Öt év

Sziasztok!
Nos, meghoztam a fejit. Remélem tetszeni fog, és bocsánat, hogy ennyit késtem.
Jó olvasást!
Amy

** Rob **

Olivia születése maga volt a csoda az életünkben. Előtte nagyon sok mindenen keresztül mentünk, rendesen megbonyolítottuk egymás életét, és sokszor nagyon csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és volt, hogy sok időt töltöttünk külön.
Ez a helyzet mára olyan, mintha valaki más életéről beszélnénk éppen.
A kislányunk megszépítette a mindennapjainkat, és miután ő megszületett, minden gondunk elillant.

Rach mondjuk úgy, hogy kibékült Leoval, bár inkább úgy tűnt, hogy megtűri maga és a családja mellett. Bár ami igaz, az igaz: Leonardo nagyon jó nagyapa volt. Ha a lányát nem is tudta felhőtlenül boldoggá tenni, Oliviát annál inkább. Mindig volt egy mosolya a nagypapa számára, és ez Leot is teljesen levette a lábáról.
Az én szüleim már az elejétől fogva imádták a gondolatot is, hogy unokájuk lesz, így nem is lepődtünk meg, hogy rengeteget érdeklődtek felőle, és elég gyakran meg is látogattak minket.
Mi egyébként Los Angelesben telepedtünk le végleg, mivel a munkámat onnan tudtuk a legjobban irányítani.
Rachel elfogadta, hogy a baba mellett nem fog tudni dolgozni, és legnagyobb meglepetésemre nem is ellenkezett. Ez is volt az első jel, amit észrevettem: nem jött olyan téma, amin összekaptunk volna! Bármit, de tényleg akármit meg tudtunk beszélni egymással kiabálás és durva szavak nélkül is. Szóval Rachel otthon volt a mi kis szépségünkkel, én pedig igyekeztem a közelükben maradni. Egy ideig, miután Olive megszületett, nem vállaltam szerepet… olyan fél évig. Az a fél év volt a legszebb időszaka az életünknek, és ami számomra a legjobb dolog volt, hogy láttam Rachelen, hogy sugárzik a boldogságtól.

- Rob, édesem! – kiáltott fel Rachel a konyhából, miközben Olivia második születésnapjára készített vacsorát.
- Jövök! – szóltam vissza, miközben ráadtam Olive-re a kis szandált. – Na gyere kicsim, anyának segítségre van szüksége! – most éppen egy nagyszabású filmen dolgoztam, de már eleve olyan szerződést írattam, amiben benne van, hogy a családi ünnepeken nem dolgozom. És Olive szülinapja az egyik legfontosabb volt.
- Jaj Rob, azt hiszem ezt elrontottam! – sopánkodott Rach, miközben elővette a süteményt a sütőből.
- Szerintem isteni illata van… Mi bajod van vele? – kérdeztem vidáman, mire csak kaptam egy szúrós pillantást.
- Megégett az oldala – mutatta, mire Olive és én is erősen meresztgettük a szemünket.
- Majd a szélét levágod, nem nagy kunszt! – nyomtam puszit a homlokára, míg Olivia vígan cuppogott a kezemben.
- Még nem kész, életem! – mosolygott rá Rach, mire Olive felhúzta az orrát, és arcát tüntetőleg a nyakhajlatomba temette.

Csak nevettünk rajta, imádta az anyja főztjét, még ha Rachel állította is, hogy ő nem tud finom ételeket készíteni. A magam részéről úgy voltam vele, hogy még ha valamit nem is úgy talált el éppen, ahogyan én szeretem, nem mondtam meg neki. Néha adtam egy-két tanácsot, így legalább nem volt feltűnő, és szerencsémre Rach meg is fogadta őket.

A vacsora fergetegesre sikerült. Sok barátunk eljött. Elsősorban persze a keresztszülők, Liz a nővérem és Tom, aztán megérkezett még Vic, Jackson, Cara, Leo, anya és apa, Peter, Kellan, Nikki és Ashley is.
Cara is megtalálta időközben a párját, aminek Rachel talán annyira örült, mint mikor megtudta, hogy fél évig csakis velük leszek. Felix, a párja most éppen Madagaszkáron van üzleti úton, ezért nem tudott eljönni.
Kellan és Tom még most is szinglik voltak, bár a nők imádták őket, ők mégsem találtak egyetlen olyat sem, aki mellett az egész életüket le tudták volna élni. Bár végül is még ráérnek.
Nikki immáron feleség, ahogyan Ashley is, és Jackson is éppen ecsetelte a múltkor, hogyan is akarja megkérni a barátnője, Hanna kezét.
Szóval nagyjából minden maradt a régiben, és mégis minden más lett.

