Sziasztok!
Hát még mindig nem megy ez a komizás… Pedig mi annyira örülnénk neki. De ha ti nem írtok mi se vagyunk lelkesek. De ezt is már elmondtuk ezerszer. Mi a baj lányzók? Nem tetszik? De akkor azt miért nem mondjátok meg? Abból is tanulunk.
Hát azért csak kész lett ez a fejezet is.
Ha valaki szeretne vendégíró lenni az jelezze nekünk e-mailben jó? Még mindig várjuk a vállalkozó szelleműeket.
Csóközön:
Kesha
****
Rachel
Utáltam magam. És utáltam Robot is. Hisztérikus zokogás tört fel belőlem amint bevágta maga mögött az ajtót. Miért nem ért meg engem? És én miért nem értem meg őt? Miért kell mindig marnunk egymást? A fene vigye el az egészet. Szívem szerint menekülőre fogtam volna a dolgot. De nem volt hozzá erőm. A földre kuporodtam és csak sírtam. A kezem a hasamra simítottam. Most mi a fene lesz? Így viselkedünk egymással és gyereket vállalunk, remek. Lehet, hogy meg se kéne szülni ezt a babát. Vagy talán jobb lenne ha külön-külön folytatnának az életünket innentől kezdve. Hiányzott Cara és a macikáim. Ők mindig mellettem voltak most pedig olyan egyedül éreztem magam. Persze ez így nem volt igaz most se. Itt volt a babám. A babánk. De mégis olyan érzésem volt, hogy minden összeomlik körülöttem én pedig állok és nézem ahogy a mennyezet darabjaira esik és rámzuhan. És nem tehetek semmit a dolog ellen. Annyira tanácstalan voltam. Annyira nagyon. És ez kétségbe ejtett. Hogy hozzam rendbe amit elszúrtam? Nem akarom elveszíteni Robot. De néha mégis olyan, mintha eltávolodna tőlem. Talán csak egy fellángolás volt ez az egész köztünk. De nem! Én igenis szeretem. Tiszta szívből szeretem. Viszont fogalmam sem volt arról, hogyan tovább. Merre. És főleg azt nem, hogy együtt vagy külön folytassuk-e az utunkat.
- Hé, Rach bent vagy? - Kopogott valaki az ajtón. Talán Kellan. - Kislány jól vagy? Nyisd ki az ajtót, jó? Rachel. Ha nem nyitod ki esküszöm, hogy betöröm - Kopogott tovább. Szipogva kászálódtam fel a földről és támolyogtam el az ajtóig. Nem akartam több balhét. Jobb ha az az ajtó a helyén marad. Mire odaértem sikeren forgott velem már minden. Utáltam ezt. Mikor lesz már vége a terhességem ezen szakaszának? Nincs kedvem többet szédelegni. Mintha be lennék rúgva. Nagy nehezen sikeresen kitártam az ajtót. A könnyfátyolon át homályosan felfedeztem Kellan alakját.
- Hé, baby mi a baj? - Lépett beljebb azonnal és szorosan magához ölelt. Jól esett a közelsége. Az aggódása. De mégis Robot akartam. Azt szerettem volna ha visszajön és ő zár a karjaiba. A veszekedésünk emléke ismét fájdalmasan hasított belém. Nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Kellan a karjába kapva vitt el a kanapéig.
- Összevesztetek mi? - Kérdezte halkan mikor már úgy ahogy lehiggadtam. Sikeresen szétáztattam a pólóját a bömbölésemmel. Szipogva bólintottam a kérdésére és úgy bújtam hozzá, mint egy kislány az apukájához. - Nyugi baby, Rob imád téged. Majd megbékél. Kicsit hirtelen haragú ez az ökör bár ha jól tudom a te temperamentumod se pite - kuncogott fel mire én is elhúztam a szám de inkább grimaszoltam, mint mosolyogtam.
- Honnan… - kezdtem bele de a torkomban lévő gombóctól nem sikerült elsőre kinyögnöm amit akartam. Na fussunk neki még egyszer. - Honnan… - de a hangom ismét elcsuklott.
- Honnan tudtam, hogy baj van? - Kérdezte mire aprót bólintottam. - Édesem a veszekedéseteket szerintem az egész hotel hallotta. És mellettetek lakom. Szerinted nem hallatszik át, hogy mennyire zokogsz? - Nézett rám kérdőn.
- Értem - böktem ki.
- Jobban vagy? - Kérdezte a hátam simogatva.
- Aham - bólogattam. - Köszönöm - mosolyogtam rá halványan.
Aztán ismét hozzábújtam. Hogy mikor aludtam el azt nem tudom de az biztos, hogy az ágyamban ébredtem az ébresztőórámra. Egy kar fonódott a derekam köré. Ami nem Robhoz tartozott. Hátrafordulva sikerült őszintén mosolyognom. Kellan aludt mögöttem. Kócosan., nyitott szájjal. Halálosan édes volt. Persze jobban örültem ha Rob fekszik mellettem de jól esett, hogy velem maradt a hisztim ellenére is. Lassan kászálódtam ki az ágyból majd gyors zuhanyt vettem és leadtam a rendelésem két adagnyi reggelire egy kávéra és egy teára.
- Kellan - bökdöstem meg a vállát. - Ébresztő - suttogtam.
- Nem - vágta rá kómásan és a másik oldalára dőlt.
- Van kávé és reggeli - mosolyogtam.
- Erős fekete és nagy adag? - Kérdezte dünnyögve.
- Pontosan.
- És hol van Pattinson? - Nyitotta ki az egyik szemét mire ismét belém hasított a fájdalom.
- Nem tudom - vontam meg a vállam. A hangom még nekem is idegenül csengett. - Mire felöltözöm kelj fel jó? - Erőltettem magamra egy mosolyt majd ismét eltűntem a fürdőbe. A szemeim kivörösödve és bedagadva, hatalmas karikákkal élettelenül néztek vissza rám. Mint egy két hetes Vizi hulla. Próbáltam normalizálni a kinézetem. Hála az égnek, hogy nő vagyok. Nem gáz ha hat kiló vakolatot kenek magamra. Amint elfogadhatóvá varázsoltam magam kiléptem. Kellan már kint kortyolgatta a kávéját. Én is letelepedtem mellé. Némán reggeliztünk meg. Végig éreztem magamon az aggódó pillantását de próbáltam nem tudomást venni róla. Ma végre dolgozni fogok. Erre kell koncentrálnom. Nem arra, hogy menyire hiányzik Rob.
- Mennem kell - suttogtam amint lenyeltem az utolsó falatot is.
- Nekem is - bólintott Kellan.
Gyorsan összeszedtem a cuccaim. Indulásra készen sétáltam az ajtó felé mikor kinyílt és Rob lépett be rajta. Ő sem aludhatott túl sokat. Az arca nyúzott volt. Reméltem, hogy nem Kristennel fetrengett éjszaka vagy ne adj isten valami másik nőcskével. De nem, ilyet biztos nem tenne hessegettem el magam elől a rémképeket. Amint meglátta Kellant a kanapén heverni azonnal düh csillant azokban a gyönyörű kék szemeiben. Nem voltam most kész egy féltékenységi jelenetre. Kellan felnézve azonnal megrémült.
- Nem csináltam semmit - mentegetőzött azonnal mikor meglátta, hogy Rob kezei ökölbe szorulnak.
A fejem megcsóválva haladtam el Rob mellett. Nem akartam így kezdeni a napot. Nem akartam ismét veszekedni. Én ezt nem akartam már. Az ajtót lassan csuktam be magam mögött. A liftnél is hallottam, hogy Rob magából kikelve üvölt Kellannel. Csak reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget.
A galériában szerencsére Greg nem kérdezett semmit. Hagyta, hogy csendben pakolgassam a képeket olyan rendszer szerint ahogy én jónak láttam.
- Vacsora? - Kérdezte mikor összepakoltam a cuccaim.
- Most inkább nem - csóváltam meg a fejem.
- Baj van? - Nyúlt az állam alá, hogy a szemébe nézzek.
- Kicsit összevesztünk Robbal. De megoldjuk - mondtam ál magabiztosan. Csak reméltem, hogy így lesz.
- Ha tudok segíteni vagy… - kezdett bele.
- Nem. Köszönöm. Ezt nekünk kell megbeszélnünk - sóhajtottam.
- Oké de ha mégis bármi van csak hívj fel - mosolygott rám bíztatóan mire ismét elmormoltam egy köszönömöt és elindultam vissza a hotelba.
A szobánk üresen tátongott. Valahogy most ez sem tudott bántani. Talán még örültem is a dolognak. Egy kád vízbe ereszkedve álltam neki gondolkodni. Mit mondjak Robnak? Hogyan? Muszáj megoldanunk ezt az egészet, mert a dolgok nem haladnak jó irányba. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Sikeresen el is aludtam a kádban.
Rob
Holt fáradtan estem be a szobánkba. Ahol senki nem várt. Bár Rach táskája az asztalkán hevert. Szóval valahol itt van. Első utam a hálóba vezetett de az ágy üresen tátongott. Hiányzott már a közelsége. Beláttam, hogy hülyén viselkedtem. Persze ő is de hát tudtam mit vállalok azzal, hogy szerelmet vallok neki és életem párjául választom. Szerettem volna ha mindent átbeszélünk és ismét normális párként viselkedünk. A gyerekemet várja, szeretjük egymást egy ilyen Greg féle vadbarom nem választhat szét minket. A fürdőből halvány fény szűrődött ki. Mosolyogva léptem be az ajtón. A szívem viszont megállt dobogni mikor megláttam, hogy élettelenül fekszik. Az ijedtségtől elszorult a torkom. Istenem… Mi a fene baja lehet?
Őrült mód rohantam hozzá. Amint a vállához értem kipattantak a szemei és ijedten merült el a vízben. Azonnal utána nyúltam és kihúztam a kádból. Köhögve bukkant a felszínre. Azonnal kiszedtem a már kihűlt vízből és egy hatalmas törölközőbe burkolva szorítottam magamhoz.
- A francba Rob, megőrültél? - Támadt nekem krákogva. - A frászt hoztad rám - nyögte.
- Én csak… Basszus azt hittem, hogy meghaltál. Úgy feküdtél ott mintha… - csuklott el a hangom. Még mindig nem bírtam feldolgozni a látottakat. Ahogy ott fekszik sápadtan a hideg vízben. Komolyan azt hittem, hogy valami komoly baj van.
- Elaludtam azt hiszem - köhögte miközben a szemembe nézett.
- Sajnálom csak megijedtem - kértem bocsánatot miközben a kezem a hasára simítottam. És ez volt a legnagyobb hiba amit elkövethettem.
- Mi történt a kezeddel? - Kérdezte halkan.
- Öhmm… - na most légy okos Rob. Ha ebből ki bírom vágni magam… De nem. Nem tudom.
- Mit műveltél? - Nézett rám vádlón.
- Kellan és én nem értettünk egyet egy-két dologban - vallottam be a bűnöm.
- Nézz rám - kérte. Én pedig megtettem amit kért.
- Ez Kellan műve? - Simított végig a monoklimon amit a sminkesek alig tudtak eltakarni Rachel mégis kiszúrta a duzzanatot.
- Igen - bólintottam. - Azt hittem, hogy… - kezdtem bele ismét a magyarázkodásba de nem bírtam befejezni.
- Hogy megcsaltalak vele - fejezte be helyettem majd kimászott az ölemből. Azonnal megfogtam a csuklóját és könyörgően néztem a szemébe.
- Én sajnálom. Elborult az agyam.
- Ez már nem elég Rob. Hogy hihetted azt, hogy bemászok Kellan ágyába amint kiteszed a lábad a szobából? Igen, összevesztünk. És? Te talán Krishez rohantál? - Kérdezte dühösen. Leszegtem a fejem. Amit ő azonnal félreértett.
- Megdugtad igaz? - Kérdezte hidegen miközben kirántotta a kezét a szorításomból.
- Nem. Azaz oda indultam csak aztán… - magyaráztam kétségbeesve.
- Csak aztán? Jött egy jobb nő aki nem úgy néz ki, mint egy bálna? - Mutatott végig magán miközben szomorú tekintettel bámult rám.
- Rach, nem! Szeretlek. Soha nem csalnálak meg. Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon - bizonygattam miközben felpattantam a földről.
- Sajnálom Rob - gördült ki egy könnycsepp a szemén én pedig megrémültem. Féltem, hogy hogyan fogja fojtatni. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mit akar ebből kihozni. - Sajnálom, hogy eljöttem veled ide. Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked. Sajnálom, hogy nem értelek meg. Sajnálom, hogy nem tudok jó társad lenni. Sajnálom, hogy beléd szerettem. És sajnálom, hogy megfogant ez a baba - simította a kezét a hasára miközben folyamatosan hullottak a könnyei. - De ezennel szabad vagy. Azt hiszem hibáztunk. Hiba volt a kapcsolatunk. Mi nem… Mi nem illünk össze. Nem működik ez köztünk. Nem akarom, hogy boldogtalan legyél mellettem. Márpedig az vagy. Nem vagyok elég jó és én nem tudlak megérteni, támogatni úgy ahogy kéne. A gyereket megszülöm, akkor látod amikor csak akarod. Nem kell semmi tőled. Se pénz, se egyéb. Én most elmegyek. Legyél nagyon boldog, jó? Ígérd meg, hogy az leszel. Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom - nézett a szemembe még mindig sírva. - Bocsáss meg nekem amiért ennyit bántottalak és… Mindegy. Szeretlek és így lesz neked a legjobb - magyarázta inkább csak magának már.
Ledermedve pislogtam rá. Most komolyan el akar hagyni? El akar menni? Azt hiszi, hogy nem elég jó nekem? Hogy én nem szeretem ugyan úgy ahogy ő engem? Hogy nem akarom őt és a kicsit mindennél jobban? Komolyan úgy gondolja, hogy boldogtalanná tesz? Vagy talán ez csak kifogás? Talán ő vágyik már másra? De nem. Akkor nem zokogna így. Nem lenne a tekintete fájdalommal és szenvedéssel. Úgy éreztem magam mint akit tiszta erőből gyomorszájon vágtak. Aztán meg torkon. Mindkét helyen hatalmas gombóc nőtt. Nem veszíthetem el őket. Az nem lehet. Ő és a gyerekünk hozzám tartoznak. Nem mehet el csak így… Mire észbe kaptam már a hálóban pakolgatta a cuccait én pedig nem tudtam mivel győzzem meg. Egy dolog volt biztos. Hogy szeretem és akarom őt. És persze a csöppséget is aki a pocakjában növekszik.
2011. február 21., hétfő
2011. február 3., csütörtök
Dugába dőlt tervek
Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Hát 9 komit kaptunk az előzőhöz, ami ahhoz képest, hogy milyen sok olvasónk van (elvileg) eléggé kevés. De köszönjük annak a pár embernek, aki írt!
Jó olvasást!
Csók, Amy
** Rob **
Komolyan minden alkalommal leesik az állam, amikor Rach kicsípi magát. Mert persze ő mindenhogyan bámulatos szépség, de amilyen ruhát ma felvett. Nem volt olyan merész, mint általában, és ennek örültem is, hiszen mégis kismama. Egy halványrózsaszín térdig érő ruha volt rajta, magas cipővel. A sminket nem vitte túlzásba, harmonizált a ruhával, és egy hasonló kabátot húzott. Tökéletes volt.
Egy csókkal köszöntött és rettentő boldog volt. Elmesélte, hogy több helyen is visszautasították, de végül megtalálta az igazit. Nem tetszett nekem, hogy miattam vagy az apja miatt viselkedtek vele így. Ez nem volt tisztességes, bár a mai világban ilyen szó talán már nem is létezik.
A kocsiban egész végig áradozott, hogy mennyire örül. Hát én kevésbé örültem, hogy dolgozni akar, nem értettem, hogy most minek, mikor ráadásul most várandós is. De úgy látszott, mivel ő hordja a szíve alatt a kicsit, ezért ő döntött. Mintha nekem beleszólásom sem lenne a dologba. Persze nem szóltam neki, nem akartam elvenni a kedvét.
