Vita

Sziasztok!
Hát még mindig nem megy ez a komizás… Pedig mi annyira örülnénk neki. De ha ti nem írtok mi se vagyunk lelkesek. De ezt is már elmondtuk ezerszer. Mi a baj lányzók? Nem tetszik? De akkor azt miért nem mondjátok meg? Abból is tanulunk.
Hát azért csak kész lett ez a fejezet is.
Ha valaki szeretne vendégíró lenni az jelezze nekünk e-mailben jó? Még mindig várjuk a vállalkozó szelleműeket.
Csóközön:
Kesha
****

Rachel

Utáltam magam. És utáltam Robot is. Hisztérikus zokogás tört fel belőlem amint bevágta maga mögött az ajtót. Miért nem ért meg engem? És én miért nem értem meg őt? Miért kell mindig marnunk egymást? A fene vigye el az egészet. Szívem szerint menekülőre fogtam volna a dolgot. De nem volt hozzá erőm. A földre kuporodtam és csak sírtam. A kezem a hasamra simítottam. Most mi a fene lesz? Így viselkedünk egymással és gyereket vállalunk, remek. Lehet, hogy meg se kéne szülni ezt a babát. Vagy talán jobb lenne ha külön-külön folytatnának az életünket innentől kezdve. Hiányzott Cara és a macikáim. Ők mindig mellettem voltak most pedig olyan egyedül éreztem magam. Persze ez így nem volt igaz most se. Itt volt a babám. A babánk. De mégis olyan érzésem volt, hogy minden összeomlik körülöttem én pedig állok és nézem ahogy a mennyezet darabjaira esik és rámzuhan. És nem tehetek semmit a dolog ellen. Annyira tanácstalan voltam. Annyira nagyon. És ez kétségbe ejtett. Hogy hozzam rendbe amit elszúrtam? Nem akarom elveszíteni Robot. De néha mégis olyan, mintha eltávolodna tőlem. Talán csak egy fellángolás volt ez az egész köztünk. De nem! Én igenis szeretem. Tiszta szívből szeretem. Viszont fogalmam sem volt arról, hogyan tovább. Merre. És főleg azt nem, hogy együtt vagy külön folytassuk-e az utunkat.
- Hé, Rach bent vagy? - Kopogott valaki az ajtón. Talán Kellan. - Kislány jól vagy? Nyisd ki az ajtót, jó? Rachel. Ha nem nyitod ki esküszöm, hogy betöröm - Kopogott tovább. Szipogva kászálódtam fel a földről és támolyogtam el az ajtóig. Nem akartam több balhét. Jobb ha az az ajtó a helyén marad. Mire odaértem sikeren forgott velem már minden. Utáltam ezt. Mikor lesz már vége a terhességem ezen szakaszának? Nincs kedvem többet szédelegni. Mintha be lennék rúgva. Nagy nehezen sikeresen kitártam az ajtót. A könnyfátyolon át homályosan felfedeztem Kellan alakját.
- Hé, baby mi a baj? - Lépett beljebb azonnal és szorosan magához ölelt. Jól esett a közelsége. Az aggódása. De mégis Robot akartam. Azt szerettem volna ha visszajön és ő zár a karjaiba. A veszekedésünk emléke ismét fájdalmasan hasított belém. Nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Kellan a karjába kapva vitt el a kanapéig.
- Összevesztetek mi? - Kérdezte halkan mikor már úgy ahogy lehiggadtam. Sikeresen szétáztattam a pólóját a bömbölésemmel. Szipogva bólintottam a kérdésére és úgy bújtam hozzá, mint egy kislány az apukájához. - Nyugi baby, Rob imád téged. Majd megbékél. Kicsit hirtelen haragú ez az ökör bár ha jól tudom a te temperamentumod se pite - kuncogott fel mire én is elhúztam a szám de inkább grimaszoltam, mint mosolyogtam.
