt. Világra jött.
Mire kinyitottam a szemem, Olívia már egy rózsaszín takaróba csomagolva Rob karjaiból szemlélte a világot. Figyeltem az apukája arcát. Úgy nézett ki, mint aki transzba esett. Megbabonázva figyelte a csöppséget, aki idő közben abbahagyta az ordítást. Úgy nézett ki, hogy Rob nem ebben a világban jár már, hanem valahol egészen máshol. Kezdtem féltékeny lenni a saját lányomra. Rám még sosem nézett így. Tudni akartam, hogy nem-e két feje van, vagy három szeme, amiért így néz rá az apja.
- Megnézhetném? - bökdöstem meg, mire rámkapta a tekintetét és értetlenül pislogott kettőt, majd lassan leesett neki a tantusz és bárgyún vigyorogva mellém tette a pici lányt. Most már értettem a csodálatot Rob szemében.
- Gyönyörű vagy - vigyorogtam a picire.
- Gyönyörűek vagytok - suttogta Rob. Hallani lehetett a hangján, hogy a könnyeivel küszködik. Tudtam, mit kell tennem. A tenyerem az arcára simítottam, mélyen a szemébe néztem és megcsókoltam.
- Szeretlek - suttogtam, mikor nagy nehezen elváltam tőle.
- Én is szeretlek - somolygott.