A vacsora alatt is csak csacsogott. Észre sem vette, hogy a kedvenc ételeit főzettem meg, és hogy kapott egy szál vörös rózsát is. Egyszerűen lerendezte egy mosollyal, és maga mellé tette. Na ennyit az egész napos szervezkedésről Pattinson!
Én is mosolyogtam egész végig, próbáltam kedves lenni. Egészen addig míg Rachelt meg nem szólította valaki.
- Ma már másodszor futok össze a gyönyörű hölggyel! – bókolt neki egy fazon, aki sajnos egész tűrhetően nézett ki. Jól van, a vérnyomásom így is az egekben volt.
- Á Greg, szia! – állt fel Rach, így én is kénytelen voltam. A pasi kezet csókolt neki. Ez rámozdult! – Greg Nelson a főnököm – mosolygott Rachel rám – Robert Pattinson – mutatott felém – a párom – nagy nehezen kezet ráztam vele.
- Örülök, hogy megismerhetlek! – motyogtam. Igazából azt is a képébe vágtam volna, hogy Rachel terhes, és az én gyerekemet várja. De ez azt hiszem nem lett volna illendő.
- Én is – mért végig. Legszívesebben bemosnék neki egyet.
- Gyere csatlakozz hozzánk! – kínálta hellyel Rach. Csak pislogtam magam elé, és Greg máris az asztalunknál ült. Ennyit a végső meglepetésemről…
- Na és Rachel, várod már az első napod? – kérdezte Greg, mintha én ott sem lennék. Kikértem az első üveg pezsgőt, amit ugyan később akartam kikérni bizonyos okokból, de már mindegy volt.
És innentől kezdve jött az, amiből egy szót sem értettem. A művészet. Oké, nem vagyok azért olyan kőbunkó, mert a nagyobb festők műveit azért ismerem, de ők kortárs dolgokról beszélgettek. Én abból meg csak Rach munkáit láttam. Közbeszólhattam volna, hogy elbassza az esténket ez a vadbarom, de inkább csak néztem a bugyborékoló italt a poharamban. Elképesztően csalódott voltam. Mert mikor volt olyan, hogy Rach helyett a munkámról beszéltem volna? Szerintem soha. Persze megértem én, hogy örül, hogy kapott egy állást meg minden, de amilyen szinten engem kirekesztettek a beszélgetésből…
Nem is voltam dühös vagy mérges, csak csalódott. Nekem is jobban esne már, ha az ágyban alhatnék, mert nehéz napom volt. És holnap még nehezebb lesz. Felsóhajtottam, amire Greg észrevette magát – vagy engem – és felém fordult egy kicsit.
- És mivel érted el Rob, hogy ez a bámulatos nő téged válasszon? – kérdezte. Mekkora hatásvadász majom!
- Nem tudom pontosan, de örülök, hogy így döntött – mosolyogtam kényszeredetten.
- És mióta is vagytok egy pár? – ezt már Racheltől kérdezte.
- Nem tudom pontosan… Pár hónapja – vont vállat. Megütközve néztem rá. Ennyi? Csak ennyi?
És ismételten egymással kezdtek csevegni. De jó! Elnézést kérve felálltam a helyemről, és a konyha felé vettem az irányt. Bent ott volt a gyönyörű kis torta, amire a kettőnk neve volt írva. Ez is része lett volna a meglepetésnek. Bent mindenki legnagyobb bánatára megmondtam, hogy nem kell kihozniuk ezt. Kifizettem a cukrász fáradalmait, mert tényleg életemben nem láttam még ennél szebb kis süteményt. De így már semmi értelme nem lett volna.
Amint visszaléptem a hatalmas helyiségbe, megláttam, ahogyan Greg közelebb hajol Rachelhez, és odasúg neki valamit, majd felnevettek. Kedvem lett volna leugrani az épület tetejéről, de elvetettem az ötletet. Mert végül is ki nevelné fel a babát? Bár Greg biztosan az első jelentkezők között állna. Nagy levegőt véve visszasétáltam, és leültem a helyemre. Másfél üveg pezsgővel később, már nagyon untam, és későre is járt már.
- Rachel, lassan mennünk kellene! – csúsztattam a kezem az övére, mire értetlenül kapta rám a fejét. – Késő van. – mondtam nyugodtan. Nagyon jó! Életem legjobb alakítása.
- Ó, persze – kapott észbe. Köszönöm! Ujjongtam magamban.
- Akkor holnap reggel találkozunk! – búcsúzott az a madár is Rachtől, és újabb kézcsókot kapott. – Rob, örültem! – fogott kezet velem.
- Én is. – bólintottam.
Kifizettem a számlát, majd felsegítettem Rachelre a kabátját, és kiléptünk az épületből. A kocsi már ott várt ránk. Besegítettem Rachelt, majd én is behuppantam.
A kocsiban szorosan mellém bújt, és kezét a combomra tette. Most mégsem tudott felizgatni annyira. Szomorúan bámultam ki az ablakon. Ennek az estének határozottan nem így kellett volna zajlania!
A szállodába érve egyenesen a lift felé mentünk, tekintve, hogy a zsebemben volt a kulcs. Rach a liftben engem méregetett, és mikor ránéztem, nem értettem, miért figyel ilyen furcsán.
A szobába belépve aztán megfogta a kezem, és megállított, majd szembe fordított magával.
- Mi baj van Rob? – olyan ártatlan képet vágott. Úgy szerettem őt, de most valahogy nagyobb volt a bánatom.
- Semmi – ráztam meg a fejem, és próbáltam ellépni mellőle, de nem engedte.
- Nekem elmondhatod! – bíztatott.
- Talán annyi, hogy észre sem vetted mennyit készültem – mondtam nyugodtan. Nem akartam vele összeveszni.
- Mármint hogy érted? – vonta össze tökéletes szemöldökét.
- Például, hogy nem is rendeltünk semmit, mégis a kedvenced hozták ki, vagy a rózsa, amit otthagytál, vagy… vagy amivel készültem és nem volt rá lehetőségem. – soroltam.
- Jaj a rózsa… - kapott a szájához, és bocsánatkérően nézett rám.
- Nem csodálom, hogy otthagytad, hiszen Greg ma mindennél és mindenkinél fontosabb volt – na most kezdtem cinikus lenni.
- Rob, ezt te sem gondolhatod komolyan! - csattant fel.
- De, nagyon komolyan gondolom – léptem el előle, és a szoba közepén megálltam.
- Greg a főnököm, persze, hogy kedves leszek vele. Nem tehetem meg, hogy ne legyek az! – érvelt. Volt benne valami, de a mai este akkor is a miénk kellett volna, hogy legyen.
- A ma este különleges kellett volna, hogy legyen. És nem arról kellett volna szólnia, hogy mennyire jól megértitek egymást! – dörrentem fel én is. Kezdett elszállni a türelmem.
- Mi az, hogy mennyire jól megértjük egymást? Vele el tudtam beszélgetni a festészetről, ez akkora baj? – nézett rám dühösen.
- Persze, mert én nem értelek meg ebben mi?
- Azt sem akartad, hogy elmenjek dolgozni. Olyan vagy, mint Leonardo! – kiabált, és még az ujját is nekem szegezte. – Te is be akarsz csak zárni egy aranykalitkába! – dobta le magáról a kabátot, és dühösen, szikrákat szóró szemekkel nézett rám.
- Nem! – mondtam lassan és nyugodtan. Túl voltam a dühöngésen. – Nem ezt akartam. Főleg nem ma este. De csak hogy szárnyalhass madárkám, ma nem alszom itt! – mondtam, miközben kisétáltam az ajtón. Úgy vágtam be magam után, hogy azt hittem tokostul ki fog esni.
Nagy levegőket véve álltam ott. Hogy dőlhetett a tervem így dugába? Ez nem igazság!
Eltrappoltam ahhoz az ajtóhoz, ahol be akartam kopogtatni. De nem tehettem. Akármennyire is el legyek keseredve, ezt nem tehettem meg.
Így végül tovább haladta Kristen ajtaja előtt, és Jacksonhoz kopogtam be. Álmos fejjel nyitotta ki az ajtót, és egy szál alsóban állt előttem. Legalább nem nővel volt.
- Bejöhetek? – kérdeztem halkan.
- Persze, gyere csak – állt el az útból. Beljebb léptem. Elképesztő milyen rendezett káosz uralkodik mindig a szobájában.
- Kupi van. – motyogtam, mire csak elvigyorodott.
- A zseni átlátja ezt – vont vállat. A zenei cuccai az egyik sarokban, de összevissza tényleg. Kották, hangszerek kupaca. A másik kupac néhány ruha volt, bár tudtam, hogy a ruháit nagyjából rendben tartja. Egy másik kupac újságok és könyvek voltak. Erre-arra pedig üres üvegek: whisky, vodka, bor, pezsgő.
- Elég szarul sikerült a mai estém – ültem le a kanapéra. Benyomta a TV-t és ő is leült.
- Nem jött össze a dolog? Miért? – kérdezte. Ő tudta egyedül, hogy mire készülök.
- Megjelent a főnöke, aki egy újgazdag pöcs, és meghívta, hogy üljön mellénk. Innentől kezdve meg ki lettem rekesztve. Tudod, úgy éreztem magam, mint egy tudatlan hülye gyerek… - ráztam meg a fejem.
- Nem vagy az. Csak ehhez annyira nem értesz. De ha a srácot betennék egy forgatásra, elsírná magát. Ki ebben jó, ki abban… - magyarázta, miközben amerikai focit bámultunk.
- Most már nem csak rólunk van szó, ugye?
- Joe a Jonasból… Érted? – fintorgott. – Nem is értem mit láttam Ashleyben…
- A szép nőt? – tettem fel a kérdést, mire mindketten felnevettünk. Abszurd helyzet volt ez.
- De nem csak az a lényeg, és ez most meg is látszik…
- Miért nem keresel valakit, aki hozzád illik? Aki képes a koncertjeiden őrjöngeni, akivel együtt tudsz nevetni, akit olyan dolgok érdekelnek mint téged! – mutattam körbe a szobában.
- Lenne valaki… - mosolyodott el.
- Tudtam én, hogy nem kell félteni téged! – veregettem hátba. Jó volt kicsit más életével foglalkozni, és nem a sajátommal. – És ki az?
- Hát… A reptéren ismerkedtünk meg, mikor a nővéremet kísértem ki a múltkor. Gyönyörű lány, és okos is, ráadásul ért a zenéhez is csak… Csak nem Kanadában lakik, sőt nem is amerikai – sóhajtott.
- Hát akkor? – végül is nem mindegy? Kérdeztem volna szívesen.
- Európai. Valami kis országból jött, nem jegyeztem meg. Csak egy kint élő barátnőjét látogatta meg. De komolyan Rob, annyira jó volt vele dumálni… Késett a gépe, és egész éjjel beszélgettünk.
- Várj, ezért voltál a múltkor olyan a forgatáson, mint akin átment egy úthenger? – kuncogtam.
- Igen – ez a mosoly, mintha máris szeretné a lányt.
- És? – néztem rá várakozóan.
- Mit és? Messze lakik…
- Az mióta probléma Jackson Rathbone-nak? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem az, csak… Nem tudom. Megadta a számát meg minden, de mégis mit mondjak neki?
Szegény csórikámat nagyon kellett noszogatni, hogy lépjen már valamit. Végül együtt úgy fél óra alatt összedobtunk a lánynak egy SMS-t. Hát több mint a semmi.
- Akkor maradsz ugye? – állt fel hajnali háromkor.
- Ha nem gond? – kérdeztem.
- Nem hát. Tudod, hogy bármikor kidobnak a csajok, ide jöhetsz – rötyögött.
- Vicces.
- És mit fogsz csinálni a gyűrűvel? Másik időpont? – kérdezte még halkan, mintha titkos infó lenne. Igaz, az is volt.
- Nem tudom – csóváltam meg a fejem, és elővettem a zakóm belső zsebéből a kis dobozt.
- Gondold át! Jó éjt!
- Neked is!
Felnyitottam a dobozt, és csak néztem a kis köves ékszert. Ma akartam megkérni, hogy legyen a feleségem. Elvégre nagyon szerettem őt, és a gyermekemet várja. Kell ennél több? Nem vágyom más nőre, csak rá. Nekem csak Rachel kell! De a mai este valahogy nagyon el lett rontva.
A kanapén fekve, nem igazán jött álom a szememre, így reggel – vagy inkább úgy mondom, hogy három órával később – álmosan indultam vissza a szobánkba.
Meghoztam a következő fejezetet. Hát 9 komit kaptunk az előzőhöz, ami ahhoz képest, hogy milyen sok olvasónk van (elvileg) eléggé kevés. De köszönjük annak a pár embernek, aki írt!
Jó olvasást!
Csók, Amy
** Rob **
Komolyan minden alkalommal leesik az állam, amikor Rach kicsípi magát. Mert persze ő mindenhogyan bámulatos szépség, de amilyen ruhát ma felvett. Nem volt olyan merész, mint általában, és ennek örültem is, hiszen mégis kismama. Egy halványrózsaszín térdig érő ruha volt rajta, magas cipővel. A sminket nem vitte túlzásba, harmonizált a ruhával, és egy hasonló kabátot húzott. Tökéletes volt.
Egy csókkal köszöntött és rettentő boldog volt. Elmesélte, hogy több helyen is visszautasították, de végül megtalálta az igazit. Nem tetszett nekem, hogy miattam vagy az apja miatt viselkedtek vele így. Ez nem volt tisztességes, bár a mai világban ilyen szó talán már nem is létezik.
A kocsiban egész végig áradozott, hogy mennyire örül. Hát én kevésbé örültem, hogy dolgozni akar, nem értettem, hogy most minek, mikor ráadásul most várandós is. De úgy látszott, mivel ő hordja a szíve alatt a kicsit, ezért ő döntött. Mintha nekem beleszólásom sem lenne a dologba. Persze nem szóltam neki, nem akartam elvenni a kedvét.
A vacsora alatt is csak csacsogott. Észre sem vette, hogy a kedvenc ételeit főzettem meg, és hogy kapott egy szál vörös rózsát is. Egyszerűen lerendezte egy mosollyal, és maga mellé tette. Na ennyit az egész napos szervezkedésről Pattinson!
Én is mosolyogtam egész végig, próbáltam kedves lenni. Egészen addig míg Rachelt meg nem szólította valaki.
- Ma már másodszor futok össze a gyönyörű hölggyel! – bókolt neki egy fazon, aki sajnos egész tűrhetően nézett ki. Jól van, a vérnyomásom így is az egekben volt.
- Á Greg, szia! – állt fel Rach, így én is kénytelen voltam. A pasi kezet csókolt neki. Ez rámozdult! – Greg Nelson a főnököm – mosolygott Rachel rám – Robert Pattinson – mutatott felém – a párom – nagy nehezen kezet ráztam vele.
- Örülök, hogy megismerhetlek! – motyogtam. Igazából azt is a képébe vágtam volna, hogy Rachel terhes, és az én gyerekemet várja. De ez azt hiszem nem lett volna illendő.
- Én is – mért végig. Legszívesebben bemosnék neki egyet.
- Gyere csatlakozz hozzánk! – kínálta hellyel Rach. Csak pislogtam magam elé, és Greg máris az asztalunknál ült. Ennyit a végső meglepetésemről…
- Na és Rachel, várod már az első napod? – kérdezte Greg, mintha én ott sem lennék. Kikértem az első üveg pezsgőt, amit ugyan később akartam kikérni bizonyos okokból, de már mindegy volt.
És innentől kezdve jött az, amiből egy szót sem értettem. A művészet. Oké, nem vagyok azért olyan kőbunkó, mert a nagyobb festők műveit azért ismerem, de ők kortárs dolgokról beszélgettek. Én abból meg csak Rach munkáit láttam. Közbeszólhattam volna, hogy elbassza az esténket ez a vadbarom, de inkább csak néztem a bugyborékoló italt a poharamban. Elképesztően csalódott voltam. Mert mikor volt olyan, hogy Rach helyett a munkámról beszéltem volna? Szerintem soha. Persze megértem én, hogy örül, hogy kapott egy állást meg minden, de amilyen szinten engem kirekesztettek a beszélgetésből…
Nem is voltam dühös vagy mérges, csak csalódott. Nekem is jobban esne már, ha az ágyban alhatnék, mert nehéz napom volt. És holnap még nehezebb lesz. Felsóhajtottam, amire Greg észrevette magát – vagy engem – és felém fordult egy kicsit.
