Hazugság

Rach

Néha jobb egyedül. De én már soha többet nem leszek egyedül. Hisz van odabent valaki, akiért életem végéig felelősséggel tartozom. A lányom, akit imádok már most. A szívembe mégis éles fájdalom hasít ahányszor rá gondolok. Hisz az apukája nincs velünk és nem is lesz már. Az én döntésem volt, az én felelősségem, hogy a gyerekem csonka családban fog felnőni ugyan úgy, ahogy én. Persze nem pont ugyan úgy, hisz ő akármikor láthatja Robot. Nem bírnám szétszakítani őket egymástól soha. És be kell vallanom nekem is hiányzik. Ő volt a nagy szerelem az életemben. Az egyetlen igazi szerelem. A férfi, akit képes voltam tiszta szívből önzetlenül szeretni. Akkor úgy gondoltam ez örökre így marad. Hogy a szerelem, amit egymás iránt érzünk elég. De fel kellett nőnöm, ki kellett nyitnom a szemem és rá kellett jönnöm, hogy a tündérmesék nem léteznek. Én nem vagyok királylány, Rob pedig nem herceg, így nincs boldogan éltek míg meg nem haltak. Nincs semmi, csak magány és üresség. És iszonyatos, mérhetetlen fájdalom. Én hagytam el, ő pedig egy szó nélkül végignézte ahogy összecsomagolok és kisétálok az ajtón. Nem akart megállítani. Talán ha megpróbál meggyőzni akkor, most minden másképp lenne. Együtt várnánk a lányunk. Együtt járnánk az orvoshoz, együtt tervezgetnénk… Együtt. De mi már rég nem vagyunk együtt. Nincs már olyan, hogy mi. Van ő, van én és van a babánk. Az egyetlen kapocs, ami összetart még minket. És persze az a szerelem, amit a mai napig nem bírtam kiírtani a szívemből. De el kellett engednem, hogy ő boldog legyen valaki olyan oldalán, aki meg tudja őt érteni. Aki támogatni és szeretni tudja. Úgy ahogy én nem voltam rá képes.
A hitemben, miszerint jót tettem vele, mikor elhagytam mégis megingatott tegnap este. A szemei… Elmesélték az előző négy hónapot. A szenvedését, a fájdalmát, a szerelmét, a kétségbeesését, azt, hogy fáradt és kimerült, hogy szüksége van valakire, akire még nem talált rá. Mindent elmondtak a gyönyörű szép kék szemek, amin átment a tulajdonosuk. Csak úgy sugározták magukból, hogy Rob szenved és nem boldog. Fájt így látni. Hiába a smink és minden… Nem tudta előlem elrejteni, hogy belül romokban hever. Bűntudatom lett. Én tettem ezt vele. De a francba is nekem se könnyű.
Hogy is lehetne könnyű? Hogy lehetne könnyű újra elbújni a világ elől, elrejteni mindent amit érzek? Bár egész jól sikerült eddig. Ugyan az lettem az emberek szemében, aki régen. Szórtam a pénzem két kézzel. Megdolgoztam érte. A Robbal való szakításunk óta olyan sok képet festettem és adtam el, amire még álmomban sem gondoltam volna soha. Üvöltés, kínlódás, csokizabálás és sírás helyett alkottam. Muszáj volt levezetnem valahol a fájdalmat, ami nem akart múlni. És jövedelmező vállalkozásnak bizonyult a festés. Sikerült elég tartalékot félretennem. Ami pedig megmaradt, azt elszórtam. Természetesen az összes újság arról cikkezett, hogy Rob és Leo pénzét költöm. Én pedig nem cáfoltam, nem nyilatkoztam, nem érdekelt. Nem érdekelt senki és semmi a gyerekemet leszámítva. Elbújtam a Los Angelesi otthonunkba. Otthonunk… A frászt. Hisz egyedül vagyok. Ismét egyedül. Alig vártam, hogy megszülessen a lányom. Akkor talán megszűnik ez az őrület közeli állapot. Talán ő begyógyítja azt a sebet, amit az apja elvesztése okozott.
Rob portréján dolgoztam most is. Kissé furcsa kép lett. Azaz lesz mikor befejezem. Mégis összetéveszthetetlenül őt ábrázolja a művem. Miért őt kezdtem el megfesteni? Nem tudom. Csak felkeltem, ecsetet ragadtam és egy üres vászonra kezdtem vonalakat húzogatni. Egy idő után pedig már tudtam, hogy az ő arcvonásai kísértenek. Az ő szemei vannak lefestve. Pont olyanok, mint amilyenek tegnap éjjel voltak. Tele bánattal. Talán a saját kínom is belecsempésztem a képbe. Így lett még életszerűbb, valóságosabb. Mintha megelevenedne a tekintete a vásznon.
Hirtelen csengettek. Nem akartam kinyitni először. Hagyjon mindenki békén! Nem akarok senkit látni. De a látogatóm kitartónak bizonyult és rátenyerelt a csengőre. Biztos Kellan az. Négy hónapja akárhányszor csak teheti zaklat. Néha úgy érzem magam, mintha ő lenne a bébicsőszöm. Mindig ellenőrzi, hogy eszem-e rendesen, nem vagyok-e beteg, nincs-e szükségem valamire. Egyszerűen olyan, mint valami ragacs, amit nem lehet levakarni.