- Honnan… - kezdtem bele de a torkomban lévő gombóctól nem sikerült elsőre kinyögnöm amit akartam. Na fussunk neki még egyszer. - Honnan… - de a hangom ismét elcsuklott.
- Honnan tudtam, hogy baj van? - Kérdezte mire aprót bólintottam. - Édesem a veszekedéseteket szerintem az egész hotel hallotta. És mellettetek lakom. Szerinted nem hallatszik át, hogy mennyire zokogsz? - Nézett rám kérdőn.
- Értem - böktem ki.
- Jobban vagy? - Kérdezte a hátam simogatva.
- Aham - bólogattam. - Köszönöm - mosolyogtam rá halványan.
Aztán ismét hozzábújtam. Hogy mikor aludtam el azt nem tudom de az biztos, hogy az ágyamban ébredtem az ébresztőórámra. Egy kar fonódott a derekam köré. Ami nem Robhoz tartozott. Hátrafordulva sikerült őszintén mosolyognom. Kellan aludt mögöttem. Kócosan., nyitott szájjal. Halálosan édes volt. Persze jobban örültem ha Rob fekszik mellettem de jól esett, hogy velem maradt a hisztim ellenére is. Lassan kászálódtam ki az ágyból majd gyors zuhanyt vettem és leadtam a rendelésem két adagnyi reggelire egy kávéra és egy teára.
- Kellan - bökdöstem meg a vállát. - Ébresztő - suttogtam.
- Nem - vágta rá kómásan és a másik oldalára dőlt.
- Van kávé és reggeli - mosolyogtam.
- Erős fekete és nagy adag? - Kérdezte dünnyögve.
- Pontosan.
- És hol van Pattinson? - Nyitotta ki az egyik szemét mire ismét belém hasított a fájdalom.
- Nem tudom - vontam meg a vállam. A hangom még nekem is idegenül csengett. - Mire felöltözöm kelj fel jó? - Erőltettem magamra egy mosolyt majd ismét eltűntem a fürdőbe. A szemeim kivörösödve és bedagadva, hatalmas karikákkal élettelenül néztek vissza rám. Mint egy két hetes Vizi hulla. Próbáltam normalizálni a kinézetem. Hála az égnek, hogy nő vagyok. Nem gáz ha hat kiló vakolatot kenek magamra. Amint elfogadhatóvá varázsoltam magam kiléptem. Kellan már kint kortyolgatta a kávéját. Én is letelepedtem mellé. Némán reggeliztünk meg. Végig éreztem magamon az aggódó pillantását de próbáltam nem tudomást venni róla. Ma végre dolgozni fogok. Erre kell koncentrálnom. Nem arra, hogy menyire hiányzik Rob.
- Mennem kell - suttogtam amint lenyeltem az utolsó falatot is.
- Nekem is - bólintott Kellan.
Gyorsan összeszedtem a cuccaim. Indulásra készen sétáltam az ajtó felé mikor kinyílt és Rob lépett be rajta. Ő sem aludhatott túl sokat. Az arca nyúzott volt. Reméltem, hogy nem Kristennel fetrengett éjszaka vagy ne adj isten valami másik nőcskével. De nem, ilyet biztos nem tenne hessegettem el magam elől a rémképeket. Amint meglátta Kellant a kanapén heverni azonnal düh csillant azokban a gyönyörű kék szemeiben. Nem voltam most kész egy féltékenységi jelenetre. Kellan felnézve azonnal megrémült.
- Nem csináltam semmit - mentegetőzött azonnal mikor meglátta, hogy Rob kezei ökölbe szorulnak.
A fejem megcsóválva haladtam el Rob mellett. Nem akartam így kezdeni a napot. Nem akartam ismét veszekedni. Én ezt nem akartam már. Az ajtót lassan csuktam be magam mögött. A liftnél is hallottam, hogy Rob magából kikelve üvölt Kellannel. Csak reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget.