- És mivel érted el Rob, hogy ez a bámulatos nő téged válasszon? – kérdezte. Mekkora hatásvadász majom!
- Nem tudom pontosan, de örülök, hogy így döntött – mosolyogtam kényszeredetten.
- És mióta is vagytok egy pár? – ezt már Racheltől kérdezte.
- Nem tudom pontosan… Pár hónapja – vont vállat. Megütközve néztem rá. Ennyi? Csak ennyi?
És ismételten egymással kezdtek csevegni. De jó! Elnézést kérve felálltam a helyemről, és a konyha felé vettem az irányt. Bent ott volt a gyönyörű kis torta, amire a kettőnk neve volt írva. Ez is része lett volna a meglepetésnek. Bent mindenki legnagyobb bánatára megmondtam, hogy nem kell kihozniuk ezt. Kifizettem a cukrász fáradalmait, mert tényleg életemben nem láttam még ennél szebb kis süteményt. De így már semmi értelme nem lett volna.
Amint visszaléptem a hatalmas helyiségbe, megláttam, ahogyan Greg közelebb hajol Rachelhez, és odasúg neki valamit, majd felnevettek. Kedvem lett volna leugrani az épület tetejéről, de elvetettem az ötletet. Mert végül is ki nevelné fel a babát? Bár Greg biztosan az első jelentkezők között állna. Nagy levegőt véve visszasétáltam, és leültem a helyemre. Másfél üveg pezsgővel később, már nagyon untam, és későre is járt már.
- Rachel, lassan mennünk kellene! – csúsztattam a kezem az övére, mire értetlenül kapta rám a fejét. – Késő van. – mondtam nyugodtan. Nagyon jó! Életem legjobb alakítása.
- Ó, persze – kapott észbe. Köszönöm! Ujjongtam magamban.
- Akkor holnap reggel találkozunk! – búcsúzott az a madár is Rachtől, és újabb kézcsókot kapott. – Rob, örültem! – fogott kezet velem.
- Én is. – bólintottam.
Kifizettem a számlát, majd felsegítettem Rachelre a kabátját, és kiléptünk az épületből. A kocsi már ott várt ránk. Besegítettem Rachelt, majd én is behuppantam.
A kocsiban szorosan mellém bújt, és kezét a combomra tette. Most mégsem tudott felizgatni annyira. Szomorúan bámultam ki az ablakon. Ennek az estének határozottan nem így kellett volna zajlania!
A szállodába érve egyenesen a lift felé mentünk, tekintve, hogy a zsebemben volt a kulcs. Rach a liftben engem méregetett, és mikor ránéztem, nem értettem, miért figyel ilyen furcsán.
A szobába belépve aztán megfogta a kezem, és megállított, majd szembe fordított magával.
- Mi baj van Rob? – olyan ártatlan képet vágott. Úgy szerettem őt, de most valahogy nagyobb volt a bánatom.
- Semmi – ráztam meg a fejem, és próbáltam ellépni mellőle, de nem engedte.
- Nekem elmondhatod! – bíztatott.
- Talán annyi, hogy észre sem vetted mennyit készültem – mondtam nyugodtan. Nem akartam vele összeveszni.
- Mármint hogy érted? – vonta össze tökéletes szemöldökét.
- Például, hogy nem is rendeltünk semmit, mégis a kedvenced hozták ki, vagy a rózsa, amit otthagytál, vagy… vagy amivel készültem és nem volt rá lehetőségem. – soroltam.
- Jaj a rózsa… - kapott a szájához, és bocsánatkérően nézett rám.
- Nem csodálom, hogy otthagytad, hiszen Greg ma mindennél és mindenkinél fontosabb volt – na most kezdtem cinikus lenni.
- Rob, ezt te sem gondolhatod komolyan! - csattant fel.
- De, nagyon komolyan gondolom – léptem el előle, és a szoba közepén megálltam.
- Greg a főnököm, persze, hogy kedves leszek vele. Nem tehetem meg, hogy ne legyek az! – érvelt. Volt benne valami, de a mai este akkor is a miénk kellett volna, hogy legyen.
- A ma este különleges kellett volna, hogy legyen. És nem arról kellett volna szólnia, hogy mennyire jól megértitek egymást! – dörrentem fel én is. Kezdett elszállni a türelmem.
- Mi az, hogy mennyire jól megértjük egymást? Vele el tudtam beszélgetni a festészetről, ez akkora baj? – nézett rám dühösen.
- Persze, mert én nem értelek meg ebben mi?
- Azt sem akartad, hogy elmenjek dolgozni. Olyan vagy, mint Leonardo! – kiabált, és még az ujját is nekem szegezte. – Te is be akarsz csak zárni egy aranykalitkába! – dobta le magáról a kabátot, és dühösen, szikrákat szóró szemekkel nézett rám.
- Nem! – mondtam lassan és nyugodtan. Túl voltam a dühöngésen. – Nem ezt akartam. Főleg nem ma este. De csak hogy szárnyalhass madárkám, ma nem alszom itt! – mondtam, miközben kisétáltam az ajtón. Úgy vágtam be magam után, hogy azt hittem tokostul ki fog esni.
Nagy levegőket véve álltam ott. Hogy dőlhetett a tervem így dugába? Ez nem igazság!
Eltrappoltam ahhoz az ajtóhoz, ahol be akartam kopogtatni. De nem tehettem. Akármennyire is el legyek keseredve, ezt nem tehettem meg.
Így végül tovább haladta Kristen ajtaja előtt, és Jacksonhoz kopogtam be. Álmos fejjel nyitotta ki az ajtót, és egy szál alsóban állt előttem. Legalább nem nővel volt.
- Bejöhetek? – kérdeztem halkan.
- Persze, gyere csak – állt el az útból. Beljebb léptem. Elképesztő milyen rendezett káosz uralkodik mindig a szobájában.
- Kupi van. – motyogtam, mire csak elvigyorodott.
- A zseni átlátja ezt – vont vállat. A zenei cuccai az egyik sarokban, de összevissza tényleg. Kották, hangszerek kupaca. A másik kupac néhány ruha volt, bár tudtam, hogy a ruháit nagyjából rendben tartja. Egy másik kupac újságok és könyvek voltak. Erre-arra pedig üres üvegek: whisky, vodka, bor, pezsgő.
- Elég szarul sikerült a mai estém – ültem le a kanapéra. Benyomta a TV-t és ő is leült.
- Nem jött össze a dolog? Miért? – kérdezte. Ő tudta egyedül, hogy mire készülök.
- Megjelent a főnöke, aki egy újgazdag pöcs, és meghívta, hogy üljön mellénk. Innentől kezdve meg ki lettem rekesztve. Tudod, úgy éreztem magam, mint egy tudatlan hülye gyerek… - ráztam meg a fejem.
- Nem vagy az. Csak ehhez annyira nem értesz. De ha a srácot betennék egy forgatásra, elsírná magát. Ki ebben jó, ki abban… - magyarázta, miközben amerikai focit bámultunk.
- Most már nem csak rólunk van szó, ugye?
- Joe a Jonasból… Érted? – fintorgott. – Nem is értem mit láttam Ashleyben…
- A szép nőt? – tettem fel a kérdést, mire mindketten felnevettünk. Abszurd helyzet volt ez.
- De nem csak az a lényeg, és ez most meg is látszik…
- Miért nem keresel valakit, aki hozzád illik? Aki képes a koncertjeiden őrjöngeni, akivel együtt tudsz nevetni, akit olyan dolgok érdekelnek mint téged! – mutattam körbe a szobában.
- Lenne valaki… - mosolyodott el.
- Tudtam én, hogy nem kell félteni téged! – veregettem hátba. Jó volt kicsit más életével foglalkozni, és nem a sajátommal. – És ki az?
- Hát… A reptéren ismerkedtünk meg, mikor a nővéremet kísértem ki a múltkor. Gyönyörű lány, és okos is, ráadásul ért a zenéhez is csak… Csak nem Kanadában lakik, sőt nem is amerikai – sóhajtott.
- Hát akkor? – végül is nem mindegy? Kérdeztem volna szívesen.
- Európai. Valami kis országból jött, nem jegyeztem meg. Csak egy kint élő barátnőjét látogatta meg. De komolyan Rob, annyira jó volt vele dumálni… Késett a gépe, és egész éjjel beszélgettünk.
- Várj, ezért voltál a múltkor olyan a forgatáson, mint akin átment egy úthenger? – kuncogtam.
- Igen – ez a mosoly, mintha máris szeretné a lányt.
- És? – néztem rá várakozóan.
- Mit és? Messze lakik…
- Az mióta probléma Jackson Rathbone-nak? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem az, csak… Nem tudom. Megadta a számát meg minden, de mégis mit mondjak neki?
Szegény csórikámat nagyon kellett noszogatni, hogy lépjen már valamit. Végül együtt úgy fél óra alatt összedobtunk a lánynak egy SMS-t. Hát több mint a semmi.
- Akkor maradsz ugye? – állt fel hajnali háromkor.
- Ha nem gond? – kérdeztem.
- Nem hát. Tudod, hogy bármikor kidobnak a csajok, ide jöhetsz – rötyögött.
- Vicces.
- És mit fogsz csinálni a gyűrűvel? Másik időpont? – kérdezte még halkan, mintha titkos infó lenne. Igaz, az is volt.
- Nem tudom – csóváltam meg a fejem, és elővettem a zakóm belső zsebéből a kis dobozt.
- Gondold át! Jó éjt!
- Neked is!
Felnyitottam a dobozt, és csak néztem a kis köves ékszert. Ma akartam megkérni, hogy legyen a feleségem. Elvégre nagyon szerettem őt, és a gyermekemet várja. Kell ennél több? Nem vágyom más nőre, csak rá. Nekem csak Rachel kell! De a mai este valahogy nagyon el lett rontva.
A kanapén fekve, nem igazán jött álom a szememre, így reggel – vagy inkább úgy mondom, hogy három órával később – álmosan indultam vissza a szobánkba.
2011. január 12., szerda
Önmegvalósítás
Sziasztok!
52 rendszeres olvasó és 6 komment. Ugye ez most csak vicc? Ejnye bejnye. Komolyan mondom ilyet én még nem láttam. Nagyon össze fogjuk akasztani a bajszunkat ha nem írtok és ugye azt ti se akarjátok?
Na jó olvasást és tessék komizni!!!!
Puszi
Kesha
****
Rach
Amint megláttam minden haragom elpárolgott. Pedig tényleg bántott, hogy alig van velem, mégis a látványa elfeledtette velem, hogy mennyire egyedül érzem magam. Egy szál boxerben kócosan álmosan és talán kissé rémülten pislogott rám. Éreztem, ahogy az ajkamra mosoly kúszik amint megláttam, hogy idegesen végigszánt a haján. Egyszerűen nem bírtam rá haragudni, hisz ő a gyerekem apja, akit szeretek. Tudom, hogy imádja a munkáját és persze engem is.
- Gyere ide - suttogtam, miközben felé nyújtottam a kezem.
- Jó reggelt - suttogta mosolyogva, majd amint leült az ölébe húzott és megkaptam a reggeli csókadagom. Nem szívesen váltam el az ajkaitól de muszáj volt, hogy némi oxigént tudjak juttatni a tüdőmbe. A keze a hasamra kúszott az arcát pedig a nyakamba temette. Annyira idilli volt a pillanat. Szerettem volna, ha így maradunk örökre. Ketten, azaz hárman együtt. Mindig.
- Miért néztél rám olyan csúnyán? - Mormogta a bőrömbe pár perc békés csend után.
- Nem fontos. Csak kicsit meghülyültem - kuncogtam, miközben a tarkóját cirógattam.
- Hülyén is szeretlek - nézett a szemembe mosolyogva, mire felnevettem.
- Tudom - nyomtam egy puszit a szájára.
- Akkor mondd el, mi volt a baj - kérte halkan, miközben a derekam cirógatta.
- Csak kicsit egyedül éreztem magam. És rád akartam kivetíteni a hülyeségem. Nincs mit csinálnom és te se vagy velem, mert dolgozol - magyaráztam. Láttam rajta, hogy meg akar szólalni, de a mutatóujjam a szájára raktam jelezve, hogy még nem fejeztem be. - Nincs semmi baj Rob. Szeretlek és tudom, hogy a munkáddal jár, hogy késő este esel haza és fáradt vagy. Nincs ezzel baj. Nem a te hibád. Tudtam mit vállalok és nem bántam meg. Viszont ha nem akarsz egy őrülttel élni, muszáj lesz valami elfoglaltság után néznem. Nem bírom én ezt a bezártságot - sóhajtottam fel.
- Szóval unatkozol - meredt maga elé.
- Kicsit, de nyugi. Feltalálom magam.
- És mégis mire számítsak? - Nézett rám félve.
- Azt hiszem rajzolni fogok. Festeni. Még többet. És keresek egy galériát, ahol dolgozhatok én is. Nem akarok a te pénzeden élősködni - gondolkodtam el. Így kimondva nem is hangzott hülyeségnek, hogy dolgozzak. Fel se fogtam, hogy mennyire jó ötlet, míg hangot nem adtam a dolognak.
- Arról szó sem lehet. Nem fogsz terhesen dolgozni - csattant fel hirtelen.
- Most meg mi bajod? - Néztem rá értetlenül mire óvatosan a kanapéra rakott, felállt és idegesen járkálni kezdett.
- Hogy mi a bajom? A barátnőm unatkozik, mert nem foglalkozom vele. Azt hiszi, hogy keresnie kell, mert engem zavar, hogy használja a bankkártyám és nem mellékesen a gyerekemet várva akar hülye mérgező festékekkel szórakozni - dühöngött. Elmosolyodtam a gondolatmenetén.
- Rob, nyugodj meg jó? Mérgező festéknek csak a közelébe se megyek. És miért baj az, hogy dolgozni akarok? Nem értem - csóváltam meg a fejem.
- Mert nincs rá szükség. Keresek én eleget ahhoz, hogy eltartsam magunkat. Semmiben nem fogsz hiányt szenvedni. Esküszöm - hadarta.
- Rob. Elég! Nem a pénz miatt akarok dolgozni. Azaz nem csak azért. A te pénzed, te kerested. Tudom, hogy szívesen megosztod velem és köszönöm. De nem e miatt akarok elsősorban dolgozni. Te tudod a legjobban, hogy hogy éltem. Bulik, bulik, bulik, egyetem és bulik. Most meg mást se csinálok csak egy szállodai szobában ülök és téged várlak. Megőrülök, ha nem mehetek emberek közé. Szükségem van a lüktetésre, mert ha nem megkattanok. Ma reggel is a te fejed akartam ezüsttálcán. És mindezt miért? Mert unatkozom. Nincs mivel elfoglalni magam.
- Tanulj meg főzni és akkor várhatsz vacsorával minden este. Vagy veszek egy házat és rendezd be kettőnknek és a picinek. Igen ez jó lesz - csillant fel a szeme és már kapott is a mobilja után, de még mielőtt tárcsázott volna bárkit is elkaptam a csuklóját és megállítottam.
- Nem. Elég! Miért nem akarod, hogy pénzt keressek?
- Az apádtól mindent megkaptál. Én viszont ezek szerint nem tudok neked mindent megadni, amire szükséged van - sóhajtott fel kétségbeesetten.