Úgy ahogy voltam, mackónadrágban, festékes pólóban, lófarokba kötött hajjal indultam el ajtót nyitni.
- Mi van? - Ripakodtam az előttem állóra, miután feltéptem az ajtót. Egy összetéveszthetetlen mellkast pillantottam meg. Tudtam kihez tartozik. Ezer közül is felismerném. A levegő a tüdőmbe rekedt. Nem akartam felnézni, mégis valami furcsa erő arra kényszerített, hogy megtegyem.
- Szia - suttogta Rob.
- Minek jöttél ide? - Ocsúdtam fel a pillanatnyi meglepettségemtől és azonnal a maszkom mögé bújtam. Nagy gyakorlatom volt benne.
- Hazaköltözöm - tolt finoman arrább az ajtóból, majd felkapta a küszöbön heverő csomagjait és elindult befelé.
- Mi van? - Emelkedett két oktávval feljebb a hangszínem. Köpni nyelni nem bírtam hirtelen.
- Itt vagyok Rachel. Szeretlek és most hazajöttem. Az én házam is. És te meg a lányunk hozzám tartoztok. Elég volt ebből a hülyeségből! Szeretlek mindennél és mindenkinél jobban, és te is szeretsz. Mindketten csak szenvedünk feleslegesen. Elég volt.
- Neked elment az eszed - suttogtam elképedve.
- Nem Rachel - mosolyodott el, miután letette a cuccait és közelebb lépett hozzám. - Eddig nem voltam magamnál. Hagytam, hogy becsapj, hogy átverj és elhittem, hogy nincs szükséged rám. Hogy nem akarsz többé. Hogy nincs közös jövőnk. Hazudtál - suttogta, majd a karjait szorosan a derekam köré fonta. Mégis olyan óvatos volt a mozdulata, olyan féltő és gyengéd, hogy azt hittem elsírom magam. De nem lehettem gyenge. Most nem. Nem fogom tönkretenni őt, bármennyire is azon van. Nem hagyom, hogy mellettem szenvedjen.
- Tűnj el innen - sziszegtem. Teljesen lesápadt a dühös hangomtól. A karjai a teste mellé hullottak a derekamról.
- Rachel én… - kezdett bele de leintettem.
- Menj el innen. Most! - Kiabáltam rá.
- Nem megyek el - suttogta elhűlve. Láttam, hogy kezd meginogni az önbizalma. Addig kellett ütnöm a vasat, amíg meleg. Rá kellett vennem bármi áron, hogy elmenjen. Hogy boldog lehessen.
- Menj el Rob. Szakítottunk négy hónapja. Vége van. Örökre - mondtam határozottan a szemébe nézve. Láttam, hogyan kezd el kételkedni. Magában, bennem, a szerelmünkben, a döntésében. A szemei… Igen, azok a kék szemek mindent elárultak nekem.
- Szeretsz - suttogta halkan és bizonytalanul.
- Nem - csóváltam meg a fejem. De nem bírtam a szemébe nézni. Nem bírtam belehazudni a képébe. Nem ment.
- Mondd, hogy nem szeretsz! Mondd ki - követelte kétségbeesve. A pillantásom a plafonra emeltem. Meg tudom csinálni. Ki tudom mondani.
- Nem szeretlek már - böktem ki.
- Nézz a szemembe és úgy mondd - lépett elém, majd a két tenyere közé fogta az arcom, így kényszerített, hogy ránézzek.
Hazudj! Gyerünk, hazudj már! Hazudd le neki a csillagokat az égről! Megy ez neked! Mindenkinek képes vagy azt mondani, hogy már nem akarod! Mondd a szemébe! Vágd bele a képébe, hogy nem akarod már! Az ő érdeke, hazudnod kell miatta. Muszáj. Gyerünk már - bíztattam magam. De nem bírtam kinyögni. Győzelemittas mosoly költözött Rob arcára.
Ki kell mondanom.
Csak keresgéltem a szavakat. Nem lett volna bonyolult a dolog, ha nem tiltakozott volna a testem minden porcikája az ellen, hogy bántsam a szeretett férfit, a lányom apját. Nem akartam neki hazudni. Annyira nem. De meg kellett tennem. Az ő érdeke.
- Már nem szeretlek - nyögtem ki végül nagy nehezen. A torkomban abban a pillanatban hatalmas gombóc keletkezett. Rob elhűlve pislogott rám. A mosoly lelohadt az arcáról. Az az imádnivaló édes mosoly, amit annyira imádtam mindig is, eltűnt. És a fény is kihunyt abban a pillanatban a szemeiből.
- Mondd még egyszer - suttogta.
- Már nem szeretlek Rob. Köztünk mindennek vége. Örökre - mondtam egy fokkal határozottabban. És nyertem. Elengedett. Oscar díjas alakítás. Gratulálok Rachel. Szép volt… De akkor miért fáj ennyire? Miért érzem magam egy utolsó alávaló ribancnak? Miért? Miért érzem, hogy széttéptem ezzel a mondattal a saját szívem is?
- Ég veled - kapta fel a sporttáskáját, majd kivágtatott az ajtón és olyan erővel csapta be maga után, hogy még én is összerezzentem. Utána akartam menni, de csak az ajtóig jutottam. Ott a falnak dőlve sírni kezdtem. A kezem a hasamra simítottam miközben levegő után kapkodva zokogtam. Elvesztettem, most tényleg. Vége van. Mindörökre. Nem jön vissza. Elüldöztem.
Eszembe jutott egy dal, amitől még keservesebben kezdtem sírni.

