Bújócska

Sziasztok!
Hát nem vagyok túl boldog. Se én, se Amy. Öt komi? Komolyan ennyit érdemlünk? Csajszik szeretnénk ha több lenne a visszajelzés. Tudom, hogy mi is belustultunk, tudom én. De akkor is... Ez nem szép tőletek. Elvileg van 46 rendszeres olvasónk amihez az öt komment édes keves. Kicsit erőltessétek meg magatokat. Én is megtettem és írtam és hoztam a frisst:) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
puszi mindenkinek:
Kesha
****


Rob
Tévedtem mikor azt hittem a bizonytalanság a legrosszabb. Két hete nem tudtam semmit Rachről. Nem vette fel a telefont se ő, se Cara. Igen, kínomban már őt is megpróbáltam elérni, hogy beszélhessek vele. De semmi. Iszonyatosan hiányzott. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem tudok élni nélküle. A karomban akartam tartani, vele lenni. Szerettem volna ha a hotelszobámban vár rám, mikor "hazaérek" a forgatásról. Hülye voltam, hogy nem marasztaltam. De már késő bánat.

Egyik este a zuhany alatt álltam, hogy lemossam magamról a nap porát, mikor meghallottam a telefonom csörgését. Mint egy eszeveszett vad rohantam érte. Hátha Rachel hív. Nem jött be a tippem.
- Igen tessék? - Vettem fel.
- Szia Rob. Leonardo vagyok. Rachel veled van? - Kérdezte.
- Nem - vágtam rá. Egyetlen percre megállt bennem az ütő. Nincs otthon, nincs velem. Nem lehet elérni. Mintha a föld nyelte volna el.
- Nem tudom elérni sehogy. Nem tudod, hol lehet? - Hallottam meg az aggódó hangját.
- Fogalmam sincs. Leonardo, nem lehet, hogy valami baja esett?
- Nem tudom. De már két hete nem tud se róla, se Cararól senki semmit.
- George és Luke? - Kérdeztem aggódva az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva.
- Ők is eltűntek - remegett meg Leonardo hangja.
- Valami üzenetet nem hagyott? Akármit? Amiből megtudhatnánk, hol van? - Kérdezősködtem tovább. A félelem fojtogatni kezdett.
- Semmi. Lisa annyit mondott, hogy Rach pár cuccát sírva dobálta be a bőröndjébe, miután tőled hazajött, bepattant a kocsijába és elment. Nem te csináltál vele valamit?
- Én nem tudom. Mostanában nem voltunk túl jóban. De nem mondtam semmi rosszat. Legalábbis szerintem - sóhajtottam fel idegesen.
- Na jó. Azt hiszem ideje értesíteni a rendőrséget - szusszantott fel Leonardo, majd elköszönt. Még megígértettem vele, hogy ha bármit megtud, szól.
Eddig nem aggódtam annyira. Azt hittem csak megsértődött és nem hajlandó szóba állni velem. De most... Éreztem, hogy valami nem stimmel.

Rachel

A repülőúton volt időm gondolkodni. Nem tudtam mi van velem. Egyszerűen egyedül éreztem magam. Nem volt senkim. Azt hittem Rob más. Hogy ő lehet a biztos pont az életemben. Hogy bármi történik ő velem lesz, hogy érdekelni fogja mi van velem. Kezdtem azt hinni, hogy tévedtem. Hozzászokhattam volna már a magányhoz, de nem ment. Utáltam egyedül lenni, mégis mindig magamra maradtam. Tudtam én is, hogy elvetettem a sulykot az utóbbi időben. De szükségem lett volna rá. Ő mégse volt velem. Olyan volt, mint apu. A karrierje fontosabb volt mindennél. Én pedig naivan hittem neki. Elhittem, hogy szeret, hogy mellettem van. Hittem benne. Elhittem, mikor azt mondta, hogy nem fog bántani, mert szeret. Elhittem, hogy megnyílhatok előtte. Hogy levehetem a maszkom. Nem kellett volna. Nem kellett volna soha megmutatni neki a sebezhető énem. Hisz most, hogy megtudta ki is vagyok, eldobott magától. Csak egy játékszer voltam. Rámunt, belémrúgott és elhagyott.
A repülőről leszállva George és Luke már vártak rám. Kocsiba szállva azonnal hazafelé vettem az irányt. Nem szóltam senkihez egész út alatt, de szerencsére a mackóim nem is kérdezgettek. Tudták, hogy ha beszélni akarok a dologról, megteszem.
- Szia kicsikém - ölelt magához Lisa, amint beléptem a házba.
- Szia - húztam halvány mosolyra az ajkaim. Ez volt az első alkalom, hogy tegezett. Végre ezt is elértem.
- Apukád a dolgozószobában van - mosolyogott rám.
Elöntött a boldogság. Végre. Itt van apu. Idejét se tudtam már, mikor láttam utoljára. Gondolkodás nélkül rohantam felé. Az ajtó előtt viszont megtorpantam. Apu valakivel elég komolyan kiabált.
- Nem. Nem érdekel én ebből már kiszálltam. Megfizettem kőkeményen a piszkos ügyeitek árát. A lányomnak miattatok nincs anyja. Miattatok halt meg a feleségem... Nem érdekel. Megmondtam, hogy nem moshattok több pénzt a hotelen keresztül.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ki miatt halt meg anyu? És miért? Nem értem. Tovább hallgatóztam.