A galériában szerencsére Greg nem kérdezett semmit. Hagyta, hogy csendben pakolgassam a képeket olyan rendszer szerint ahogy én jónak láttam.
- Vacsora? - Kérdezte mikor összepakoltam a cuccaim.
- Most inkább nem - csóváltam meg a fejem.
- Baj van? - Nyúlt az állam alá, hogy a szemébe nézzek.
- Kicsit összevesztünk Robbal. De megoldjuk - mondtam ál magabiztosan. Csak reméltem, hogy így lesz.
- Ha tudok segíteni vagy… - kezdett bele.
- Nem. Köszönöm. Ezt nekünk kell megbeszélnünk - sóhajtottam.
- Oké de ha mégis bármi van csak hívj fel - mosolygott rám bíztatóan mire ismét elmormoltam egy köszönömöt és elindultam vissza a hotelba.
A szobánk üresen tátongott. Valahogy most ez sem tudott bántani. Talán még örültem is a dolognak. Egy kád vízbe ereszkedve álltam neki gondolkodni. Mit mondjak Robnak? Hogyan? Muszáj megoldanunk ezt az egészet, mert a dolgok nem haladnak jó irányba. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Sikeresen el is aludtam a kádban.

Rob

Holt fáradtan estem be a szobánkba. Ahol senki nem várt. Bár Rach táskája az asztalkán hevert. Szóval valahol itt van. Első utam a hálóba vezetett de az ágy üresen tátongott. Hiányzott már a közelsége. Beláttam, hogy hülyén viselkedtem. Persze ő is de hát tudtam mit vállalok azzal, hogy szerelmet vallok neki és életem párjául választom. Szerettem volna ha mindent átbeszélünk és ismét normális párként viselkedünk. A gyerekemet várja, szeretjük egymást egy ilyen Greg féle vadbarom nem választhat szét minket. A fürdőből halvány fény szűrődött ki. Mosolyogva léptem be az ajtón. A szívem viszont megállt dobogni mikor megláttam, hogy élettelenül fekszik. Az ijedtségtől elszorult a torkom. Istenem… Mi a fene baja lehet?
Őrült mód rohantam hozzá. Amint a vállához értem kipattantak a szemei és ijedten merült el a vízben. Azonnal utána nyúltam és kihúztam a kádból. Köhögve bukkant a felszínre. Azonnal kiszedtem a már kihűlt vízből és egy hatalmas törölközőbe burkolva szorítottam magamhoz.
- A francba Rob, megőrültél? - Támadt nekem krákogva. - A frászt hoztad rám - nyögte.
- Én csak… Basszus azt hittem, hogy meghaltál. Úgy feküdtél ott mintha… - csuklott el a hangom. Még mindig nem bírtam feldolgozni a látottakat. Ahogy ott fekszik sápadtan a hideg vízben. Komolyan azt hittem, hogy valami komoly baj van.
- Elaludtam azt hiszem - köhögte miközben a szemembe nézett.
- Sajnálom csak megijedtem - kértem bocsánatot miközben a kezem a hasára simítottam. És ez volt a legnagyobb hiba amit elkövethettem.
- Mi történt a kezeddel? - Kérdezte halkan.
- Öhmm… - na most légy okos Rob. Ha ebből ki bírom vágni magam… De nem. Nem tudom.
- Mit műveltél? - Nézett rám vádlón.
- Kellan és én nem értettünk egyet egy-két dologban - vallottam be a bűnöm.
- Nézz rám - kérte. Én pedig megtettem amit kért.
- Ez Kellan műve? - Simított végig a monoklimon amit a sminkesek alig tudtak eltakarni Rachel mégis kiszúrta a duzzanatot.
- Igen - bólintottam. - Azt hittem, hogy… - kezdtem bele ismét a magyarázkodásba de nem bírtam befejezni.
- Hogy megcsaltalak vele - fejezte be helyettem majd kimászott az ölemből. Azonnal megfogtam a csuklóját és könyörgően néztem a szemébe.
- Én sajnálom. Elborult az agyam.
- Ez már nem elég Rob. Hogy hihetted azt, hogy bemászok Kellan ágyába amint kiteszed a lábad a szobából? Igen, összevesztünk. És? Te talán Krishez rohantál? - Kérdezte dühösen. Leszegtem a fejem. Amit ő azonnal félreértett.
- Megdugtad igaz? - Kérdezte hidegen miközben kirántotta a kezét a szorításomból.
- Nem. Azaz oda indultam csak aztán… - magyaráztam kétségbeesve.
- Csak aztán? Jött egy jobb nő aki nem úgy néz ki, mint egy bálna? - Mutatott végig magán miközben szomorú tekintettel bámult rám.
- Rach, nem! Szeretlek. Soha nem csalnálak meg. Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon - bizonygattam miközben felpattantam a földről.
- Sajnálom Rob - gördült ki egy könnycsepp a szemén én pedig megrémültem. Féltem, hogy hogyan fogja fojtatni. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mit akar ebből kihozni. - Sajnálom, hogy eljöttem veled ide. Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked. Sajnálom, hogy nem értelek meg. Sajnálom, hogy nem tudok jó társad lenni. Sajnálom, hogy beléd szerettem. És sajnálom, hogy megfogant ez a baba - simította a kezét a hasára miközben folyamatosan hullottak a könnyei. - De ezennel szabad vagy. Azt hiszem hibáztunk. Hiba volt a kapcsolatunk. Mi nem… Mi nem illünk össze. Nem működik ez köztünk. Nem akarom, hogy boldogtalan legyél mellettem. Márpedig az vagy. Nem vagyok elég jó és én nem tudlak megérteni, támogatni úgy ahogy kéne. A gyereket megszülöm, akkor látod amikor csak akarod. Nem kell semmi tőled. Se pénz, se egyéb. Én most elmegyek. Legyél nagyon boldog, jó? Ígérd meg, hogy az leszel. Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom - nézett a szemembe még mindig sírva. - Bocsáss meg nekem amiért ennyit bántottalak és… Mindegy. Szeretlek és így lesz neked a legjobb - magyarázta inkább csak magának már.
Ledermedve pislogtam rá. Most komolyan el akar hagyni? El akar menni? Azt hiszi, hogy nem elég jó nekem? Hogy én nem szeretem ugyan úgy ahogy ő engem? Hogy nem akarom őt és a kicsit mindennél jobban? Komolyan úgy gondolja, hogy boldogtalanná tesz? Vagy talán ez csak kifogás? Talán ő vágyik már másra? De nem. Akkor nem zokogna így. Nem lenne a tekintete fájdalommal és szenvedéssel. Úgy éreztem magam mint akit tiszta erőből gyomorszájon vágtak. Aztán meg torkon. Mindkét helyen hatalmas gombóc nőtt. Nem veszíthetem el őket. Az nem lehet. Ő és a gyerekünk hozzám tartoznak. Nem mehet el csak így… Mire észbe kaptam már a hálóban pakolgatta a cuccait én pedig nem tudtam mivel győzzem meg. Egy dolog volt biztos. Hogy szeretem és akarom őt. És persze a csöppséget is aki a pocakjában növekszik.