- Bolond vagy. Ha most veszel egy házat vagy fene se tudja mit, az csak arra lesz jó, hogy olyanná válj, mint Leonardo. Ő is bezárt egy aranykalitkába, pénzelt de ezen kívül rám se bagózott. Nem érdekel a pénzed. Te kellesz. Rád van szükségem és barátokra. Igazi barátokra. Nem csak olyan emberekre, akik a nevem vagy a pénzem miatt vannak velem. Érted? És ha dolgozni kezdek, ha elérek valamit én a saját erőmből, nem azért, mert te vagy a párom, vagy mert Leonardo az apám az ad egy löketet. Azt szeretném ha elismernék, hogy tudok festeni. De nem a pénz miatt. Hanem magamért. És persze szeretnék a pöttömnek is felmutatni valamit. Gondolj bele ha megszületik és nagyobb lesz veled dicsekedhet. Büszkén mondhatja, hogy te vagy az apukája. Egy híres színész, aki nem mellékesen tehetséges és elismert a szakmájában. Én pedig leszek az anyukája aki évekig az apja pénzén élt, aztán összejött veled és a te bankszámládat csapolta, de ezen kívül mást nem tettem le az asztalra. Szeretném ha rám is büszke lenne. Ha én is fel tudnék mutatni valamit az életben. Kezdeni akarok magammal valamit érted Rob? Soha semmit nem csináltam, de most akarok. Dolgozni, pénzt keresni, alkotni. Nagyon szeretném. És nem lesz a kicsinek semmi baja a festéstől meg attól, hogy dolgozom. Nem kell félned. Talán ha sikerül és jobban le tudom foglalni magam akkor minden más lesz. Könnyebben fogom elviselni, hogy nem lehetsz mindig velem. És nem egy őrült hisztériás nő fog várni haza esténként, hanem valaki aki melléd bújik, aki szeret, aki megért, aki mellett pihenhetsz és leengedhetsz. Ezt szeretnéd nem?
- És ehhez úgy érzed muszáj dolgoznod? - Ölelt magához óvatosan, miközben fürkésző pillantással méregetett.
- Igen. Azt hiszem - mosolyogtam rá.
- Oké, de vannak feltételeim. Egy: Nem mész veszélyes gőzöket árasztó izék közelébe. Kettő: látni akarom a helyet ahol dolgozol…
- De még nem is jelentkeztem sehova - kotyogtam közbe, mire egy csúnya pillantással nézett rám. - Oké befogtam - kuncogtam.
- Három: Amikor már nem bírsz festeni a pocakodtól, pihensz és nem veszélyezteted a csöppséget. Négy: Én maradok az első fontos munka az életedben - mosolyodott el és egy puszit lehelt a szám sarkába.
- Oké. Ezek teljesíthető feltételek.
- És van még egy feltételem. Csak azért dolgozz, mert neked ez jót tesz. Ne a pénzért hanem azért, hogy boldog legyél. Önmagadért. Én mindent megadok neked és a gyerekünknek, amire szükségetek lehet. A te pénzed magadra költheted csak. Minden másról én gondoskodom. Értem? - Vigyorgott rám.
- Értem - húztam ki magam és tisztelegtem egyet, mire hangos és megkönnyebbült kacagás tört fel a torkából.
- Bestia. Sose tudok neked nemet mondani - vigyorgott, mint a tejbe tök és újabb édes csókban forrtunk össze.
Éreztem a kutakodó ujjait a pólóm alá vándorolni, amitől azonnal fellobbant bennem a vágy iránta mégis egy vészcsengő megszólalt a fejemben, hogy ennek nem most van itt az ideje. Kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy miért is nem, de a csókja íze elvette a maradék eszemet is. Aztán beugrott.
- Rob - nyögtem és megpróbáltam eltolni magamtól. Persze nem sok sikerrel.
- Hmmm? - Mormolta a nyakamba.
- Menned kell… Ahh.. Menned kell..- sóhajtottam fel, mikor a szája a kulcscsontomra tapadt. Hova is kell mennie? Velem a hálóba. Vagy a kanapéra. Nem jó lesz itt is. Állj, elég! Már megvan hova kell mennie. - Menned kell dolgozni - nyögtem ki végül.
- Nem érdekel - suttogta elfúló hangon.
- Muszáj - nyögtem fel ismét. A szavaimnak a telfonja csörgése adott nyomatékot.
- Bassza meg - káromkodott Rob dühösen, majd egy utolsó puszit nyomott a számra és elindult a telefonja felé. Steph hívta, hogy hol a csudában van már.
Kuncogva figyeltem ahogy a szemét forgatva hallgatja ahogy az ügynöke lecseszi. Gyors morgás után kinyomta a hívást, majd ismét rám nézett és elmosolyodott.
- Este befejezzük - ölelt magához, majd gyors csókot nyomott a számra és elvonult zuhanyozni. Míg ő a fürdőben folyatta magára a vizet addig én rendeltem neki egy kávét, magamnak meg némi reggelit és Rob laptopját előkapva kezdtem kutatni állás után.
Volt pár ígéretes ajánlat, de megvártam míg Rob elmegy és csak aztán kezdtem lázas telefonálásba. Három helyre is el kellett ma mennem egy-egy interjúra így gyorsan behabzsoltam a reggelim, majd a fürdőbe vonulva elkezdtem készülődni. Szerencsére a pocakom még alig látszott így még az összes ruhámba belefértem. Egy farmer és fekete blúz mellette döntöttem hozzá illő magas sarkú cipővel. A hajam hagytam, hogy lazán a vállamra omoljon. Felraktam egy kis szájfényt és késznek ítéltem magam. Életemben nem voltam még állás interjún, így fogalmam sem volt arról megfelelek-e majd így. Kicsit kezdtem pánikolni de eltökéltem magam, hogy ha fene fenét eszik akkor is találok valami munkát. Taxit hívva indultam el az első galéria felé. Ahol amint megtudták kinek a lány vagyok el is utasítottak. A második helyen se jártam sikerrel. Ott a Robbal való kapcsolatom kifogásolták. Senkit nem érdekelt, hogy értek-e a képekhez. Csalódottan ültem be a taxiba. Út közben megcsörrent a telefonom. Mosoly kúszott az arcomra amint megláttam ki hív.
- Szia - köszöntem.
- Szia édesem. Este nyolcra legyél készen. Elviszlek valahová. Szeretlek és pokolian hiányzol, de most mennem kell. Szia - darálta le Rob.
- De hova megyünk? - Kérdeztem volna meg, de már ki is nyomta a telefont.
Hát ez szuper. Honnan a csudából kéne tudnom, hogy mit vegyek fel, ha egyszer azt se tudom hova megyünk.
Hirtelen megállt az autó. Már a kedvem is elment attól, hogy bemenjek. Itt vajon mi lesz a bajuk? Hogy kék a szemem? Vagy, hogy barna a hajam? A taxist kifizetve mégis kiszálltam a kocsiból.
- Jó napot - köszöntem jó hangosan mikor beléptem.
- Máris megyek - kiabált valahonnan hátulról egy férfi.
Szuper még várnom is kell. Sebaj addig is legalább nézelődöm egy sort. A falakon kortárs festők és néhány amatőr vagy ismeretlen művész képei sorakoztak. A legkülönbözőbb stílusú képek voltak egymás mellé rakva. Nem igazán tudtam ki rendezte el így őket, de jó nagy hülye volt az biztos. Semmi rendszert nem láttam a dologban. Ha az a cél, hogy eladja a tulaj egy-egy művész képeit akkor lehet, hogy legalább festők szerint kéne a képeket csoportosítani. Itt viszont… Teljes káosz uralkodott. Több kép még csak a falnak támasztva hevert.
- Segíthetek? - Hallottam meg egy hangot a hátam mögül, mire ijedten rezzentem össze. Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy fel se tűnt a közeledő léptek zaja.
- A jó büdös francba - kaptam a szívemhez miközben sarkon fordultam. Egy mosolygós pasassal találtam szembe magam. Azaz pontosítva először csak a mellkasával. Makkos cipő, szakadt farmer, fehér ing és egy öltönyzakó. A férfi nem lehetett több harmincnál és eléggé hasonlított Robra leszámítva, hogy szőke volt. Ugyan olyan csibészes mosoly, ugyan olyan kusza haj. Persze az ő szemei nem voltak olyan gyönyörű kékek, mint Robé, de volt benne valami ami szimpatikussá tette.
- Rachel Knight vagyok és a tulajjal szeretnék beszélni.
- Szia. Greg Nelson - nyújtotta felém a kezét.
- Te vagy a tulaj? - Néztem rá kétségbeesetten, mire elnevette magát.
- Aham. De nyugi nem eszek embert. Miben segíthetek?
- Az állásra szeretnék jelentkezni - motyogtam.
- Remek. Hova jártál suliba?
- Los Angelesbe. De még nem végeztem - magyaráztam, mire megfordult és az előtérben álló pulthoz sétált.
- Értem. Ki a kedvenc kortárs művészed?
- Lilly Callow - vágtam rá gondolkodás nélkül, mire ismét szembe fordult velem és fürkésző pillantással kezdett méregetni.
- Lilly Callow? Érdekes. Elég bizarr képeket készít.
- Szerintem gyönyörűek. És egyedi mind - vágtam rá felháborodottan.
- És morbid.
- Nem az számít. Hanem az, amit kivált az emberekből. A képeit nézve elgondolkodik az ember. Annyira részletesek, mindig fel lehet fedezni bennük valami újat ahányszor ránézünk egy alkotására. A stílusa lenyűgöző - kaptam fel a vizet. Lilly Callow tényleg a kedvenc művészem volt. Egy ilyen tudatlan seggfej, hogy meri azt állítani a képeiről, hogy morbidak. Na jó mondjuk van benne némi igazság, de akkor is. Csak most tűnt fel, hogy csípőre tett kézzel dühösen fújtatok. Greg hirtelen kuncogott fel.
- Holnap reggel nyolckor várlak itt. Csak most nyitottam meg az itteni galériám, szóval elég nagy a kuszaság, de te majd helyrerázod a helyet. Üdv nálunk - darálta le rám se nézve.
- Tessék? - pislogtam megilletődve. Azt hittem elküld a fenébe amiért előjött a temperamentumosabb énem. Ehelyett…
- Fel vagy véve. A béredben biztos ki fogunk tudni egyezni. Sose késs és hagyj mindig kávét. Ennyi a szabály. A munkaidőd délelőtt tíztől, négyig fog tartani. Este már én vagyok bent. Persze ha van valami esemény elvárom, hogy a segítségemre légy. Hát ennyi. Holnap találkozunk és akkor megbeszéljük a többi részletet és megkötjük a szerződést - nyújtotta felém a kezét.
Csak most esett le, hogy sikerült munkát találnom.
- Köszönöm - böktem ki vigyorogva, mire aprót biccentett és kikísért.
- Szia - köszönt el majd meg se várva, hogy én is megszólaljak becsukta az ajtót.
Alig vártam, hogy elújságoljam Robnak a jó hírt. Iszonyatosan büszke voltam magamra. De már csak két órám volt nyolcig. Basszus… Hogy fogok én elkészülni?
52 rendszeres olvasó és 6 komment. Ugye ez most csak vicc? Ejnye bejnye. Komolyan mondom ilyet én még nem láttam. Nagyon össze fogjuk akasztani a bajszunkat ha nem írtok és ugye azt ti se akarjátok?
Na jó olvasást és tessék komizni!!!!
Puszi
Kesha
****
Rach
Amint megláttam minden haragom elpárolgott. Pedig tényleg bántott, hogy alig van velem, mégis a látványa elfeledtette velem, hogy mennyire egyedül érzem magam. Egy szál boxerben kócosan álmosan és talán kissé rémülten pislogott rám. Éreztem, ahogy az ajkamra mosoly kúszik amint megláttam, hogy idegesen végigszánt a haján. Egyszerűen nem bírtam rá haragudni, hisz ő a gyerekem apja, akit szeretek. Tudom, hogy imádja a munkáját és persze engem is.
- Gyere ide - suttogtam, miközben felé nyújtottam a kezem.
- Jó reggelt - suttogta mosolyogva, majd amint leült az ölébe húzott és megkaptam a reggeli csókadagom. Nem szívesen váltam el az ajkaitól de muszáj volt, hogy némi oxigént tudjak juttatni a tüdőmbe. A keze a hasamra kúszott az arcát pedig a nyakamba temette. Annyira idilli volt a pillanat. Szerettem volna, ha így maradunk örökre. Ketten, azaz hárman együtt. Mindig.
- Miért néztél rám olyan csúnyán? - Mormogta a bőrömbe pár perc békés csend után.
- Nem fontos. Csak kicsit meghülyültem - kuncogtam, miközben a tarkóját cirógattam.
- Hülyén is szeretlek - nézett a szemembe mosolyogva, mire felnevettem.
- Tudom - nyomtam egy puszit a szájára.
- Akkor mondd el, mi volt a baj - kérte halkan, miközben a derekam cirógatta.
- Csak kicsit egyedül éreztem magam. És rád akartam kivetíteni a hülyeségem. Nincs mit csinálnom és te se vagy velem, mert dolgozol - magyaráztam. Láttam rajta, hogy meg akar szólalni, de a mutatóujjam a szájára raktam jelezve, hogy még nem fejeztem be. - Nincs semmi baj Rob. Szeretlek és tudom, hogy a munkáddal jár, hogy késő este esel haza és fáradt vagy. Nincs ezzel baj. Nem a te hibád. Tudtam mit vállalok és nem bántam meg. Viszont ha nem akarsz egy őrülttel élni, muszáj lesz valami elfoglaltság után néznem. Nem bírom én ezt a bezártságot - sóhajtottam fel.
- Szóval unatkozol - meredt maga elé.
- Kicsit, de nyugi. Feltalálom magam.
- És mégis mire számítsak? - Nézett rám félve.
- Azt hiszem rajzolni fogok. Festeni. Még többet. És keresek egy galériát, ahol dolgozhatok én is. Nem akarok a te pénzeden élősködni - gondolkodtam el. Így kimondva nem is hangzott hülyeségnek, hogy dolgozzak. Fel se fogtam, hogy mennyire jó ötlet, míg hangot nem adtam a dolognak.
- Arról szó sem lehet. Nem fogsz terhesen dolgozni - csattant fel hirtelen.
- Most meg mi bajod? - Néztem rá értetlenül mire óvatosan a kanapéra rakott, felállt és idegesen járkálni kezdett.
- Hogy mi a bajom? A barátnőm unatkozik, mert nem foglalkozom vele. Azt hiszi, hogy keresnie kell, mert engem zavar, hogy használja a bankkártyám és nem mellékesen a gyerekemet várva akar hülye mérgező festékekkel szórakozni - dühöngött. Elmosolyodtam a gondolatmenetén.
- Rob, nyugodj meg jó? Mérgező festéknek csak a közelébe se megyek. És miért baj az, hogy dolgozni akarok? Nem értem - csóváltam meg a fejem.
- Mert nincs rá szükség. Keresek én eleget ahhoz, hogy eltartsam magunkat. Semmiben nem fogsz hiányt szenvedni. Esküszöm - hadarta.
- Rob. Elég! Nem a pénz miatt akarok dolgozni. Azaz nem csak azért. A te pénzed, te kerested. Tudom, hogy szívesen megosztod velem és köszönöm. De nem e miatt akarok elsősorban dolgozni. Te tudod a legjobban, hogy hogy éltem. Bulik, bulik, bulik, egyetem és bulik. Most meg mást se csinálok csak egy szállodai szobában ülök és téged várlak. Megőrülök, ha nem mehetek emberek közé. Szükségem van a lüktetésre, mert ha nem megkattanok. Ma reggel is a te fejed akartam ezüsttálcán. És mindezt miért? Mert unatkozom. Nincs mivel elfoglalni magam.
- Tanulj meg főzni és akkor várhatsz vacsorával minden este. Vagy veszek egy házat és rendezd be kettőnknek és a picinek. Igen ez jó lesz - csillant fel a szeme és már kapott is a mobilja után, de még mielőtt tárcsázott volna bárkit is elkaptam a csuklóját és megállítottam.
- Nem. Elég! Miért nem akarod, hogy pénzt keressek?
- Az apádtól mindent megkaptál. Én viszont ezek szerint nem tudok neked mindent megadni, amire szükséged van - sóhajtott fel kétségbeesetten.