- Idefigyelj. A lányom számotokra tabu. Nem érhettek hozzá. Van, aki megvédje és ha egy haja szála is meggörbül én tekerem ki a nyakatokat személyesen. .... Tudom, hogy nektek köszönhetem a vagyonom. De azt hiszem Lily halála épp elég volt. Megöltétek a feleségem, mert kiszálltam a mocskos üzletetekből....

Ennyi bőven elég volt a beszélgetésből. Sírva rohantam fel a szobámba. Túl sok volt ez nekem. Minden felkavarodott körülöttem egyik pillanatról a másikra. Anyu apu miatt halt meg. Ennyit értettem csak az egészből. Nem csak sima baleset volt. Megölték. Megölték az anyukám és apu tudott róla. El akartam menni. Nem bírtam volna apámmal egy házban maradni továbbra is. Felfordult a gyomrom arra a gondolatra, hogy a tiszteletre méltó Leonardo Knight mocskos üzletekkel és pénzmosással tett szert az első millióira. És feláldozta az anyukámat a pénz miatt. Az ő hibája, hogy elvesztettem az egyetlen embert, aki szertetett. Aki törődött velem. Zokogva dobáltam be a cuccaim a bőröndömbe. Öt perc alatt összeszedtem minden cuccom és futva rohantam a kocsimhoz.
- Rach, Rach mi a baj? - Kapta el a karom Luke.
- Vigyél innen - zokogtam a mellkasába. - Vigyetek innen.
- Oké, nyugodj meg - terelt be a kocsi hátsó ülésére.

Fogalmam sem volt merre tartunk. Nem is számított. Meg akartam halni. Fél óra autókázás után már kezdtem rosszul lenni a hisztérikus sírásomtól. Luke emelt ki a kocsiból és vitt be egy házba. Anyutól örököltem a lakást. A legjobb hely. Erről még apu se tudott. Csak Cara, Luke, George és én. Luke a hálóba vitt és az ágyra fektetett. Egy idő után minden elsötétült körülöttem. Álomba bőgtem magam.

- Rach. Kicsi szivem, ébredj - simogatta valaki a hátam. Amint kinyitottam a szemem forogni kezdett velem az egész szoba. A gyomrom felkavarodott, kipattantam az ágyból és a fürdőbe rohanva borultam a wc fölé, hogy kiadjak mindent magamból. Eszembe jutott minden. Ismét sírni kezdtem.
- Rachel. Mi történt? - Jött be Cara a fürdőbe. A hajam összefogta és a hátam simogatta míg a gyomrom le nem nyugodott. Magam elé meredve feküdtem el a földön. A plafont bámultam és vártam. Vártam, hogy rámszakadjon az egész és vége legyen mindennek. Teljes letargiába estem. Hallottam, hogy Cara szólítgat, de nem bírtam megmukkanni. Mindent csak tompán érzékeltem és hallottam magam körül. Reagálni nem volt erőm. Egyetlen kérést bírtam kinyögni.
- Ne szóljatok senkinek, hogy hol vagyok. Se Robnak, se apunak. Nem akarom látni őket- suttogtam