Dugába dőlt tervek

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Hát 9 komit kaptunk az előzőhöz, ami ahhoz képest, hogy milyen sok olvasónk van (elvileg) eléggé kevés. De köszönjük annak a pár embernek, aki írt!
Jó olvasást!
Csók, Amy

** Rob **

Komolyan minden alkalommal leesik az állam, amikor Rach kicsípi magát. Mert persze ő mindenhogyan bámulatos szépség, de amilyen ruhát ma felvett. Nem volt olyan merész, mint általában, és ennek örültem is, hiszen mégis kismama. Egy halványrózsaszín térdig érő ruha volt rajta, magas cipővel. A sminket nem vitte túlzásba, harmonizált a ruhával, és egy hasonló kabátot húzott. Tökéletes volt.

Egy csókkal köszöntött és rettentő boldog volt. Elmesélte, hogy több helyen is visszautasították, de végül megtalálta az igazit. Nem tetszett nekem, hogy miattam vagy az apja miatt viselkedtek vele így. Ez nem volt tisztességes, bár a mai világban ilyen szó talán már nem is létezik.
A kocsiban egész végig áradozott, hogy mennyire örül. Hát én kevésbé örültem, hogy dolgozni akar, nem értettem, hogy most minek, mikor ráadásul most várandós is. De úgy látszott, mivel ő hordja a szíve alatt a kicsit, ezért ő döntött. Mintha nekem beleszólásom sem lenne a dologba. Persze nem szóltam neki, nem akartam elvenni a kedvét.

A vacsora alatt is csak csacsogott. Észre sem vette, hogy a kedvenc ételeit főzettem meg, és hogy kapott egy szál vörös rózsát is. Egyszerűen lerendezte egy mosollyal, és maga mellé tette. Na ennyit az egész napos szervezkedésről Pattinson!
Én is mosolyogtam egész végig, próbáltam kedves lenni. Egészen addig míg Rachelt meg nem szólította valaki.