- Bolond vagy. Ha most veszel egy házat vagy fene se tudja mit, az csak arra lesz jó, hogy olyanná válj, mint Leonardo. Ő is bezárt egy aranykalitkába, pénzelt de ezen kívül rám se bagózott. Nem érdekel a pénzed. Te kellesz. Rád van szükségem és barátokra. Igazi barátokra. Nem csak olyan emberekre, akik a nevem vagy a pénzem miatt vannak velem. Érted? És ha dolgozni kezdek, ha elérek valamit én a saját erőmből, nem azért, mert te vagy a párom, vagy mert Leonardo az apám az ad egy löketet. Azt szeretném ha elismernék, hogy tudok festeni. De nem a pénz miatt. Hanem magamért. És persze szeretnék a pöttömnek is felmutatni valamit. Gondolj bele ha megszületik és nagyobb lesz veled dicsekedhet. Büszkén mondhatja, hogy te vagy az apukája. Egy híres színész, aki nem mellékesen tehetséges és elismert a szakmájában. Én pedig leszek az anyukája aki évekig az apja pénzén élt, aztán összejött veled és a te bankszámládat csapolta, de ezen kívül mást nem tettem le az asztalra. Szeretném ha rám is büszke lenne. Ha én is fel tudnék mutatni valamit az életben. Kezdeni akarok magammal valamit érted Rob? Soha semmit nem csináltam, de most akarok. Dolgozni, pénzt keresni, alkotni. Nagyon szeretném. És nem lesz a kicsinek semmi baja a festéstől meg attól, hogy dolgozom. Nem kell félned. Talán ha sikerül és jobban le tudom foglalni magam akkor minden más lesz. Könnyebben fogom elviselni, hogy nem lehetsz mindig velem. És nem egy őrült hisztériás nő fog várni haza esténként, hanem valaki aki melléd bújik, aki szeret, aki megért, aki mellett pihenhetsz és leengedhetsz. Ezt szeretnéd nem?
- És ehhez úgy érzed muszáj dolgoznod? - Ölelt magához óvatosan, miközben fürkésző pillantással méregetett.
- Igen. Azt hiszem - mosolyogtam rá.
- Oké, de vannak feltételeim. Egy: Nem mész veszélyes gőzöket árasztó izék közelébe. Kettő: látni akarom a helyet ahol dolgozol…
- De még nem is jelentkeztem sehova - kotyogtam közbe, mire egy csúnya pillantással nézett rám. - Oké befogtam - kuncogtam.
- Három: Amikor már nem bírsz festeni a pocakodtól, pihensz és nem veszélyezteted a csöppséget. Négy: Én maradok az első fontos munka az életedben - mosolyodott el és egy puszit lehelt a szám sarkába.
- Oké. Ezek teljesíthető feltételek.
- És van még egy feltételem. Csak azért dolgozz, mert neked ez jót tesz. Ne a pénzért hanem azért, hogy boldog legyél. Önmagadért. Én mindent megadok neked és a gyerekünknek, amire szükségetek lehet. A te pénzed magadra költheted csak. Minden másról én gondoskodom. Értem? - Vigyorgott rám.
- Értem - húztam ki magam és tisztelegtem egyet, mire hangos és megkönnyebbült kacagás tört fel a torkából.
- Bestia. Sose tudok neked nemet mondani - vigyorgott, mint a tejbe tök és újabb édes csókban forrtunk össze.
Éreztem a kutakodó ujjait a pólóm alá vándorolni, amitől azonnal fellobbant bennem a vágy iránta mégis egy vészcsengő megszólalt a fejemben, hogy ennek nem most van itt az ideje. Kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy miért is nem, de a csókja íze elvette a maradék eszemet is. Aztán beugrott.
- Rob - nyögtem és megpróbáltam eltolni magamtól. Persze nem sok sikerrel.
- Hmmm? - Mormolta a nyakamba.
- Menned kell… Ahh.. Menned kell..- sóhajtottam fel, mikor a szája a kulcscsontomra tapadt. Hova is kell mennie? Velem a hálóba. Vagy a kanapéra. Nem jó lesz itt is. Állj, elég! Már megvan hova kell mennie. - Menned kell dolgozni - nyögtem ki végül.
- Nem érdekel - suttogta elfúló hangon.
- Muszáj - nyögtem fel ismét. A szavaimnak a telfonja csörgése adott nyomatékot.
- Bassza meg - káromkodott Rob dühösen, majd egy utolsó puszit nyomott a számra és elindult a telefonja felé. Steph hívta, hogy hol a csudában van már.
Kuncogva figyeltem ahogy a szemét forgatva hallgatja ahogy az ügynöke lecseszi. Gyors morgás után kinyomta a hívást, majd ismét rám nézett és elmosolyodott.
- Este befejezzük - ölelt magához, majd gyors csókot nyomott a számra és elvonult zuhanyozni. Míg ő a fürdőben folyatta magára a vizet addig én rendeltem neki egy kávét, magamnak meg némi reggelit és Rob laptopját előkapva kezdtem kutatni állás után.
Volt pár ígéretes ajánlat, de megvártam míg Rob elmegy és csak aztán kezdtem lázas telefonálásba. Három helyre is el kellett ma mennem egy-egy interjúra így gyorsan behabzsoltam a reggelim, majd a fürdőbe vonulva elkezdtem készülődni. Szerencsére a pocakom még alig látszott így még az összes ruhámba belefértem. Egy farmer és fekete blúz mellette döntöttem hozzá illő magas sarkú cipővel. A hajam hagytam, hogy lazán a vállamra omoljon. Felraktam egy kis szájfényt és késznek ítéltem magam. Életemben nem voltam még állás interjún, így fogalmam sem volt arról megfelelek-e majd így. Kicsit kezdtem pánikolni de eltökéltem magam, hogy ha fene fenét eszik akkor is találok valami munkát. Taxit hívva indultam el az első galéria felé. Ahol amint megtudták kinek a lány vagyok el is utasítottak. A második helyen se jártam sikerrel. Ott a Robbal való kapcsolatom kifogásolták. Senkit nem érdekelt, hogy értek-e a képekhez. Csalódottan ültem be a taxiba. Út közben megcsörrent a telefonom. Mosoly kúszott az arcomra amint megláttam ki hív.
- Szia - köszöntem.
- Szia édesem. Este nyolcra legyél készen. Elviszlek valahová. Szeretlek és pokolian hiányzol, de most mennem kell. Szia - darálta le Rob.
- De hova megyünk? - Kérdeztem volna meg, de már ki is nyomta a telefont.
Hát ez szuper. Honnan a csudából kéne tudnom, hogy mit vegyek fel, ha egyszer azt se tudom hova megyünk.
Hirtelen megállt az autó. Már a kedvem is elment attól, hogy bemenjek. Itt vajon mi lesz a bajuk? Hogy kék a szemem? Vagy, hogy barna a hajam? A taxist kifizetve mégis kiszálltam a kocsiból.
- Jó napot - köszöntem jó hangosan mikor beléptem.
- Máris megyek - kiabált valahonnan hátulról egy férfi.
Szuper még várnom is kell. Sebaj addig is legalább nézelődöm egy sort. A falakon kortárs festők és néhány amatőr vagy ismeretlen művész képei sorakoztak. A legkülönbözőbb stílusú képek voltak egymás mellé rakva. Nem igazán tudtam ki rendezte el így őket, de jó nagy hülye volt az biztos. Semmi rendszert nem láttam a dologban. Ha az a cél, hogy eladja a tulaj egy-egy művész képeit akkor lehet, hogy legalább festők szerint kéne a képeket csoportosítani. Itt viszont… Teljes káosz uralkodott. Több kép még csak a falnak támasztva hevert.
- Segíthetek? - Hallottam meg egy hangot a hátam mögül, mire ijedten rezzentem össze. Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy fel se tűnt a közeledő léptek zaja.
- A jó büdös francba - kaptam a szívemhez miközben sarkon fordultam. Egy mosolygós pasassal találtam szembe magam. Azaz pontosítva először csak a mellkasával. Makkos cipő, szakadt farmer, fehér ing és egy öltönyzakó. A férfi nem lehetett több harmincnál és eléggé hasonlított Robra leszámítva, hogy szőke volt. Ugyan olyan csibészes mosoly, ugyan olyan kusza haj. Persze az ő szemei nem voltak olyan gyönyörű kékek, mint Robé, de volt benne valami ami szimpatikussá tette.
- Rachel Knight vagyok és a tulajjal szeretnék beszélni.
- Szia. Greg Nelson - nyújtotta felém a kezét.
- Te vagy a tulaj? - Néztem rá kétségbeesetten, mire elnevette magát.
- Aham. De nyugi nem eszek embert. Miben segíthetek?
- Az állásra szeretnék jelentkezni - motyogtam.
- Remek. Hova jártál suliba?
- Los Angelesbe. De még nem végeztem - magyaráztam, mire megfordult és az előtérben álló pulthoz sétált.
- Értem. Ki a kedvenc kortárs művészed?
- Lilly Callow - vágtam rá gondolkodás nélkül, mire ismét szembe fordult velem és fürkésző pillantással kezdett méregetni.
- Lilly Callow? Érdekes. Elég bizarr képeket készít.
- Szerintem gyönyörűek. És egyedi mind - vágtam rá felháborodottan.
- És morbid.
- Nem az számít. Hanem az, amit kivált az emberekből. A képeit nézve elgondolkodik az ember. Annyira részletesek, mindig fel lehet fedezni bennük valami újat ahányszor ránézünk egy alkotására. A stílusa lenyűgöző - kaptam fel a vizet. Lilly Callow tényleg a kedvenc művészem volt. Egy ilyen tudatlan seggfej, hogy meri azt állítani a képeiről, hogy morbidak. Na jó mondjuk van benne némi igazság, de akkor is. Csak most tűnt fel, hogy csípőre tett kézzel dühösen fújtatok. Greg hirtelen kuncogott fel.
- Holnap reggel nyolckor várlak itt. Csak most nyitottam meg az itteni galériám, szóval elég nagy a kuszaság, de te majd helyrerázod a helyet. Üdv nálunk - darálta le rám se nézve.
- Tessék? - pislogtam megilletődve. Azt hittem elküld a fenébe amiért előjött a temperamentumosabb énem. Ehelyett…
- Fel vagy véve. A béredben biztos ki fogunk tudni egyezni. Sose késs és hagyj mindig kávét. Ennyi a szabály. A munkaidőd délelőtt tíztől, négyig fog tartani. Este már én vagyok bent. Persze ha van valami esemény elvárom, hogy a segítségemre légy. Hát ennyi. Holnap találkozunk és akkor megbeszéljük a többi részletet és megkötjük a szerződést - nyújtotta felém a kezét.
Csak most esett le, hogy sikerült munkát találnom.
- Köszönöm - böktem ki vigyorogva, mire aprót biccentett és kikísért.
- Szia - köszönt el majd meg se várva, hogy én is megszólaljak becsukta az ajtót.
Alig vártam, hogy elújságoljam Robnak a jó hírt. Iszonyatosan büszke voltam magamra. De már csak két órám volt nyolcig. Basszus… Hogy fogok én elkészülni?
2010. december 16., csütörtök
Egy család felbomlása
Jó olvasást! Puszi! Amy
** Rob **
Miután kitessékeltem mindenkit a szobából Rach felé vettem az irányt, akit lefektettem a kanapéra. Laposakat pislogott, és nagyon úgy tűnt, hogy kezd magához térni.
- Ha hagytad volna, még akkor, hogy széttépjem ezt a hülye kis picsát, most nem lenne semmi gond! – nézett rám szúrósan, mire elmosolyodtam.
- Ha széttéped, mint hülye gyerek a mesekönyvet, az sem old meg semmit! – simogattam meg lassan újra kipirosló arcát. – Megijesztettél! – szomorodtam el ismét.
- Ne haragudj! Csak a vérnyomásom… Kristentől hol felugrik, hol leesik. Kristen Stewart ártalmas az ember egészségére. – halvány mosoly jelent meg vonásain.
- Fel kell készülnöd, hogy Leo idejön! Kris biztos szólni fog neki!
- Leszarom! – sóhajtott, miközben felült. – Azt kapja majd, amit akart. Azt a Rachelt, akit te is megismertél Rob! – nézett rám komolyan, keze mégis gyengéden simított végig az arcomon.
- Biztos vagy benne? – ültem mellé, és derekánál magamhoz húztam. Szerettem volna, ha olyan közel van hozzám, amennyire csak lehetséges.
- Igen. Ő nevelt olyanná, akit a partikon lehet mutogatni. Hála az Égnek, hogy anyámra ütöttem! – remegett meg egy picit a hangja. – Ha nem így lenne, magamtól sosem lennék normális… Már ha most az vagyok. – motyogta.
- Tökéletes vagy. Nekem mindenképpen. – adtam egy puszit az arcára. – De most mennem kell! Megleszel egyedül? – kérdeztem.
- Persze, apa szerintem előbb úgysem ér ide, mint te. – vont vállat.
- Jól van. Sietek! Szeretlek anyuci. – mosolyogtam rá, mire rögtön neki is jobb kedve lett.
- Én is téged apuci! – csókolt meg még egyszer.
Még megsimogattam a hasát, és elköszöntem a picitől is, majd lefelé vettem az irányt.
Az egész napom azzal telt, hogy türtőztettem magam. De komolyan! Olyan szívesen kitekertem volna Kristen nyakát, hogy azt el sem tudom mondani. Hogy lehet valaki ilyen gyerekes? Még jó, hogy a kötelező forgatókönyvi szövegen kívül nem mert hozzám szólni.
Este viszonylag korán értünk a szállodába, így siettem is fel a szobánkba.
Amikor beléptem az ajtón Rachel és Leo egyszerre kapták rám a szemüket.
Elállt a lélegzetem, ahogyan Rachre néztem. Arca olyan volt, mint mikor először megláttam azon a partyn. Ugyanaz a magabiztos és sugárzó tekintet.
Haja be volt göndörítve, lágyan hullámos volt, szemei világos árnyalatot kaptak, ajkain pedig egy kis cseresznye szín. Egy fekete blúz volt rajta, és egy fehér feszülős nadrág, magas sarkú cipővel. Elképesztően csodálatosan nézett ki.
- Szia Édesem! – mosolygott rám, és hívogatóan nyújtotta felém a kezét, amit azonnal meg is ragadtam, és mellé sétáltam, hogy egy puszival köszönthessem.
- Elárulnád Robert, hogy miért nem szóltál, hogy megvan a lányom? – füstölgött Leonardo.
- Én mindennél jobban szeretem a lányodat, és megkért, hogy ne szóljak, így én be is tartottam ezt. – néztem rá nyugodtan. Látszólag nem tetszett neki a hozzáállásom.
- Hát ez nagyszerű… - csapta össze két kezét. – Felelőtlen bagázs.
- Apa. Kérlek! Hagyd ezt abban. Nem vagyok hajlandó elmenni innen, ezt már megmondtam. – Rach úgy beszélt vele, ahogyan velem is, az első éjszakánkon. Győzelemittasan, magabiztosan és erélyesen.
- Kislányom! Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy össze-vissza járd a világot Robbal? Ugyan, nem erre neveltelek!
- Erre neveltél! – mutatott végig magán azzal a kezével, amivel nem az enyémet szorongatta. – Itt vagyok! Jól nézz meg, jól vésd az eszedbe a hangom és az arcom, mert örülhetsz, ha egy évben egyszer látni fogsz ezután! – fenyegetőzött Rachel.
- És mégis mivel érdemeltem ezt ki? Hát nem adtam meg neked mindent? – kiabált Leo.
- Hogy mivel? – kiáltott vissza Rach. Na most fog robbanni! – Megölted az anyámat! Hagytad, hogy elvegyék tőlem! Ezt sosem bocsátom meg neked! – Leo és én is lefagytunk. Én azért mert vártam, mit reagál ő, ő pedig mert nem számított erre.
- Tessék? – suttogta. Látszott rajta, hogy nem érti, Rach honnan tudja.