Két hete bujkáltam mindenki elől. Csak Cara, Luke és George voltak velem. Senki nem tudta hol vagyok, hogy mi van velem. Így volt jó. Azt hiszem teljes depresszióba estem. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Mindent elvesztettem és nem maradt semmi, csak a határtalan üresség.
- Rachel, ez így nem mehet tovább. Enned kell! Fel kell kelned! Gyerünk kislány - noszogatott Cara.
Nem ment. Nem éreztem magamban erőt semmihez. Még a festéstől is elment a kedvem. Egyre rosszabbul voltam. Még az ágyból se igazán akartam kikelni. Senkivel nem kommunikáltam.
- Rachel ha nem eszel magadtól esküszöm, hogy én tuszkolom le a torkodon az ételt - jött be George egy tálcával.
- Nem vagyok éhes - motyogtam alig hallhatóan.
- Márpedig enni fogsz kisasszony - csattant fel hirtelen. Összerezzentem a hangjától és ismét elsírtam magam. A tekintete azonnal megenyhült. Mellémfeküdt, a fejem a mellkasára vonta.
- Rachel, kérlek. A kedvemért egyél egy kicsit. Nem kell elmondanod, hogy mi bánt, ha nem akarod. Megértem. De ne tedd tönkre magad. Kérlek. Cara, Luke és én is aggódunk érted. Nagyon szeretünk kislány - nyomott egy puszit a hajamra. Ismét feltört belőlem a zokogás. Ezer éve nem mondta senki, hogy szeret. Rob volt utoljára, aki kimondta ezt a bűvös szót. Hiányzott. Nagyon.
- Oké - adtam meg magam. Az a szó, hogy szeretlek most varázslatosan hatott rám. Viszont valamivel nem számoltam. Amint lenyeltem az első falat levest azonnal ki is kívánkozott. A fürdőbe rohantam ismét. Miután lenyugodott a gyomrom a szekrénybe nyúltam egy tiszta törülközőért. A tekintetem hirtelen megakadt valamin. A fejemben lévő kártyák közt kezdtem lapozgatni.
- Nem - zokogtam fel ismét, miközben a lábaim fölmondták a szolgálatot és a földre huppantam.
- Rach, Istenem - térdelt mellém Cara. A fejem az ölébe vontam úgy sírtam tovább.
Amint megnyugodtam Cararára néztem.
- Azt hiszem terhes vagyok - nyögtem ki. Cara kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Robtól? - Kérdezet összezavarodottan.
- Nem, Luketól - forgattam meg a szemeim.
- Oké. Nyugi. Mély levegő. Mindjárt jövök - állt fel, majd felhúzott a földről és a nappaliba kísért.
- Vigyázzatok rá nagyon - adta ki Georgenak az utasítást. A srácok pankrációt néztek a tv-be miközben én gondolkodtam. Nem lehetek terhes. De ha mégis...
- Tessék, hoztam egy kis kekszet meg teát - huppant le mellém Luke és a kezembe nyomta az ellátmányt.
- Köszönöm - böktem ki és majszolni kezdtem, miközben a tv képernyőjére meredtem.

Összegezzük a dolgokat. Az apám egy bűnöző. Miatta és a mocskos üzlete miatt halt meg az anyukám. Itt bujkálok két hete. Folyamatosan rosszul vagyok. Amit lenyelek az ki is kívánkozik és már a fene se tudja mióta nem jött meg. Nagy valószínűséggel egy karrierista pasastól vagyok terhes és ugyan olyan sorsra jut a gyerekem, mint én hacsak nem védem én meg. De ahhoz össze kell magam szednem. Az egész életem összeomlott és nem látom a fényt a romoktól. Csodálatos. Egyedül vagyok. Bár... Ha igaz, amit sejtek és babát várok, soha többé nem leszek magányos.

Cara egy óra múlva tért vissza. A karomnál fogva rángatott be a mosdóba.
- Tessék - borította ki a papírzacskó tartalmát a mosógép tetejére. Azt hiszem az összes tesztet felvásárolta amit kapni lehetett.
Gyorsan megcsináltunk hármat és vártunk. A percek idegőrlő lassúsággal teltek.
Az eredmény pedig:
Pozitív.
Gyerekem lesz. A tesztekre bámultam majd a kezem a hasamra csúsztattam. Carából kitört a sírás.
- Keresztanyuka leszek - borult a nyakamba. Nem tudtam, visszaölelni. Nem volt semmihez erőm.