- Ma már másodszor futok össze a gyönyörű hölggyel! – bókolt neki egy fazon, aki sajnos egész tűrhetően nézett ki. Jól van, a vérnyomásom így is az egekben volt.
- Á Greg, szia! – állt fel Rach, így én is kénytelen voltam. A pasi kezet csókolt neki. Ez rámozdult! – Greg Nelson a főnököm – mosolygott Rachel rám – Robert Pattinson – mutatott felém – a párom – nagy nehezen kezet ráztam vele.
- Örülök, hogy megismerhetlek! – motyogtam. Igazából azt is a képébe vágtam volna, hogy Rachel terhes, és az én gyerekemet várja. De ez azt hiszem nem lett volna illendő.
- Én is – mért végig. Legszívesebben bemosnék neki egyet.
- Gyere csatlakozz hozzánk! – kínálta hellyel Rach. Csak pislogtam magam elé, és Greg máris az asztalunknál ült. Ennyit a végső meglepetésemről…
- Na és Rachel, várod már az első napod? – kérdezte Greg, mintha én ott sem lennék. Kikértem az első üveg pezsgőt, amit ugyan később akartam kikérni bizonyos okokból, de már mindegy volt.

És innentől kezdve jött az, amiből egy szót sem értettem. A művészet. Oké, nem vagyok azért olyan kőbunkó, mert a nagyobb festők műveit azért ismerem, de ők kortárs dolgokról beszélgettek. Én abból meg csak Rach munkáit láttam. Közbeszólhattam volna, hogy elbassza az esténket ez a vadbarom, de inkább csak néztem a bugyborékoló italt a poharamban. Elképesztően csalódott voltam. Mert mikor volt olyan, hogy Rach helyett a munkámról beszéltem volna? Szerintem soha. Persze megértem én, hogy örül, hogy kapott egy állást meg minden, de amilyen szinten engem kirekesztettek a beszélgetésből…
Nem is voltam dühös vagy mérges, csak csalódott. Nekem is jobban esne már, ha az ágyban alhatnék, mert nehéz napom volt. És holnap még nehezebb lesz. Felsóhajtottam, amire Greg észrevette magát – vagy engem – és felém fordult egy kicsit.

- És mivel érted el Rob, hogy ez a bámulatos nő téged válasszon? – kérdezte. Mekkora hatásvadász majom!
- Nem tudom pontosan, de örülök, hogy így döntött – mosolyogtam kényszeredetten.
- És mióta is vagytok egy pár? – ezt már Racheltől kérdezte.
- Nem tudom pontosan… Pár hónapja – vont vállat. Megütközve néztem rá. Ennyi? Csak ennyi?

És ismételten egymással kezdtek csevegni. De jó! Elnézést kérve felálltam a helyemről, és a konyha felé vettem az irányt. Bent ott volt a gyönyörű kis torta, amire a kettőnk neve volt írva. Ez is része lett volna a meglepetésnek. Bent mindenki legnagyobb bánatára megmondtam, hogy nem kell kihozniuk ezt. Kifizettem a cukrász fáradalmait, mert tényleg életemben nem láttam még ennél szebb kis süteményt. De így már semmi értelme nem lett volna.

Amint visszaléptem a hatalmas helyiségbe, megláttam, ahogyan Greg közelebb hajol Rachelhez, és odasúg neki valamit, majd felnevettek. Kedvem lett volna leugrani az épület tetejéről, de elvetettem az ötletet. Mert végül is ki nevelné fel a babát? Bár Greg biztosan az első jelentkezők között állna. Nagy levegőt véve visszasétáltam, és leültem a helyemre. Másfél üveg pezsgővel később, már nagyon untam, és későre is járt már.

- Rachel, lassan mennünk kellene! – csúsztattam a kezem az övére, mire értetlenül kapta rám a fejét. – Késő van. – mondtam nyugodtan. Nagyon jó! Életem legjobb alakítása.
- Ó, persze – kapott észbe. Köszönöm! Ujjongtam magamban.
- Akkor holnap reggel találkozunk! – búcsúzott az a madár is Rachtől, és újabb kézcsókot kapott. – Rob, örültem! – fogott kezet velem.
- Én is. – bólintottam.