- Hallottalak telefonálni. Nem Rob miatt tűntem el otthonról, hanem miattad. – mondta kegyetlen nyugodtsággal. Persze én tudtam, hogy mennyire fáj neki az, ami kiderült.
- Nem úgy van, ahogy gondolod… - kezdte Leonardo, de Rachel félbeszakította.
- Nem a te titkos, piszkos ügyeid miatt ölték meg? – kérdezte.
- De… Én nem tudtam, hogy…
- Erről ennyit. És ne is álmodj róla, hogy látni fogod az unokádat.
- Te terhes vagy? – egyik megdöbbenés követte a másikat Leo szemében.
- Igen. Gyereket várok Robtól. – lépett egészen mellém, és fél kézzel átölelte a derekamat.
- Nem… Nem tilthatsz el tőle… - háborodott fel.
- Elvetted tőlem anyát. Én elveszem tőled őt, és magamat is! Most pedig, ha megkérhetlek… - sétált az ajtóhoz és szélesre tárta azt. – Menj.
- Ezzel még nincs vége édes lányom! – nézett farkas szemet Rachellel.
- Tudom. De ne feledd! A legjobbaktól tanultam a játékot! – mosolygott rá Rach.
Leo egészen vörös fejjel távozott a lakosztályból, és Rach olyan erővel vágta be utána az ajtót, hogy szerintem a szálloda szerkezete alapjaiban remegett meg. Villámokat szóró szemekkel tekintett felém, én pedig nem tudtam, mit mondjak.
Szerencsémre nem is várta, hogy mondjak valamit, mert olyan hévvel esett nekem, hogy időm sem maradt bármit is kinyögni.
Ajkai falták az enyémeket, és kezei már a pólóm levételével voltak elfoglalva. Hagytam, hogy kiélje rajtam minden szenvedélyét, és hagytam, hogy őrült módon szeressen. Ajkai mindenhol ott voltak. Ujjai gyengéden kulcsolódtak férfiasságom köré, de mégis szenvedélyesen játszott vele.
A kanapén fekve, mámorban úszva próbáltam csillapítani a légszomjam, Rach pedig mellettem pihegett.
- Ha minden napom vége ilyen lenne, akkor én lennék a legboldogabb nő a világon. – motyogta mosolyogva, és hozzám bújt.
- Ha rajtam múlna, akkor így is lenne! – fordultam felé. – Ezt nem adhatom meg neked, mert mindig lesz olyan munkám, ami majd elválaszt minket. – simogattam meg csípőjét, mire lehunyta a szemét.
- Nem baj. Majd megoldjuk… Ha te is akarod!
- Akarom hát! – húztam közelebb.
Még jó ideig feküdtünk ott, majd Rach úgy döntött, hogy ideje vacsoráznunk. Mivel sejtettük, hogy a többiekkel együtt való vacsoráról lekéstünk, és talán Rach nem is akart Kristennel találkozni, ezért rendeltünk némi kaját.
Rachel szerencsére jóízűen falatozott mellettem, miután lezuhanyoztunk, és látszólag nem volt rossza kedve.
- Biztos jól vagy anyuci? – bújtam be mellé az ágyba, mikor már az egyik esti filmet nézte.
- Persze apuci. – mosolygott rám jókedvűen. – Miért?
- Hát csak… Gondoltam, hogy ez az egész…
- Tudod Rob… Tisztán emlékszem az anyukámra. Nagyon erős nő volt, és szenvedélyesen szerette azt, amit csinált. Leonardo akkoriban még nem dolgozott ennyit, de azért keveset sem. Sokszor nem volt velünk. – nézett rám komolyan. – Anya tényleg kemény nő volt, és én sem vagyok különb. Nem török meg! Tudom, hogy anyukám már egy jobb helyen van, és hogy vigyáz rám… Ránk. – csúsztatta kezét a hasára. – Leonak nem hiszem, hogy meg tudok bocsátani. Így most már tényleg csak ti maradtatok nekem, és Cara. – hajolt közelebb és csókot nyomott a számra.
- Mindig veled leszek, ígérem!
Ezekkel a szavakkal a fejemben aludtam el, és készültem fel lelkiekben egy újabb munkával töltött napra.
Az elkövetkező egy hét elég nehéz volt. Én egyre fáradtabb voltam, de Rach viszont egyre vidámabb. Számtalan ötlete volt már a babával kapcsolatban.
Örültem neki, hogy ennyire jól érzi most magát, de a hét utolsó napján már annak is örültem, hogy ágyig eljutottam a lábaimon, és nem úgy kellett elmásznom odáig.
Három hét elteltével végül úgy ahogy, de belerázódtam a dolgokba, és minden zökkenőmentesen zajlott. A film készült, Rach boldog volt és úgy tűnt Kris is lenyugodott.
Egészen normális volt, kisebb-nagyobb beszélgetésekbe is bonyolódtunk. Számomra világos volt, hogy elfogadta azt, hogy Rachel és én egy pár vagyunk, bár Rach és ő azóta egy kukkot sem beszéltek.
Nem is bántam, mert egy újabb vadmacskaharcra nem lett volna energiám.
Nem úgy a környezetünkben élők. Kellan rossz passzban volt, mert Esther úgy döntött, hogy nem kér a nyilvánosságból, és kiadta Kel útját, aki viszont ezerrel kapálózott, hogy visszafogadja, pedig ilyen messziről nem nagyon volt esély.
Jackson akkora ordítást levágott Ashleyvel, hogy olyat el sem tudtam képzelni azelőtt. Ash képei megjelentek az újságokban, miszerint Joe Jonassal volt, és Jay teljesen kiakadt. Sosem hallottam még őt kiabálni, sőt még úgy igazán a hangját sem emelte fel, de most… Ash csak pislogott, és hallgatta, ahogy Jackson kikelve önmagából ordít. Mind meglepődtünk. Közölte, hogy keres valaki mást, nem egy olyan kétszínű libát, mint Ash. Még jó hogy mindezt nem egy szabadtéri forgatáson vágta le, hanem egy stúdióban.
Nikki szerencsére boldog volt a jelenlegi barátjával, és úgy tűnt, hogy jól alakul a kapcsolatuk.
Hát ki mit kapott, valaki jót, valaki rosszat.
A hangulat így elég érdekesre sikeredett egy-egy jelenet forgatásakor. Kellan nem emlékezett a szövegére, Jackson szinte ellökte magától Ash-t amint felhangzott hogy „ennyi” egy felvétel végén, én meg Kris pedig tartottuk a három lépés távolságot, amint lehetett.
Szóval nem volt könnyű elviselni azt, hogy folyton elbaszta valaki a játékot, és vehettük fel elölről az egészet.
Így minden este kellett még egy türelem játékot is játszanom, hogy végighallgassam Rachel minden óhaját-sóhaját.
Egyik ilyen este már nagyon fáradt voltam, és megkértem, hogy ma aludjunk előbb. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, de akármennyire is szerettem, képtelen voltam tovább fent maradni, így amint letettem a fejemet a párnára elmerültem az álmok világában.
Reggel mikor csörgött az ébresztőm, furcsa módon Rach nem ült mellettem, egy bögre kávéval a kezében, mint eddig minden reggel.
Sóhajtva léptem ki a nappaliba, és reméltem, hogy nincs komolyabb baja.
A kanapén ült, és láttam rajta, hogy valami nagyon böki a csőrét, és ahogy észrevett, dühösen nézett rám. Tudtam, hogy itt most lesz valami… Túl nagy volt a csend… A vihar előtti csend.
** Rob **
Miután kitessékeltem mindenkit a szobából Rach felé vettem az irányt, akit lefektettem a kanapéra. Laposakat pislogott, és nagyon úgy tűnt, hogy kezd magához térni.
- Ha hagytad volna, még akkor, hogy széttépjem ezt a hülye kis picsát, most nem lenne semmi gond! – nézett rám szúrósan, mire elmosolyodtam.
- Ha széttéped, mint hülye gyerek a mesekönyvet, az sem old meg semmit! – simogattam meg lassan újra kipirosló arcát. – Megijesztettél! – szomorodtam el ismét.
- Ne haragudj! Csak a vérnyomásom… Kristentől hol felugrik, hol leesik. Kristen Stewart ártalmas az ember egészségére. – halvány mosoly jelent meg vonásain.
- Fel kell készülnöd, hogy Leo idejön! Kris biztos szólni fog neki!
- Leszarom! – sóhajtott, miközben felült. – Azt kapja majd, amit akart. Azt a Rachelt, akit te is megismertél Rob! – nézett rám komolyan, keze mégis gyengéden simított végig az arcomon.
- Biztos vagy benne? – ültem mellé, és derekánál magamhoz húztam. Szerettem volna, ha olyan közel van hozzám, amennyire csak lehetséges.
- Igen. Ő nevelt olyanná, akit a partikon lehet mutogatni. Hála az Égnek, hogy anyámra ütöttem! – remegett meg egy picit a hangja. – Ha nem így lenne, magamtól sosem lennék normális… Már ha most az vagyok. – motyogta.
- Tökéletes vagy. Nekem mindenképpen. – adtam egy puszit az arcára. – De most mennem kell! Megleszel egyedül? – kérdeztem.
- Persze, apa szerintem előbb úgysem ér ide, mint te. – vont vállat.
- Jól van. Sietek! Szeretlek anyuci. – mosolyogtam rá, mire rögtön neki is jobb kedve lett.
- Én is téged apuci! – csókolt meg még egyszer.
Még megsimogattam a hasát, és elköszöntem a picitől is, majd lefelé vettem az irányt.
Az egész napom azzal telt, hogy türtőztettem magam. De komolyan! Olyan szívesen kitekertem volna Kristen nyakát, hogy azt el sem tudom mondani. Hogy lehet valaki ilyen gyerekes? Még jó, hogy a kötelező forgatókönyvi szövegen kívül nem mert hozzám szólni.
Este viszonylag korán értünk a szállodába, így siettem is fel a szobánkba.
Amikor beléptem az ajtón Rachel és Leo egyszerre kapták rám a szemüket.
Elállt a lélegzetem, ahogyan Rachre néztem. Arca olyan volt, mint mikor először megláttam azon a partyn. Ugyanaz a magabiztos és sugárzó tekintet.
Haja be volt göndörítve, lágyan hullámos volt, szemei világos árnyalatot kaptak, ajkain pedig egy kis cseresznye szín. Egy fekete blúz volt rajta, és egy fehér feszülős nadrág, magas sarkú cipővel. Elképesztően csodálatosan nézett ki.
- Szia Édesem! – mosolygott rám, és hívogatóan nyújtotta felém a kezét, amit azonnal meg is ragadtam, és mellé sétáltam, hogy egy puszival köszönthessem.
- Elárulnád Robert, hogy miért nem szóltál, hogy megvan a lányom? – füstölgött Leonardo.
- Én mindennél jobban szeretem a lányodat, és megkért, hogy ne szóljak, így én be is tartottam ezt. – néztem rá nyugodtan. Látszólag nem tetszett neki a hozzáállásom.
- Hát ez nagyszerű… - csapta össze két kezét. – Felelőtlen bagázs.
- Apa. Kérlek! Hagyd ezt abban. Nem vagyok hajlandó elmenni innen, ezt már megmondtam. – Rach úgy beszélt vele, ahogyan velem is, az első éjszakánkon. Győzelemittasan, magabiztosan és erélyesen.
- Kislányom! Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy össze-vissza járd a világot Robbal? Ugyan, nem erre neveltelek!
- Erre neveltél! – mutatott végig magán azzal a kezével, amivel nem az enyémet szorongatta. – Itt vagyok! Jól nézz meg, jól vésd az eszedbe a hangom és az arcom, mert örülhetsz, ha egy évben egyszer látni fogsz ezután! – fenyegetőzött Rachel.
- És mégis mivel érdemeltem ezt ki? Hát nem adtam meg neked mindent? – kiabált Leo.
- Hogy mivel? – kiáltott vissza Rach. Na most fog robbanni! – Megölted az anyámat! Hagytad, hogy elvegyék tőlem! Ezt sosem bocsátom meg neked! – Leo és én is lefagytunk. Én azért mert vártam, mit reagál ő, ő pedig mert nem számított erre.
- Tessék? – suttogta. Látszott rajta, hogy nem érti, Rach honnan tudja.
- Hallottalak telefonálni. Nem Rob miatt tűntem el otthonról, hanem miattad. – mondta kegyetlen nyugodtsággal. Persze én tudtam, hogy mennyire fáj neki az, ami kiderült.
- Nem úgy van, ahogy gondolod… - kezdte Leonardo, de Rachel félbeszakította.
- Nem a te titkos, piszkos ügyeid miatt ölték meg? – kérdezte.
- De… Én nem tudtam, hogy…
- Erről ennyit. És ne is álmodj róla, hogy látni fogod az unokádat.
- Te terhes vagy? – egyik megdöbbenés követte a másikat Leo szemében.
- Igen. Gyereket várok Robtól. – lépett egészen mellém, és fél kézzel átölelte a derekamat.
- Nem… Nem tilthatsz el tőle… - háborodott fel.
- Elvetted tőlem anyát. Én elveszem tőled őt, és magamat is! Most pedig, ha megkérhetlek… - sétált az ajtóhoz és szélesre tárta azt. – Menj.
- Ezzel még nincs vége édes lányom! – nézett farkas szemet Rachellel.
- Tudom. De ne feledd! A legjobbaktól tanultam a játékot! – mosolygott rá Rach.
Leo egészen vörös fejjel távozott a lakosztályból, és Rach olyan erővel vágta be utána az ajtót, hogy szerintem a szálloda szerkezete alapjaiban remegett meg. Villámokat szóró szemekkel tekintett felém, én pedig nem tudtam, mit mondjak.
Szerencsémre nem is várta, hogy mondjak valamit, mert olyan hévvel esett nekem, hogy időm sem maradt bármit is kinyögni.
Ajkai falták az enyémeket, és kezei már a pólóm levételével voltak elfoglalva. Hagytam, hogy kiélje rajtam minden szenvedélyét, és hagytam, hogy őrült módon szeressen. Ajkai mindenhol ott voltak. Ujjai gyengéden kulcsolódtak férfiasságom köré, de mégis szenvedélyesen játszott vele.
A kanapén fekve, mámorban úszva próbáltam csillapítani a légszomjam, Rach pedig mellettem pihegett.
- Ha minden napom vége ilyen lenne, akkor én lennék a legboldogabb nő a világon. – motyogta mosolyogva, és hozzám bújt.
- Ha rajtam múlna, akkor így is lenne! – fordultam felé. – Ezt nem adhatom meg neked, mert mindig lesz olyan munkám, ami majd elválaszt minket. – simogattam meg csípőjét, mire lehunyta a szemét.
- Nem baj. Majd megoldjuk… Ha te is akarod!
- Akarom hát! – húztam közelebb.
Még jó ideig feküdtünk ott, majd Rach úgy döntött, hogy ideje vacsoráznunk. Mivel sejtettük, hogy a többiekkel együtt való vacsoráról lekéstünk, és talán Rach nem is akart Kristennel találkozni, ezért rendeltünk némi kaját.
Rachel szerencsére jóízűen falatozott mellettem, miután lezuhanyoztunk, és látszólag nem volt rossza kedve.
- Biztos jól vagy anyuci? – bújtam be mellé az ágyba, mikor már az egyik esti filmet nézte.
- Persze apuci. – mosolygott rám jókedvűen. – Miért?
- Hát csak… Gondoltam, hogy ez az egész…
- Tudod Rob… Tisztán emlékszem az anyukámra. Nagyon erős nő volt, és szenvedélyesen szerette azt, amit csinált. Leonardo akkoriban még nem dolgozott ennyit, de azért keveset sem. Sokszor nem volt velünk. – nézett rám komolyan. – Anya tényleg kemény nő volt, és én sem vagyok különb. Nem török meg! Tudom, hogy anyukám már egy jobb helyen van, és hogy vigyáz rám… Ránk. – csúsztatta kezét a hasára. – Leonak nem hiszem, hogy meg tudok bocsátani. Így most már tényleg csak ti maradtatok nekem, és Cara. – hajolt közelebb és csókot nyomott a számra.