Három nap telt el azóta, hogy megtudtam, hogy kisbabát várok. Cara noszogatott, hogy hívjam fel Robot de nem akartam tudni arról, hogy nem akar gyereket. És talán önző módon osztozni se akartam vele. Ő nem akart engem. Nem fértem bele az életébe. Szerinte túl hisztis, szeszélyes és gyerekes vagyok. Egy gyerek pedig biztos hátráltatná a karrierjét. Nem akartam, hogy a babámnak olyan élete legyen, mint nekem.
Cara elrángatott a nőgyógyászhoz, hogy biztos lehessek a dologban. Megerősítette minden kétséget kizárólag, hogy egy két hónapos manó növekszik a pocakomba. Magam is meglepődtem, hogy örültem neki.
- Cara, kérhetek valamit? - Szólaltam meg otthon miközben a hasam simogattam.
- Persze szivem - mosolygott rám.
- Menj el hozzánk és csempészd ki a képeim a padlásról. Ahhoz, hogy fel tudjam nevelni a babát pénz kell. A képeim pedig elegendő összeget biztosítanak egy időre. Hozd el az állványom és a festékeim. Mindent, amit odafent találsz - ismertettem vele a terveim.
- De hát van pénzed - nézett rám értetlenül.
- Nincs.
- De az apád utal...- kezdett bele de félbeszakítottam.
- Nem kell az apám pénze. Ha találkozol vele véletlenül, el ne mondd neki, hogy hol vagyok. A babáról meg végképp nem szólhatsz senkinek - néztem mélyen a szemébe.
- És Rob?
- Nem tudom. Még nem - ráztam meg a fejem. Össze voltam zavarodva.

Az összes képem eladtam egy galériának. Jó pénzt hozott mind. Viszont újakat nem tudtam festeni. Egész nap az ágyban feküdtem. Vagy aludtam vagy magam elé meredve gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Kezdett körvonalazódni egy terv a fejembe. De Cara mindent összekuszált.

Rob

Egyre idegesebb voltam. Leonardoval napi kapcsolatban álltam de se ő, se én nem tudtunk meg semmit Rachelről. Mindenkit aki közel állt hozzá elnyelt a föld. A rendőrség pedig nem kerestette hisz Lisa szerint magától ment el. Elmúlt huszonegy, felnőttnek minősült. Nem kezelték eltűnt személyként. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem tudom elérni. Iszonyatosan aggódtam érte.
- Eltűntek a képei és minden cucca, ami a padláson volt - közölte Leonardo egyik nap.
- Ő ment értük? - Csillant meg a remény.
- Nem. Cara lopakodott be este. A biztonsági kamerák rögzítették, hogy mindent elvisz. Az egyik galériába került minden. Az összes festményét és rajzát eladta. Valami nem stimmel.
- Nem értem - ráztam meg a fejem miközben rágyújtottam. - Utalsz neki pénzt nem? Akkor miért adott el mindent?
- Nem tudom Rob. A kártyáját nem használja. Pedig úgy ki tudnánk deríteni, hogy hol van. De nem nyúl hozzá.
- Cara tudja, hogy hol van ezek szerint.
- Igen. De őt se lehet megtalálni.
- Luke és George azóta se jelentkeztek?
- Nem. A fizetésük se vették fel. Biztos vagyok benne, hogy ők is tudják hol van Rachel.
- A fenébe. Meg kell találnunk. Valami történt Leonardo. Érzem - estem kétségbe.
- Mindenki őt keresi hidd el nekem. A lányom. Én is aggódok érte. De mintha direkt bujkálna.
- De miért? - Tettem fel a kérdést. Senki nem tudott válaszolni.