Kifizettem a számlát, majd felsegítettem Rachelre a kabátját, és kiléptünk az épületből. A kocsi már ott várt ránk. Besegítettem Rachelt, majd én is behuppantam.
A kocsiban szorosan mellém bújt, és kezét a combomra tette. Most mégsem tudott felizgatni annyira. Szomorúan bámultam ki az ablakon. Ennek az estének határozottan nem így kellett volna zajlania!

A szállodába érve egyenesen a lift felé mentünk, tekintve, hogy a zsebemben volt a kulcs. Rach a liftben engem méregetett, és mikor ránéztem, nem értettem, miért figyel ilyen furcsán.
A szobába belépve aztán megfogta a kezem, és megállított, majd szembe fordított magával.

- Mi baj van Rob? – olyan ártatlan képet vágott. Úgy szerettem őt, de most valahogy nagyobb volt a bánatom.
- Semmi – ráztam meg a fejem, és próbáltam ellépni mellőle, de nem engedte.
- Nekem elmondhatod! – bíztatott.
- Talán annyi, hogy észre sem vetted mennyit készültem – mondtam nyugodtan. Nem akartam vele összeveszni.
- Mármint hogy érted? – vonta össze tökéletes szemöldökét.
- Például, hogy nem is rendeltünk semmit, mégis a kedvenced hozták ki, vagy a rózsa, amit otthagytál, vagy… vagy amivel készültem és nem volt rá lehetőségem. – soroltam.
- Jaj a rózsa… - kapott a szájához, és bocsánatkérően nézett rám.
- Nem csodálom, hogy otthagytad, hiszen Greg ma mindennél és mindenkinél fontosabb volt – na most kezdtem cinikus lenni.
- Rob, ezt te sem gondolhatod komolyan! - csattant fel.
- De, nagyon komolyan gondolom – léptem el előle, és a szoba közepén megálltam.
- Greg a főnököm, persze, hogy kedves leszek vele. Nem tehetem meg, hogy ne legyek az! – érvelt. Volt benne valami, de a mai este akkor is a miénk kellett volna, hogy legyen.
- A ma este különleges kellett volna, hogy legyen. És nem arról kellett volna szólnia, hogy mennyire jól megértitek egymást! – dörrentem fel én is. Kezdett elszállni a türelmem.
- Mi az, hogy mennyire jól megértjük egymást? Vele el tudtam beszélgetni a festészetről, ez akkora baj? – nézett rám dühösen.
- Persze, mert én nem értelek meg ebben mi?
- Azt sem akartad, hogy elmenjek dolgozni. Olyan vagy, mint Leonardo! – kiabált, és még az ujját is nekem szegezte. – Te is be akarsz csak zárni egy aranykalitkába! – dobta le magáról a kabátot, és dühösen, szikrákat szóró szemekkel nézett rám.
- Nem! – mondtam lassan és nyugodtan. Túl voltam a dühöngésen. – Nem ezt akartam. Főleg nem ma este. De csak hogy szárnyalhass madárkám, ma nem alszom itt! – mondtam, miközben kisétáltam az ajtón. Úgy vágtam be magam után, hogy azt hittem tokostul ki fog esni.

Nagy levegőket véve álltam ott. Hogy dőlhetett a tervem így dugába? Ez nem igazság!
Eltrappoltam ahhoz az ajtóhoz, ahol be akartam kopogtatni. De nem tehettem. Akármennyire is el legyek keseredve, ezt nem tehettem meg.
Így végül tovább haladta Kristen ajtaja előtt, és Jacksonhoz kopogtam be. Álmos fejjel nyitotta ki az ajtót, és egy szál alsóban állt előttem. Legalább nem nővel volt.