- Mindig veled leszek, ígérem!
Ezekkel a szavakkal a fejemben aludtam el, és készültem fel lelkiekben egy újabb munkával töltött napra.
Az elkövetkező egy hét elég nehéz volt. Én egyre fáradtabb voltam, de Rach viszont egyre vidámabb. Számtalan ötlete volt már a babával kapcsolatban.
Örültem neki, hogy ennyire jól érzi most magát, de a hét utolsó napján már annak is örültem, hogy ágyig eljutottam a lábaimon, és nem úgy kellett elmásznom odáig.
Három hét elteltével végül úgy ahogy, de belerázódtam a dolgokba, és minden zökkenőmentesen zajlott. A film készült, Rach boldog volt és úgy tűnt Kris is lenyugodott.
Egészen normális volt, kisebb-nagyobb beszélgetésekbe is bonyolódtunk. Számomra világos volt, hogy elfogadta azt, hogy Rachel és én egy pár vagyunk, bár Rach és ő azóta egy kukkot sem beszéltek.
Nem is bántam, mert egy újabb vadmacskaharcra nem lett volna energiám.
Nem úgy a környezetünkben élők. Kellan rossz passzban volt, mert Esther úgy döntött, hogy nem kér a nyilvánosságból, és kiadta Kel útját, aki viszont ezerrel kapálózott, hogy visszafogadja, pedig ilyen messziről nem nagyon volt esély.
Jackson akkora ordítást levágott Ashleyvel, hogy olyat el sem tudtam képzelni azelőtt. Ash képei megjelentek az újságokban, miszerint Joe Jonassal volt, és Jay teljesen kiakadt. Sosem hallottam még őt kiabálni, sőt még úgy igazán a hangját sem emelte fel, de most… Ash csak pislogott, és hallgatta, ahogy Jackson kikelve önmagából ordít. Mind meglepődtünk. Közölte, hogy keres valaki mást, nem egy olyan kétszínű libát, mint Ash. Még jó hogy mindezt nem egy szabadtéri forgatáson vágta le, hanem egy stúdióban.
Nikki szerencsére boldog volt a jelenlegi barátjával, és úgy tűnt, hogy jól alakul a kapcsolatuk.
Hát ki mit kapott, valaki jót, valaki rosszat.
A hangulat így elég érdekesre sikeredett egy-egy jelenet forgatásakor. Kellan nem emlékezett a szövegére, Jackson szinte ellökte magától Ash-t amint felhangzott hogy „ennyi” egy felvétel végén, én meg Kris pedig tartottuk a három lépés távolságot, amint lehetett.
Szóval nem volt könnyű elviselni azt, hogy folyton elbaszta valaki a játékot, és vehettük fel elölről az egészet.
Így minden este kellett még egy türelem játékot is játszanom, hogy végighallgassam Rachel minden óhaját-sóhaját.
Egyik ilyen este már nagyon fáradt voltam, és megkértem, hogy ma aludjunk előbb. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, de akármennyire is szerettem, képtelen voltam tovább fent maradni, így amint letettem a fejemet a párnára elmerültem az álmok világában.
Reggel mikor csörgött az ébresztőm, furcsa módon Rach nem ült mellettem, egy bögre kávéval a kezében, mint eddig minden reggel.
Sóhajtva léptem ki a nappaliba, és reméltem, hogy nincs komolyabb baja.
A kanapén ült, és láttam rajta, hogy valami nagyon böki a csőrét, és ahogy észrevett, dühösen nézett rám. Tudtam, hogy itt most lesz valami… Túl nagy volt a csend… A vihar előtti csend.
2010. december 1., szerda
Titok
Sziasztok!
Na, eljutottam idáig is. Remélem, örültök neki. 18+-os karika érvényben, szóval kiskorúak ne nagyon olvassátok a saját érdeketekben, mert megmondták az okosok, hogy nem ajánlatos a lelki világotok fejlődése miatt (bár nem hiszem, hogy ez bárkit is visszatart, de rajtam nem múlt a dolog). Én szóltam.
Komikkal alakulunk hölgyek esetleg urak, már nem 5-öt írtok, hanem 9-et, de ezt is lehetne még fokozni. Igazam van vagy igazam van? Szerintem igazam van! Na, szóval kapjátok picit össze magatokat, mert össze fogjuk akasztani a bajszunk. 49 rendszeres olvasó mellett ez édes keves azt kell, mondjam. Mi pedig akkor vagyunk nagyon, nagyon lelkesek, ha látjuk, hogy ti is azok vagytok. Komoly ösztönző erő, hogy írtok, ezt higgyétek el nekem.
Amúgy még mindig várjuk azokat a lelkes amatőröket vagy profikat, akik hozzáadnának valamit a mi kis fantazmagóriánkhoz. E-mailben lehet bátran jelentkezni (kesha420@gmail.com) nem eszünk embert és tényleg szabad kezet kaptok szóval, ha van kedvetek írni, akkor semmi nem gátol titeket maximum a fantáziátok! Ha szükséges segítünk stb.
Na, ennyit a hegyi beszédből. Jó olvasást mindenkinek!
Csóközön:
Kesha
****
Rob
A vágyaim már most az egeket korbácsolták. Pedig szinte hozzá se értem. De a látványa megdobogtatta a szívem, a pulzusom a fellegekig szökött a lélegzetem pedig kapkodóvá vált. A nadrágom fájdalmasan szűknek bizonyult. Rach mosolyogva simította a tenyerét a mellkasomra, amitől minden izmom görcsbe rándult. Egyszerűen álltam ott, mint egy kőszobor és néztem az előttem álló lányt. Még egy cseppet sem látszott rajta, hogy kisbabát vár, az alakja egyszerűen… Leírhatatlanul tökéletes.
Idegőrlő tempóban gombolgatta ki az ingem. Még kettő volt hátra mikor nem bírtam tovább és kihasználva, hogy a testembe visszatért az élet - az egyik testrészembe túlságosan is - letéptem magamról az átkozott anyagot. Rach szélesen mosolygott rám én viszont már nem bírtam kontrolálni magam. Szégyen nem szégyen neki estem. Persze csak óvatosan hisz az agyam valami távoli halk kis hangja figyelmeztetett, hogy óvatosan kell vele bánnom hisz a gyerekemet várja. Mégis faltam az ajkit. A csókja különleges afrodiziákum volt a számomra. Már csak arra eszméltem, hogy az ölembe ugrik én pedig az utolsó lépést teszem, vele az ágy felé majd egyszerre dőlünk a matracra. A fehérnemű, amit külön erre az alakalomra húzott a kedvemért nem volt hosszú életű. A finom anyag hangos reccsenéssel adta meg magát az akaratomnak. Rach ujjai az övemet bontogatták majd egyszerűen a hátamra fordított és lecibálta rólam az alsómmal együtt. Végre valahára meztelenül simultunk össze. Minden egyes négyzetcentiméternyi bőrfelületet beborítottam a csókjaimmal. Nem tudtam betelni vele. A mellei sokkal érzékenyebben reagáltak most a nyelvem és az ujjaim játékára én pedig élveztem, hogy az alattam lévő lány zihálva veszi, a levegőt néha pedig felsikít a gyönyörtől, amit én, egyes egyedül én okozok neki. Semmi nem volt ehhez fogható. Azaz akkor még azt hittem. A hasán át eljutottam a nőiességéig Az arcát néztem miközben az ujjaimmal simogatni kezdtem a gyönyöre középpontját. Annyira érzelem és élvezet suhant át a vonásain, amit eddig még soha nem láttam rajta. Még nagyobb élvezetben akartam részesíteni így nem törődve a halk könyörgéssel, hogy ne várassam, tovább tegyem végre a magamévá a nyelvem küldtem édes csatába. Az íze elbódított a halk nyöszörgése az őrületbe kergetett. A körmei a vállam és a hajam szántották. Két ujjaim is gond nélkül el tudtam tüntetni a teste mélyén, de amint ezt megtettem levegő után kezdett kapkodni majd a teste ívbe feszült és megéreztem a rejtett izmai akaratlan összehúzódásait. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy még mindig ki tudom elégíteni, hogy így reagál az érintéseimre. Tovább kényeztettem egészen eddig, míg fel nem rántott magához és nem részesített egy olyan csókban, amitől azt hittem, hogy halott vagyok és a mennyországba kerültem. És ez még semmi nem volt tőle. Lassan szakadt el a számtól, hogy az állam vonalát és a nyakam részesítse finom csókokkal. Csillagokat láttam a gyönyörtől. Komoly önuralomról tettem tanúbizonyságot azzal, hogy nem sültem el azonnal mikor az ujjait a férfiasságom köré kulcsolta. Ugyan ebben a percben finoman beleharapott a mellkasomba. Felszisszentem, de nem a fájdalomtól, hanem az élvezettől, amit ezzel okozott. Őrület mire képes, hogy meddig tudja feszíteni a húrt. A nyelve lassan siklott egyre lejjebb. Játékosan csókolt bele a köldökömbe majd a hasamon keresztbe kasul kalandoztak az ujjai és az ajkai, de a lényeget csak az ujjaival kényeztette csak egyelőre. Egyre kevesebbe levegő jutott a tüdőmbe, ahogy játszadozott rajtam. De mikor az ajkai fogságába estem tényleg leállt a légzésem és a szívverésem is. Megdermedve próbáltam összekapni magam, hogy ne élvezzek el azon nyomban. Nem volt egyszerű. A nyelve le felsiklott merev testemen én pedig végleg elvesztettem a fejem. Egyszerűen lerántottam magamról és fölé kerekedve egyetlen mozdulattal hatoltam a teste mélyére, hogy aztán megálljak. Olyan régen nem éreztem, hogy egyek vagyunk, hogy az enyém, hogy a forró nedvesség körbeölel, hogy alatta, fekszik, zihál és a szíve majdnem átszakítja a bordáit, hogy most minden pillanatot ki akartam élvezni.
- Rob… - nyöszörögte miközben végigsimította a gerincem vonalán és a fenekembe markolva próbált mozgásra ösztönözni.
- Szeretlek - ziháltam a szemébe nézve.
Tényleg így éreztem. Szerettem mindennél és mindenkinél jobban. Cseppet sem bántam meg, hogy komoly kapcsolatba bonyolódtam vele. Hogy odabent a pocakjában növekszik a kapcsoltunk édes pici gyümölcse.
- Én is szeretlek - suttogta halkan miközben a nyakamba kapaszkodva húzta fel magát és édes csókot lehet a számra.
Eddig tartott a nem mozdulok, kiélvezem a pillanatot elhatározás. Egyre gyorsabban hajtottam mindkettőnket a gyönyör felé. Rachel simogatásait és csókjait mindenhol éreztem és ez még tovább tüzelte az amúgy is őrülten perzselő vágyaim. Egyszerre értük el a mennyország kapuját. Mindketten remegtünk az élvezettől. Az izzadt testét a mellkasomra vontam miközben össze-vissza puszilgattam az arcát.
- Ez már hiányzott - kuncogta a nyakamba mire én is felnevettem.
- Nekem is. De jól vagy? - Simítottam a tenyerem a hasára.
- Soha jobban - bólogatott vigyorogva. Mint egy teljesen elégedett, jóllakott kiscica úgy bújt hozzám. Aztán hirtelen megdermedt a karomban és durcásan nézett rám. El nem tudtam képzelni mit követtem el - Máskor bánhatnál finomabban a fehérneműmmel - bökött a fejével a földön heverő szétszakadt anyagdarabok felé - aztán az előbbinél is szélesebb vigyor terült szét az arcán. Apró csókkal jutalmaztam a színészi teljesítményét.
- Nem ígérem meg, így legalább mindig kapok meglepit - suttogtam a fülébe.
- Szeretlek - hallottam meg a halk vallomást, ami ismét megdobogtatta a szívem.
- Én is szeretlek. Na meg a törpét is - mosolyodtam el.
A tudat, hogy apa leszek belülről melengette a szívem. Félelmetes és csodás érzés volt. Egy kisember, akiért felelős vagyok, akit nekem kell nevelnem, felkészítenem az életre. Tudtam, hogy a karomban tartott nővel együtt képes leszek rá, bár még mi is csak felelőtlen kölkök voltunk. De volt kilenc hónapunk arra, hogy felnőjünk a feladathoz. Azt tudtam, hogy imádom már most azt a kis törpéikét, aki odabent növekszik.
- Rob… - hallottam meg szerelmem halk hangját.
- Mondd csak szívem.
- Megígéred, hogy nem leszel olyan, mint Leonardo? - Kérdezte halkan. Mostanában csak így emlegette. Nem tudta kimondani, hogy apa.
- Mindenre esküszöm, ami szent - vágtam rá azonnal mire Rach elmosolyodott egy apró sóhaj után.
Így is gondoltam. A munkám soha nem fog elválasztani a gyerekemtől. Ha kell, otthagyom a színészetet vagy majd egy színházba játszom, mit tudom én, de részt fogok venni a törpike életében az egyszer biztos. Nincs az az Isten, aki elválaszthatna tőlük. Soha nem akarom, hogy a gyerekem ne apának hívjon hanem Robnak vagy még rosszabb esetben Robertnek. Azt már nem. Én leszek a világon a legeslegjobb apuka. Imádni fogom és erről, ő is tudni fog. A pénzre meg magasról teszek. Így is kerestem annyit, hogy életem végéig elé legyen nekem és a családomnak. És ha meg mégse lenne elég akkor a szüleim is felneveltek engem és a nővéreim, egyszerű emberekként. Dolgoztak és slussz. Mindenünk megvolt. Majd én is elmegyek, biztosítási ügynöknek vagy autószerelőnek fene se tudja. Bár nem hiszem, hogy erre szükség lesz.
Rach ujjai ismét a testem kezdték becézgetni. Nem haboztam egy percig se, hogy a mindkettőnkben újraéledő vágyat kielégítsem. Hajnalban aludtunk el. Ugyan nem sok értelme volt hisz pár óra múlva kelhettem is, de cseppet sem bántam, hogy nem tudtam sokat aludni az éjszaka hisz sokkal izgalmasabb elfoglaltságaim voltak.
Reggel Rachel ismét kávéval várt. Viszont a zuhany közbeni gyors együttlétünk még a koffeinnél is jobb hatással volt rám, már ami az ébrenlétet élteti.
Még volt pár percem az indulásig így a kanapén ücsörögve simogattam a kismanót Rach pocakján keresztül. Szerelemem vigyorogva figyelte mikor a kanapé melléé térdelve apró puszikat nyomtam a hasára.
- Szeretlek törppicúr míg nem leszek itt vigyázz a mamára jó? - Magyaráztam a hasának mire Rachel halkan felnevetett és a hajam kezdte simogatni. - Téged is szeretlek anyuci - térdeltem fel, hogy egy csókot nyomjak a szájára.
- Jól van apuci, de ideje menni, dolgozni én pedig nekiállok rajzolni - somolygott.
- Tudom, hogy mennem kell, de nem akarok - nyüszítettem, mint az ovisok.
- Vigyázok rá, ne aggódj - simította ő is a hasára a tenyerét.
- Tudom.
Még egy puszit nyomtam a hasára, de ebben a percben kicsapódott az ajtó. Azonnal arra kaptam a fejem.
- Mi a fenét csinálsz Rob? - Ráncolta össze a homlokát Jay.
- Öhmmm… - Na, erre most mit mondjak? Rachellel azt beszéltük meg, hogy nem szólunk a babáról senkinek, amíg nem muszáj.
- Te terhes vagy - rakta össze a kirakót Jackson miközben Rachelre nézett.
- Ki terhes? - Jelent meg hirtelen Kellan is.
Ó a francba. Már csak ez hiányzott. Kérdőn néztem Rachelre aki szintén tanácstalanul pislogott rám. Most mi a fenét csináljunk?
- Rachel - mutogatott szerelmem felé az a kotnyeles barom.
- Kitől? - Kerekedtek ki Kellan szemei is.
- Tőlem te idióta - csapta tarkón Jackson. - Szerinted ha Rob puszilgatja a hasát és vele van, akkor kitől?