Pár nap múlva már a teljes összeroppanás szélén álltam. Se aludni, se enni nem voltam képes. Egy egyre nagyobb gombóc fojtogatott folyamatosan. A gyomrom folyamatosan görcsbe volt rándulva. Minden egyes telefoncsörgésnél azért imádkozzam, hogy Rachel legyen az. Hogy megtudjak róla valamit. Legalább azt, hogy jól van. Épségben. Csak egy újabb gyerekes csíny az egész és rosszak a megérzéseim miszerint valami komoly dolog történt vele. Stephani naponta hússzor üvöltötte le a fejem, mert nem tudtam a munkámra koncentrálni. Mindenki panaszkodott rám. De hogy éljek úgy, hogy a nő akit szeretek eltűnt?
Újabb hét telt el. Kezdtem tényleg beleőrülni a tudatlanságba. A remény kezdett kihunyni bennem. Már nem hittem abban, hogy a telefonom megcsörren és megtudok róla valamit. De aztán mégis.
- Hallo? - Vettem, fel a mobilom egyik éjszaka. Gőzöm nem volt ki kereshet ilyen későn. Mindegy volt. Úgysem tudtam aludni.
- Szia Rob - hallottam meg Cara halk hangját.
- Cara, Istenem. Hol van Rachel? Jól van? Mondd, hogy minden rendben. Könyörgöm Cara - daráltam le egy szuszra.
- Los Angelesben van. Azt nem mondanám, hogy minden rendben van vele, de jó lenne ha ide tudnál jönni.
- A következő géppel repülök - pattantam fel és máris elővettem a táskám, hogy bedobáljak pár cuccot.
- Oké, kimegyek eléd a reptérre. És Rob... Ne szólj Leonardonak, arról, hogy hívtalak - kérte.
- Rendben - ígértem meg. Igazából bármit megtettem volna annak érdekében, hogy láthassam Rachelt. Akár a csillagokat is lehoztam volna Caranak az égről.

A Lax-ra érve Cara tényleg várt rám. Nem szólt hozzám csak a kocsijához terelt.
- Mi történt? Miért bujkál? Jól van? Hogy értetted, hogy nincs vele minden rendben? - Zúdítottam rá a kérdéseim.
- Majd ő elmondja - vont vállat.
- Cara - mordultam fel.
- Rob, így is megszegtem az ígéretem. De szüksége van rád. Jobban, mint eddig bármikor. Szóval legyél férfi - kérte majd a tekintetét ismét az útra szegezte.

Egy ismeretlen ház előtt parkoltunk le. Épp most kelt fel a nap. Türelmetlenül vártam, hogy végre a karomban tarthassam Rachelt. Nem érdekelt, hogy szó nélkül jöttem el a forgatásról. Most csak ő számított.
A lakásba lépve azonnal megpillantottam Rach macijait. A kanapén ültek. Gyilkos pillantással méregetettek de nem szóltak egy szót sem.
- Hol van? - Kérdeztem. Cara az egyik ajtóra bökött. Gondolkodás nélkül léptem be. Ott feküdt az ágyon. Pocsékul nézett ki. Az arca holtsápadt és beesett. Az egész lány csont és bőr volt. Talán beteg... A szemei alatt sötét karikák húzódtak meg. Mégis gyönyörűnek találtam. A haja szétterült a krémszínű párnán. Békésen szuszogott. Nem bírtam ki. Óvatosan leültem az ágy szélére és az arcába hulló tincseit finoman a füle mögé simogattam. Megrezzent az érintésemtől és mocorogni kezdett. Valahol megkönnyebbültem, hogy látom. Jól volt. Nem rabolták el, nem ölték meg. De mégis féltem. Vajon miért bújt el ide? A szemeit lassan kezdte nyitogatni, miközben az arcát a tenyerembe simította.
- Rob - motyogta álmosan.
- Itt vagyok szerelmem - bújtam mellé és szorosan magamhoz öleltem. Rachel amint megérezte a karjaim maga körül zokogni kezdett. Türelmesen megvártam, míg lenyugszik. Próbáltam csitítgatni, miközben a hátát simogattam.
- Rob - nyöszörögte.
- Itt vagyok édesem. Miért bújtál el? Miért nem vetted fel a telefont? Tudod mennyire megijesztettél? Annyira aggódtam érted. Soha többet ne csinálj ilyet - zúdítottam rá mindent.
- Sajnálom - zokogott fel ismét.
- Nincs semmi baj. Itt vagy velem épen és egészségesen. Nagyon szeretlek - suttogtam a fülébe, mire még jobban potyogtak a könnyei. Ismét fél órába telt, míg sikerült megnyugodnia.
- Rob - hüppögte.
- Itt vagyok - mosolyogtam rá, miközben lesimogattam az arcán lévő könnyeket.
- Úgysem maradsz sokáig - hajtotta le a fejét.
- Rach, miről beszélsz? - Kérdeztem türelmetlenül. Nem értettem mire akar kilyukadni azzal, hogy nem maradok sokáig.
- Gyereket várok, tőled.
A hangja határozottan csengett, a szemeiben őszinteség tükröződött. Ledermedtem. Apa leszek? De... Hogy? Na jó ez hülye kérdés. Tudom, hogy lehet. Elég sokat gyakoroltuk.
- De szedsz gyógyszert - nyögtem ki a következő felmerülő gondolatom hangosan is.
- Igen. De az sem száz százalék - feleli majd felül és mélyen a szemembe néz. - Nézd Rob. Nincs semmi baj. Te nem akarod. Megértem. Nem kell semmi. Nem kell felvállalnod. Ne érezd őt kötelességednek. Úgyis szakítani akartál velem. Megértem. Viszont megtartom. És felnevelem egyedül - simítja a tenyerét a hasára.