A szülinapi vacsora ajándékok tömkelegével, és ínycsiklandozó ételek magunkba tömésével telt. Olivia nagyon örült mindennek, amit kapott, és nem győzte kapkodni a fejét, hogy melyikkel játsszon előbb, vagy melyik kis ruhát próbálja magára cibálni.
És nem csak Olivia születésnapja ment így, hanem minden nagyobb családi ünnep.
Volt, hogy hozzánk jöttek a többiek, volt, hogy mi mentünk másokhoz, de egyben mindenképpen megegyezhettünk: nem unatkoztunk.

Olive három évesen bekerült az oviba, amihez eleinte egyáltalán nem tudott hozzászokni, de miután megtalálta az első barátnőjét minden simán ment.
Rach időközben rengeteget festett, és visszament az egyetemre befejezni a tanulmányait. Öröm volt nézni, hogyan mássza meg a lépcsőfokokat, és hogyan válik belőle igazi, keresett művész.

A kapcsolatunk pedig kiegyensúlyozottabb volt, mint valaha. Imádtam minden percet, amit vele tölthettem, és úgy éreztem, most végre minden sínen van. Éjjelente sokszor gondoltam arra, hogy most már biztosan jönni fog valami, ami elrontja a boldogságunkat, de nem jött.

Olivia ötödik születésnapját egy fellépésen ünnepeltük. Ugyanis a mi kicsikénk időközben megszerette a latin táncokat, és volt is érzéke hozzá. Persze még kicsi volt, számomra ijesztően kicsi egy ilyen nagy megmérettetéshez, de Rach csak nevetett rajtam.

- Rob, szerintem jobban izgulsz, mint ő – kuncogott, mikor Olive és a párja, Colin a színpadra léptek.
- Te nem? Mármint… Rach, nem akarom, hogyha nem nyer, akkor…
- Ki mondta, hogy nem fog nyerni? Elvégre egy Pattinson, és az anyja egy Knight… Ennél jobb géneket venni sem tudna – függesztette pillantását a kislányunkra, és mikor elindult a zene, megfogta a kezemet.
- Még most is úgy érzem, hogy túl elfogult vagy velem – somolyogtam, mire csak egy kuncogást kaptam.

Hihetetlen volt, amit műveltek a színpadon, és Rach nem tévedett. Tényleg jó géneket kapott, és tényleg meg is nyerték a versenyt. Sosem láttam még Oliviát olyan boldognak, mint akkor, mikor a nyakába akasztották az érmet, és a kis kezébe nyomtak egy kis serleget.
Szüntelenül tapsoltunk, és szemeimmel a családunkat kerestem. Mindenki itt volt elvileg, és ez után vacsorázni mentünk.

Olive-nak be nem állt a szája, és a kocsiban végig az előadásáról beszélt. Mondjuk megszokhattam volna, hogy ennyire ért a tánchoz, de valahogy mégis furcsa volt számomra. Rachel szerint túlságosan is ragaszkodom ahhoz, hogy Olive kislány még, és nem akarom észrevenni, hogy lassan iskolás nagylány lesz belőle.
De hát kérem szépen, csak öt éves…

A vacsorát egy étteremben ejtettük meg, persze a bejutásnál ki kellett osztanom pár aláírást, de amúgy simán ment az egész. Egy hatalmas asztalnál ültünk, mivel összesen harmincan voltunk. Olivia imádta, ha a nagycsalád így összejött, és mi is. Rachelnek nagyon a szívéhez nőttek ezek a családi banzájok, és az sem számított neki, ha nálunk tartottuk őket, és reggeltől már sütnie és főznie kellett. Ez az ő kiskorából kimaradt, és most mindennél jobban imádta, mikor a zsivajban alig halljuk egymás szavát. Én meg azért szerettem ezeket az eseményeket, mert Rachel is szerette, és nekem ő volt a fontos.

Este ezernyi ajándékkal megrakodva értünk haza. Olive és én tíz percig hordtuk a csomagokat, több kört megtéve a kocsi és a szobája között. Igaz, hogy éjfél is elmúlt már, de ő még mindig hiperaktívan beszélt mindenféléről.
Miután lefürdött, és pizsamába bújt, leültem az ágya szélére, ahogyan mindig, ha itthon vagyok este.

- Nagyon büszke vagyok rád, remélem tudod! – mosolyogtam rá a félhomályban, mire a csodaszép kis arcra egy hatalmas mosoly futott.
- Köszönöm, apa! – kinyújtotta felém a karjait, mire odabújtam kicsit mellé. – Csak annyit szeretnék, hogy fele olyan jó legyek a táncban, mint te a színészetben… és akkor minden jó lesz! – motyogta.
- Ezerszer jobb vagy már most! – simogattam meg az arcát, mire kaptam egy puszit.