„Fényből sötétségbe,
Gyűlöletből szerelembe,
Ezek mi vagyunk!”

Fel se tűnt, hogy kinyílt az ajtó.
- Rach az Istenit - telepedett mellém Kellan. - Mi történt? Jól vagy? Mit hozzak? A baba? - esett kétségbe rögtön, miközben letörölgette a folyamatosan kigördülő könnycseppeket az arcomról a hatalmas mancsával.
- Elment - zokogtam a karjába dőlve.
- Rob? - Simogatta meg a hátam.
- Én… én… én hazu.. hazudtam - sírtam tovább.
- Mit mondtál neki? - Kérdezte halkan a hátam simogatva.
- Hogy nem szeretem. De hazudtam. Mert, mindennél jobban szeretem - hüppögtem a mellkasába, miközben úgy éreztem szétszakít a fájdalom. - Hogy tehettem ezt vele? Kellan, hogy lehettem képes erre is? - Zokogtam fel újra.
- Tudtam, hogy szereted. De miért mondtad neki, hogy nem? - Kíváncsiskodott tovább.
- Mert neki boldognak kell lennie. És én nem tettem azzá. Mindig csak veszekedtünk. Én nem értettem meg őt. Én nem…. Nekem nem megy - szipogtam.
- De megy - mosolygott rám, majd a fejével az ajtó irányába bökött.

A könnyfátyolon át egy kócos, de mosolygós alak körvonalai bontakoztak ki.
- Ne - nyögtem fel majd Kellan vállára csaptam. - Hogy tehetted ezt? Tudtad, hogy itt van! - Támadtam neki sírva.
- Ideje volt megtudnia mi az igazság. Nem bírom nézni, ahogy kínlódtok - fogta meg Kellan gyengéden a csuklóm. - Én most elmegyek. Ti meg beszéljétek meg - kacsintott Robra, majd engem megölelt és elment, magunkra hagyva minket. Tudtam, hogy kár tagadni bármit is. Mindent hallott.
- Szóval mégis szeretsz? - Nézett rám miközben egy édes féloldalas mosoly jelent meg az ajkain.
- Miért jöttél vissza? - Csattantam fel. - Neked el kellett volna menned!
- Túl hangosan zokogtál fel. Kellan visszaráncigált, mert azt hitte a kicsivel van baj és azért sírsz - mosolygott rám, majd a pillantása a pocakomra tévedt. - Aggódtam - somolygott tovább.
- Menj el - kértem halkan.
- Soha többet - vágta rá, majd egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és se szó se beszéd megcsókolt….