Rachel

Még most se igazán akarom elhinni, hogy Rob itt van. Ledermedve bámul rám. Látszik rajta, hogy folyamatosan cikáznak a gondolatai. Viszont én megnyugodtam. Egy ember tudja az igazat. Legalábbis azt az igazat, ami őt érinti. Minden kész van a fejemben. Itt maradok, ebben a lakásban. A képeimből fogok élni és felnevelem a gyerekem. Mindent megadok neki. Kivétel az apját. De ez sajnos nem rajtam múlik. Az az egy biztos, hogy Rob helyett is szeretni fogom.
- Rachel - ül fel Rob is. Az arcán halvány mosoly bujkál. Nem tudom, mit akar mondani, ami ilyen örömet okoz neki. Lélekben már mindenre fel vagyok készülve. Legalábbis azt hittem. - Együtt neveljük fel. Szeretlek.

Vihar előtti csend?

** Rob **

Olyan jó volt nézni Rachel vidám arcát, ahogy a városban sétálgattunk erre-arra. Persze készült rólunk pár fotó, de itt nem volt olyan vészes a helyzet, mint Amerikában, vagy máshol. London a szívem csücske, és szerencsére nem is kell benne csalódnom.
A nap végéhez közeledve hazafelé vettük az irányt, ahol anyu és Rach együtt főzték meg a vacsorát. Már alig vártam, hiszen anya mindig ínycsiklandó ételeket tud készíteni, és még ha az én Angyalom is segít…

Az este hasonló jó hangulatban telt, mint a nap többi része, majd miután a lányok vacsora után elmosogattak, Rachellel felmentünk a szobámba, lezuhanyoztunk, és bedőltünk az ágyba. Tanulva az előző eseményekből, bezártuk az ajtót.
Rach nem volt olyan fáradt, így volt energiánk még kényeztetni a másikat, majd mély álomba zuhantunk mindketten.

A Londonban töltött idő hamar elment, s nekünk muszáj volt visszamennünk Los Angelesbe. Egész úton egymás kezét fogtuk, és mosolyogva gondoltam vissza a békében töltött napokra.
Sajnos egy hét múlva el kellett mennem forgatni, így Vencouver felé vettem az irányt.
Rachel hívott amikor csak tudott, és én is őt. Az első pár nap, amíg csak úgy tengtem-lengtem még elment, de mikor a többiek is megérkeztek, kezdett minden egyre kaotikusabb lenni.

Kristen érkezésével a hangulatom kezdett egyre lejjebb süllyedni. Nem volt rámenős, sőt különösebb érdeklődést sem mutatva éltünk egymás mellett. Ám mikor elkezdődött a forgatás…
A szexjelenetek próbáin egy teljesen új oldalát mutatta nekem. Nem az a Kristen volt, aki azelőtt, hanem egy másik. Mintha ő lenne a saját maga jó ikertestvére.
Rachelnek persze nem tetszett, hogy Krissel kell lennem, de nem tehettem másként. Rossz volt ez így nekem a két tűz között… Vagyis a tűz inkább csak Rach volt. Sosem mondott semmi rosszat, de a hangján mindig éreztem, hogy nem tetszik neki a helyzet.