- Bejöhetek? – kérdeztem halkan.
- Persze, gyere csak – állt el az útból. Beljebb léptem. Elképesztő milyen rendezett káosz uralkodik mindig a szobájában.
- Kupi van. – motyogtam, mire csak elvigyorodott.
- A zseni átlátja ezt – vont vállat. A zenei cuccai az egyik sarokban, de összevissza tényleg. Kották, hangszerek kupaca. A másik kupac néhány ruha volt, bár tudtam, hogy a ruháit nagyjából rendben tartja. Egy másik kupac újságok és könyvek voltak. Erre-arra pedig üres üvegek: whisky, vodka, bor, pezsgő.
- Elég szarul sikerült a mai estém – ültem le a kanapéra. Benyomta a TV-t és ő is leült.
- Nem jött össze a dolog? Miért? – kérdezte. Ő tudta egyedül, hogy mire készülök.
- Megjelent a főnöke, aki egy újgazdag pöcs, és meghívta, hogy üljön mellénk. Innentől kezdve meg ki lettem rekesztve. Tudod, úgy éreztem magam, mint egy tudatlan hülye gyerek… - ráztam meg a fejem.
- Nem vagy az. Csak ehhez annyira nem értesz. De ha a srácot betennék egy forgatásra, elsírná magát. Ki ebben jó, ki abban… - magyarázta, miközben amerikai focit bámultunk.
- Most már nem csak rólunk van szó, ugye?
- Joe a Jonasból… Érted? – fintorgott. – Nem is értem mit láttam Ashleyben…
- A szép nőt? – tettem fel a kérdést, mire mindketten felnevettünk. Abszurd helyzet volt ez.
- De nem csak az a lényeg, és ez most meg is látszik…
- Miért nem keresel valakit, aki hozzád illik? Aki képes a koncertjeiden őrjöngeni, akivel együtt tudsz nevetni, akit olyan dolgok érdekelnek mint téged! – mutattam körbe a szobában.
- Lenne valaki… - mosolyodott el.
- Tudtam én, hogy nem kell félteni téged! – veregettem hátba. Jó volt kicsit más életével foglalkozni, és nem a sajátommal. – És ki az?
- Hát… A reptéren ismerkedtünk meg, mikor a nővéremet kísértem ki a múltkor. Gyönyörű lány, és okos is, ráadásul ért a zenéhez is csak… Csak nem Kanadában lakik, sőt nem is amerikai – sóhajtott.
- Hát akkor? – végül is nem mindegy? Kérdeztem volna szívesen.
- Európai. Valami kis országból jött, nem jegyeztem meg. Csak egy kint élő barátnőjét látogatta meg. De komolyan Rob, annyira jó volt vele dumálni… Késett a gépe, és egész éjjel beszélgettünk.
- Várj, ezért voltál a múltkor olyan a forgatáson, mint akin átment egy úthenger? – kuncogtam.
- Igen – ez a mosoly, mintha máris szeretné a lányt.
- És? – néztem rá várakozóan.
- Mit és? Messze lakik…
- Az mióta probléma Jackson Rathbone-nak? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem az, csak… Nem tudom. Megadta a számát meg minden, de mégis mit mondjak neki?

Szegény csórikámat nagyon kellett noszogatni, hogy lépjen már valamit. Végül együtt úgy fél óra alatt összedobtunk a lánynak egy SMS-t. Hát több mint a semmi.

- Akkor maradsz ugye? – állt fel hajnali háromkor.
- Ha nem gond? – kérdeztem.
- Nem hát. Tudod, hogy bármikor kidobnak a csajok, ide jöhetsz – rötyögött.
- Vicces.
- És mit fogsz csinálni a gyűrűvel? Másik időpont? – kérdezte még halkan, mintha titkos infó lenne. Igaz, az is volt.
- Nem tudom – csóváltam meg a fejem, és elővettem a zakóm belső zsebéből a kis dobozt.
- Gondold át! Jó éjt!
- Neked is!

Felnyitottam a dobozt, és csak néztem a kis köves ékszert. Ma akartam megkérni, hogy legyen a feleségem. Elvégre nagyon szerettem őt, és a gyermekemet várja. Kell ennél több? Nem vágyom más nőre, csak rá. Nekem csak Rachel kell! De a mai este valahogy nagyon el lett rontva.
A kanapén fekve, nem igazán jött álom a szememre, így reggel – vagy inkább úgy mondom, hogy három órával később – álmosan indultam vissza a szobánkba.