Meglepett, hogy Olive ezt mondta. Hogy hozzám hasonlítja magát. Persze, jó érzés volt, hogy a kislányom nagyra tart engem, bár ki ha nem ő? Mégis… meghatott. Tudtam, hogy nagyon szeret engem, és hogy amelyik filmemet szabadott neki, azt körülbelül százszor megnézte, de mégis meglepett.

- Rob, el kell mondanom valamit! – simított végig a hátamon Rach, mikor becsuktam magam mögött Olive szobájának az ajtaját.
- Nekem is lenne egy… kérdésem… - fordultam vele szembe, s mikor láttam, hogy kíváncsian megcsillan a szeme, elmosolyodtam.
- Hát akkor, előbb te! – fogott kézen és besiettünk a szobánkba. A gyomrom felszökött a torkomba, és melegem is lett hirtelen. Jól emlékeztem még arra az estére, mikor ugyanezt terveztem, és az a tervem kudarcba fulladt.
- Oké… - fújtam ki a bent tartott levegőt, majd Rachelt leültettem az ágy szélére, én pedig a zsebemhez nyúltam. Több mint öt éve szerettem volna ezt nekiadni. – Azon az estén, mikor úgy összevesztünk… - kezdtem, s közben letérdeltem. Rachel először elképedve nézett rám, majd olyan vigyort villantott, amilyet még nem láttam tőle. – Volt egy tervem. Szerettem volna feltenni egy kérdést, és azt hiszem most jött el az alkalmas pillanat, hogy újra nekiveselkedjek…
- Igen! – szakított félbe, és könnybe lábadt szemekkel ezt az egy szót ismételgette. – Igen, igen, igen…
- Ó… - mást nem tudtam kinyögni. Még a kérdést sem tettem fel, de a szívemről lehullott a mázsás súly.
- Jaj, úgy szeretlek! – borult a nyakamba, és levetődve az ágyról, elterültünk a földön. Szóhoz sem tudtam jutni az örömtől, csak egy bamba mosolyra futotta a részemről. Rach közben felült az ölemben, és várakozóan nézett rám. – Azért megkapom a gyűrűm, igaz? – kérdezte halkan, mire azonnal észbe kaptam.
- Persze! – én is felültem, és kinyitottam a dobozt.
- Úr isten! – nyögte Rach, ahogy meglátta a lassan hat éve vásárolt gyűrűt. Tetszett neki.
- Köszönöm neked, Rachel Knight, hogy megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel! – mondtam, miközben az ujjára húztam a gyűrűt, majd lassan megcsókoltam.
- Én köszönöm! – mosolygott rám, majd szorosan hozzám bújt, és magához szorított.
- Arra gondoltam, hogy lehetne nyáron az esküvő… Addig el tudunk intézni mindent – vetettem fel az ötletet, mire Rach újra hatalmas vigyorral az arcán nézett rám.
- Azt nem lehet! – rázta meg a fejét. – Nem szeretnék kövér menyasszony lenni!
- Ugyan, édesem, már miért… - lennél kövér, akartam mondani, de már nem tudtam befejezni a mondatot. Nagyokat pislogva néztem rá, ő meg csak halkan nevetve bólogatott.
- Jön a második kis Pattinson!
- Ez most… te most… hogyan? – motyogtam össze-vissza, de a képemről a vigyort nem lehetett volna eltűntetni.
- Akartam… - vont vállat. – Tudtam, hogy te is szeretnél még több babát, és nem leszünk fiatalabbak. Nem szedtem gyógyszert egy ideje.
- Ó, annyira szeretlek! – mondtam kacagva, majd magamhoz húztam egy újabb csókra.
- Tökéletes volt az időzítésed! – simogatta meg az arcomat, majd a hajamba túrt. Határtalan boldogságot láttam a szemében, és én is ezt éreztem. – Én is szeretlek, Rob!

Vége

Nos, ennyi lenne. 2010. május 22-én indult a blog, akkor tettük meg az első bejegyzést, és eddig jutottunk.
Hárman indultunk, ketten maradtunk, de sok segítséget kaptunk más, nagyon tehetséges íróktól is.
Amy kezdte, Amy is fejezte be. Reméljük, hogy tetszett a történetünk. Írhatnánk statisztikát, hogy hány fejezet volt, és hány komment érkezett, valamint a mi esetünkben a balhék számát is össze kéne számolni… Mi mégsem tesszük meg.
Csak meg szeretnénk köszönni azoknak, akik itt voltak, akik írtak, azoknak külön hála, és azoknak is nagy-nagy köszönet, akik olvasóként vettek részt a blog életében.
Az Eszelős szeretőknek ezennel vége van.
Köszönünk mindent!

Csók,
Kesha és Amy