- Nem tudom Drágám… - mondtam neki egyik alkalommal a telefonba. – Még csak most fog kezdődni az igazi munka. Nem mehetek el.
- Rob… - sóhajtott panaszosan. – De annyira hiányzol, és… Hát amúgy is!
- Nem mehetek, sajnálom. De nem vagy egyedül, Cara is veled van, és az egyetem is elkezdődött. – próbáltam rábeszélni.
- Tudom. Na jó, ha nem, hát nem. De ha felszedek valaki mást, mert te nem is figyelsz rám, akkor ne is csodálkozz! – mondta sértődötten, majd letette a telefont.

Idegesen vágtam az ágra a készüléket, ami valahova legurult a földre. Nem hiszem el! De biztos, hogy nem fogom felhívni! Megint.
Mindig ezt csinálja, és ez nagyon zavar. Miért nem bízik meg bennem? Vagy legalább próbálja megéretni, hogy nekem ez a munkám!

Rosszkedvűen és fáradtan mentem le a hotel éttermébe vacsorázni. Leültem Jackson mellé, és nagyokat hallgattam. Nem tudtam senkire sem figyelni és kedvem sem lett volna hozzá.
Jay néha rámnézett, láttam rajta, hogy kérdezni is akar, de végül mindig elvetette az ötletet.
Kristen is gyanakodva méregetett, de egy keserű mosollyal sikerült beléfojtanom a szót.
Ashley megkérdezte ugyan felfelé menet, hogy mi bajom, de ügyesen hárítottam a dolgokat.

Felérve megkerestem a szőnyegen nyugvó mobilt, és megnéztem a kijelzőt: 21 nem fogadott hívás, 12 szöveges üzenet. Az összes Racheltől jött. Először még bocsánatot kért, majd ahogy egyre előrébb haladtunk a mai estében és mivel nem válaszoltam neki, jöttek a fenyegető és sértő szövegek.
Komolyan kezdett ebből elegem lenni. Vagyis Rachelből. Amíg együtt voltunk, minden rendben volt, de most minden a feje tetejére állt, és úgy viselkedik, mint egy féltékeny feleség. Nekem pedig inkább támogatásra lenne szükségem, és nem cseszegetésre. Lehet, hogy önző vagyok ebből kifolyólag, de így érzem. Nem könnyű ez a helyzet nekem sem, és ő pedig csak még nehezebbé teszi.

A következő héten, mikor beszéltünk telefonon minden rendben volt. Újra kedves volt és elbűvölő. Örültem, hogy a kezdeti nehézségek után, most újra rendeződtek a dolgaink. A hétvégére New Yorkba kellett utaznom, ugyanis Lizzyvel gondoltunk a jövőnkre is, és közösen szeretnénk alapítani egy céget. Valószínűleg zenekiadással fogunk foglalkozni, majd lehet, hogy később bővülünk filmekre is, de ennyire még nem szaladtunk előre.

Rachel nagyon kiakadt, hogy miért oda megyek, és nem őt látogatom meg. Hiába mondtam neki, hogy amúgy is ez egy egyszeri alkalom, hogy elhagyom Vencouvert a forgatás alatt, és hogy ezek nagyon komoly üzletemberek, nem lehet szórakozni.
A mai világban nagy döntésekkel lehet nagyot kaszálni, de ugyanolyan nagyot is lehet bukni. Tulajdonképpen azért csináljuk ezt, hogy majd a gyerekeinknek is legyen miből élniük, nem pedig azért, mert nekünk szükségünk lenne rá.

- Szivem, kérlek, majd később felhívlak, de most mennem kell. – mondtam neki, mikor Lizzyvel már az iroda ajtaja előtt toporogtunk.
- De Rob… - nyafogott, de most komolyan nyafogott, mint egy kislány.
- Nem vagy már kislány Rachel, felfoghatnád, amit az öcsém mondott! Viselkedj felnőttként! – mondta a telefonba a nővérem, amit kikapott a kezemből, majd kikapcsolván elsüllyesztette a zsebében.
- Hát ez szép… - morogtam, majd megigazítottam a nyakkendőm. Utáltam így kiöltözni.
- Igazam volt. Basszus, ez a lány egy angyal volt… Legalábbis mikor megismertem. – mondta ő, majd bekopogott az irodába.

A tárgyalás elég hosszadalmas volt, és eléggé le is fáradtam, így kimerülten mentünk vissza a Four Seasons-be, Lizzyvel. Ahogy felmentünk az emeletünkre, megbeszéltük, hogy bejön hozzám, még pár dolog összeegyeztetése végett.
Ahogy lehúztam a kártyám az ajtózárban, és benyitottunk, nem várt látvány tárult a szemünk elé.
Rachel a kanapén ült, elegánsan és meglehetősen duzzogós fejet vágva.

- Megszállhattatok volna a mi szállodánkban is. – mondta, majd felállt és kezeit mellkasa előtt összekulcsolta.
- Az apád szállodájában… És a Summit fizeti. Most ők a felelősek Rob kényelméért bárhol is legyen... - hangsúlyozta ki Liz az apád szót, mire Rach csak szusszantott egyet.
- Hogy kerülsz ide Rachel? – kérdeztem, de egy lépést sem tudtam megtenni.
- Ha már te nem látogatsz meg... – gyülekeztek könnyek a szemében.
- Nem tehetem, de ezt megbeszéltük. – mondtam lágyan, és felé lépdeltem.
- De akkor is! Rob, ha ez így fog menni, akkor nekünk nagyon rövid közös jövőnk lesz. – mondta ártatlan arccal. Úgy éreztem magam, mintha sarokba szorítottak volna.
- Én majd később átjövök! – mondta Lizzy, majd kisétált az ajtón.
- Rach… - sóhajtottam fáradtan, majd magamhoz öleltem.
- Nem is hiányzom vagy mi? – sírt a mellkasomba.
- Dehogynem. Minden percben hiányzol, de tudod, hogy a munkám miatt nem tehetem meg, hogy mindig elmenjek hozzád.
- Tudom. – nézett rám, majd megtörölte szemeit. – Csak látni szerettelek volna. Rossz ötlet volt idejönnöm. – motyogta. – Megyek is! – majd a maga mellett lévő bőröndjéért nyúlt.
- Ugyan Kicsim… - nyúltam a kezéért.
- Nem… Igazad volt mindenben. Nem is tudom mi van velem mostanában. – mondta. Szeretlek! Majd hívj, ha ráérsz! – ezzel egy csókot nyomott a számra, és az ajtó felé indult.
- Rach, ha már itt vagy, ne menj el! – kaptam utána, mind hiába.
- Ez így nem jó. Nem akaszkodhatok rád! Majd hívj! – mondta, és kisétált a szobából.

Én meg csak álltam ott, és nem értettem semmit. Most hogy változott meg ilyen hirtelen a hangulata? És hogy került egyáltalán ide? És… Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy magam sem tudtam melyikre keressek először választ.
Így átmentem Lizzyhez.

- Nem tudom Rob, de ez a lány nem ilyen volt. Nem is tudom, mikor volt igazi önmaga, akkor vagy mikor így hisztizik… - mélázott a nővérem.
- Az a baj, hogy már én sem tudom. – mondtam, majd belevetettük magunkat a tervezgetésbe.

Sajnos tényleg nem tudtam, hogy hányadán állunk most, és hogy Rach melyik oldala az igazi. Olyan sokszor voltunk már összeveszve, és annyi minden történt már velünk. Olyan mintha a mi kapcsolatunk már túl bonyolult lenne a sok történéstől, amik csak úgy zúdulnak ránk.

Nehéz szívvel mentem vissza a forgatásra, mert akárhányszor hívtam Rachelt, nem vette fel a telefont, és akármennyi üzenetet hagytam neki, nem hívott vissza. Legszívesebben hozzá indultam volna, de kötött a munka, és így nem tehettem semmit. Talán ez a kis külön töltött idő elrendez mindent.
De mi van, ha nem? Ha nem segít nekünk ez sem, vagy csak megint ideig-óráig leszünk jól, és mikor nekem újra meló lesz, akkor ez fog történni?
Nem tudtam, mit hoz a jövő, de igyekeztem csak a jelenre koncentrálni. Jól akartam végezni a munkám, de azért minden este megpróbáltam felhívni Rachelt, hiába.
Reméltem, hogy ez az állapot idővel változni fog. Vagy jobb irányba, vagy rosszabba, de ez a tudatlanság és bizonytalanság volt a legrosszabb.