- Hát mit tudom én - vont vállat durcásan Kellan.
- Észlény - forgatta meg Jay a szemeit miközben beljebb jött és Rachelt felkapva a kanéról pörgetni kezdte a levegőben. Tátott szájjal bámultam a kitörését.
- Hűűű…. Gratulálok - nyomott egy puszit az arcára mire Rach felnevetett.
- Köszi - ölelte meg. Ácsi mikor lettek ők ilyen jóban? A féltékenység azonnal eluralkodott rajtam így kitéptem Rachelt Jackson karjaiból és magam mellé húztam.
- Apuka leszel… Ezt nem néztem ki belőled - lépett mellénk Kellan is vigyorogva majd alaposan hátbaveregetett aztán Rachel is bordaropogtató ölelésben részesített.
- Hé, óvatosabban még összetöröd nekem - szóltam Kellanre akinek a karjai közt nem is látszódott a hozzá képest pöttöm leányzó.
- Vigyázok, rá ne aggódj - mosolygott rám miközben elengedte. - De ti miért nem mondtátok el? - Nézett ránk sértődötten.
- Titokban akartuk, azaz akarjuk tartani, amíg lehet - adta meg Rachel az egyszerű választ miközben a karomba bújt.
- Értem. De előttünk lebuktatok - mutogatott Jay önelégülten vigyorogva magára és Kellanre.
- Nyugi lakat a szánkon - vigyorodott el Kellan miközben elmutogatta, hogy dobja el a kulcsot, ami a száján lévő lakatot nyitja.
- Jaja, tőlünk senki nem tudja meg, hogy gyereket vársz Robtól - vigyorgott tovább Jackson.
Jól esett, hogy ennyire örülnek annak a hírnek, hogy szülők leszünk. És az, hogy nem szivárogtatják ki a kis titkunk, amíg mi úgy nem döntünk, hogy elmondjuk a többieknek szintén rendes volt tőlük. Egy dologgal nem számoltam….
- Mocskos kis cafka - hallottam meg az ajtóból egy dühös hangot. Mire észhez tértem már előttünk is állt és Rachel felé lendített a tenyerét, de szerencsére időben elkaptam a kezét a csuklójánál fogva.
- Ne merészeld - sziszegtem a dühöngő nőszemély felé.
- Biztos vagy benne, hogy tőled van? - Kérdezte gonosz mosolyt villantva.
- Igen - vágtam rá gondolkodás nélkül. Tudtam, hogy így van. Hisz Rachel hosszú idő óta csak velem volt. Kétségem se volt a felől, hogy a pici akit a szíve alatt hord az én gyerekem. Viszont Kristenre egyre dühösebb lettem amiért ilyesmiket mondd. Hogy lehet ennyire… Á, nem is tudom kifejezni szavakkal mit gondolok.
- Utolsó kis ribanc vagy - köpte Rachel felé a szavakat. - Felcsináltattad magad, hogy megtartsd mi?
- Nekem nincs szükségem ilyen trükkre - vigyorodott el Rachel.
- Kristen, menjünk jó? - Nézett rá Kellan.
- Erről Leonardo tudni fog, tudom, hogy égre földre téged keres. Hát most tudni fogja hova is bújtál el. Majd ő gondoskodik róla, hogy eltakarodj innen - mutogatott Kris mire Rachel teljesen lesápadt.
- Ne merészeld - suttogta erőtlenül. Láttam, hogy a szemébe könnyek gyűlnek majd egész testében remegni kezdett.
- Rach, kicsim, nyugodj meg jó? - Nyúltam az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. A fény, a csillogás az élet amit annyira imádtam mindig a tekintetében, teljesen kihunyt a csodaszép kék szemekből. Mintha egy élettelen baba lenne úgy pislogott rám majd lassan lecsukta a szemeit és elernyedt a teste…
Na, eljutottam idáig is. Remélem, örültök neki. 18+-os karika érvényben, szóval kiskorúak ne nagyon olvassátok a saját érdeketekben, mert megmondták az okosok, hogy nem ajánlatos a lelki világotok fejlődése miatt (bár nem hiszem, hogy ez bárkit is visszatart, de rajtam nem múlt a dolog). Én szóltam.
Komikkal alakulunk hölgyek esetleg urak, már nem 5-öt írtok, hanem 9-et, de ezt is lehetne még fokozni. Igazam van vagy igazam van? Szerintem igazam van! Na, szóval kapjátok picit össze magatokat, mert össze fogjuk akasztani a bajszunk. 49 rendszeres olvasó mellett ez édes keves azt kell, mondjam. Mi pedig akkor vagyunk nagyon, nagyon lelkesek, ha látjuk, hogy ti is azok vagytok. Komoly ösztönző erő, hogy írtok, ezt higgyétek el nekem.
Amúgy még mindig várjuk azokat a lelkes amatőröket vagy profikat, akik hozzáadnának valamit a mi kis fantazmagóriánkhoz. E-mailben lehet bátran jelentkezni (kesha420@gmail.com) nem eszünk embert és tényleg szabad kezet kaptok szóval, ha van kedvetek írni, akkor semmi nem gátol titeket maximum a fantáziátok! Ha szükséges segítünk stb.
Na, ennyit a hegyi beszédből. Jó olvasást mindenkinek!
Csóközön:
Kesha
****
Rob
A vágyaim már most az egeket korbácsolták. Pedig szinte hozzá se értem. De a látványa megdobogtatta a szívem, a pulzusom a fellegekig szökött a lélegzetem pedig kapkodóvá vált. A nadrágom fájdalmasan szűknek bizonyult. Rach mosolyogva simította a tenyerét a mellkasomra, amitől minden izmom görcsbe rándult. Egyszerűen álltam ott, mint egy kőszobor és néztem az előttem álló lányt. Még egy cseppet sem látszott rajta, hogy kisbabát vár, az alakja egyszerűen… Leírhatatlanul tökéletes.
Idegőrlő tempóban gombolgatta ki az ingem. Még kettő volt hátra mikor nem bírtam tovább és kihasználva, hogy a testembe visszatért az élet - az egyik testrészembe túlságosan is - letéptem magamról az átkozott anyagot. Rach szélesen mosolygott rám én viszont már nem bírtam kontrolálni magam. Szégyen nem szégyen neki estem. Persze csak óvatosan hisz az agyam valami távoli halk kis hangja figyelmeztetett, hogy óvatosan kell vele bánnom hisz a gyerekemet várja. Mégis faltam az ajkit. A csókja különleges afrodiziákum volt a számomra. Már csak arra eszméltem, hogy az ölembe ugrik én pedig az utolsó lépést teszem, vele az ágy felé majd egyszerre dőlünk a matracra. A fehérnemű, amit külön erre az alakalomra húzott a kedvemért nem volt hosszú életű. A finom anyag hangos reccsenéssel adta meg magát az akaratomnak. Rach ujjai az övemet bontogatták majd egyszerűen a hátamra fordított és lecibálta rólam az alsómmal együtt. Végre valahára meztelenül simultunk össze. Minden egyes négyzetcentiméternyi bőrfelületet beborítottam a csókjaimmal. Nem tudtam betelni vele. A mellei sokkal érzékenyebben reagáltak most a nyelvem és az ujjaim játékára én pedig élveztem, hogy az alattam lévő lány zihálva veszi, a levegőt néha pedig felsikít a gyönyörtől, amit én, egyes egyedül én okozok neki. Semmi nem volt ehhez fogható. Azaz akkor még azt hittem. A hasán át eljutottam a nőiességéig Az arcát néztem miközben az ujjaimmal simogatni kezdtem a gyönyöre középpontját. Annyira érzelem és élvezet suhant át a vonásain, amit eddig még soha nem láttam rajta. Még nagyobb élvezetben akartam részesíteni így nem törődve a halk könyörgéssel, hogy ne várassam, tovább tegyem végre a magamévá a nyelvem küldtem édes csatába. Az íze elbódított a halk nyöszörgése az őrületbe kergetett. A körmei a vállam és a hajam szántották. Két ujjaim is gond nélkül el tudtam tüntetni a teste mélyén, de amint ezt megtettem levegő után kezdett kapkodni majd a teste ívbe feszült és megéreztem a rejtett izmai akaratlan összehúzódásait. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy még mindig ki tudom elégíteni, hogy így reagál az érintéseimre. Tovább kényeztettem egészen eddig, míg fel nem rántott magához és nem részesített egy olyan csókban, amitől azt hittem, hogy halott vagyok és a mennyországba kerültem. És ez még semmi nem volt tőle. Lassan szakadt el a számtól, hogy az állam vonalát és a nyakam részesítse finom csókokkal. Csillagokat láttam a gyönyörtől. Komoly önuralomról tettem tanúbizonyságot azzal, hogy nem sültem el azonnal mikor az ujjait a férfiasságom köré kulcsolta. Ugyan ebben a percben finoman beleharapott a mellkasomba. Felszisszentem, de nem a fájdalomtól, hanem az élvezettől, amit ezzel okozott. Őrület mire képes, hogy meddig tudja feszíteni a húrt. A nyelve lassan siklott egyre lejjebb. Játékosan csókolt bele a köldökömbe majd a hasamon keresztbe kasul kalandoztak az ujjai és az ajkai, de a lényeget csak az ujjaival kényeztette csak egyelőre. Egyre kevesebbe levegő jutott a tüdőmbe, ahogy játszadozott rajtam. De mikor az ajkai fogságába estem tényleg leállt a légzésem és a szívverésem is. Megdermedve próbáltam összekapni magam, hogy ne élvezzek el azon nyomban. Nem volt egyszerű. A nyelve le felsiklott merev testemen én pedig végleg elvesztettem a fejem. Egyszerűen lerántottam magamról és fölé kerekedve egyetlen mozdulattal hatoltam a teste mélyére, hogy aztán megálljak. Olyan régen nem éreztem, hogy egyek vagyunk, hogy az enyém, hogy a forró nedvesség körbeölel, hogy alatta, fekszik, zihál és a szíve majdnem átszakítja a bordáit, hogy most minden pillanatot ki akartam élvezni.
- Rob… - nyöszörögte miközben végigsimította a gerincem vonalán és a fenekembe markolva próbált mozgásra ösztönözni.
- Szeretlek - ziháltam a szemébe nézve.
Tényleg így éreztem. Szerettem mindennél és mindenkinél jobban. Cseppet sem bántam meg, hogy komoly kapcsolatba bonyolódtam vele. Hogy odabent a pocakjában növekszik a kapcsoltunk édes pici gyümölcse.
- Én is szeretlek - suttogta halkan miközben a nyakamba kapaszkodva húzta fel magát és édes csókot lehet a számra.
Eddig tartott a nem mozdulok, kiélvezem a pillanatot elhatározás. Egyre gyorsabban hajtottam mindkettőnket a gyönyör felé. Rachel simogatásait és csókjait mindenhol éreztem és ez még tovább tüzelte az amúgy is őrülten perzselő vágyaim. Egyszerre értük el a mennyország kapuját. Mindketten remegtünk az élvezettől. Az izzadt testét a mellkasomra vontam miközben össze-vissza puszilgattam az arcát.
- Ez már hiányzott - kuncogta a nyakamba mire én is felnevettem.
- Nekem is. De jól vagy? - Simítottam a tenyerem a hasára.
- Soha jobban - bólogatott vigyorogva. Mint egy teljesen elégedett, jóllakott kiscica úgy bújt hozzám. Aztán hirtelen megdermedt a karomban és durcásan nézett rám. El nem tudtam képzelni mit követtem el - Máskor bánhatnál finomabban a fehérneműmmel - bökött a fejével a földön heverő szétszakadt anyagdarabok felé - aztán az előbbinél is szélesebb vigyor terült szét az arcán. Apró csókkal jutalmaztam a színészi teljesítményét.
- Nem ígérem meg, így legalább mindig kapok meglepit - suttogtam a fülébe.
- Szeretlek - hallottam meg a halk vallomást, ami ismét megdobogtatta a szívem.
- Én is szeretlek. Na meg a törpét is - mosolyodtam el.
A tudat, hogy apa leszek belülről melengette a szívem. Félelmetes és csodás érzés volt. Egy kisember, akiért felelős vagyok, akit nekem kell nevelnem, felkészítenem az életre. Tudtam, hogy a karomban tartott nővel együtt képes leszek rá, bár még mi is csak felelőtlen kölkök voltunk. De volt kilenc hónapunk arra, hogy felnőjünk a feladathoz. Azt tudtam, hogy imádom már most azt a kis törpéikét, aki odabent növekszik.
- Rob… - hallottam meg szerelmem halk hangját.
- Mondd csak szívem.
- Megígéred, hogy nem leszel olyan, mint Leonardo? - Kérdezte halkan. Mostanában csak így emlegette. Nem tudta kimondani, hogy apa.
- Mindenre esküszöm, ami szent - vágtam rá azonnal mire Rach elmosolyodott egy apró sóhaj után.
Így is gondoltam. A munkám soha nem fog elválasztani a gyerekemtől. Ha kell, otthagyom a színészetet vagy majd egy színházba játszom, mit tudom én, de részt fogok venni a törpike életében az egyszer biztos. Nincs az az Isten, aki elválaszthatna tőlük. Soha nem akarom, hogy a gyerekem ne apának hívjon hanem Robnak vagy még rosszabb esetben Robertnek. Azt már nem. Én leszek a világon a legeslegjobb apuka. Imádni fogom és erről, ő is tudni fog. A pénzre meg magasról teszek. Így is kerestem annyit, hogy életem végéig elé legyen nekem és a családomnak. És ha meg mégse lenne elég akkor a szüleim is felneveltek engem és a nővéreim, egyszerű emberekként. Dolgoztak és slussz. Mindenünk megvolt. Majd én is elmegyek, biztosítási ügynöknek vagy autószerelőnek fene se tudja. Bár nem hiszem, hogy erre szükség lesz.
Rach ujjai ismét a testem kezdték becézgetni. Nem haboztam egy percig se, hogy a mindkettőnkben újraéledő vágyat kielégítsem. Hajnalban aludtunk el. Ugyan nem sok értelme volt hisz pár óra múlva kelhettem is, de cseppet sem bántam, hogy nem tudtam sokat aludni az éjszaka hisz sokkal izgalmasabb elfoglaltságaim voltak.
Reggel Rachel ismét kávéval várt. Viszont a zuhany közbeni gyors együttlétünk még a koffeinnél is jobb hatással volt rám, már ami az ébrenlétet élteti.
Még volt pár percem az indulásig így a kanapén ücsörögve simogattam a kismanót Rach pocakján keresztül. Szerelemem vigyorogva figyelte mikor a kanapé melléé térdelve apró puszikat nyomtam a hasára.
- Szeretlek törppicúr míg nem leszek itt vigyázz a mamára jó? - Magyaráztam a hasának mire Rachel halkan felnevetett és a hajam kezdte simogatni. - Téged is szeretlek anyuci - térdeltem fel, hogy egy csókot nyomjak a szájára.
- Jól van apuci, de ideje menni, dolgozni én pedig nekiállok rajzolni - somolygott.
- Tudom, hogy mennem kell, de nem akarok - nyüszítettem, mint az ovisok.
- Vigyázok rá, ne aggódj - simította ő is a hasára a tenyerét.
- Tudom.
Még egy puszit nyomtam a hasára, de ebben a percben kicsapódott az ajtó. Azonnal arra kaptam a fejem.
- Mi a fenét csinálsz Rob? - Ráncolta össze a homlokát Jay.
- Öhmmm… - Na, erre most mit mondjak? Rachellel azt beszéltük meg, hogy nem szólunk a babáról senkinek, amíg nem muszáj.
- Te terhes vagy - rakta össze a kirakót Jackson miközben Rachelre nézett.
- Ki terhes? - Jelent meg hirtelen Kellan is.
Ó a francba. Már csak ez hiányzott. Kérdőn néztem Rachelre aki szintén tanácstalanul pislogott rám. Most mi a fenét csináljunk?
- Rachel - mutogatott szerelmem felé az a kotnyeles barom.
- Kitől? - Kerekedtek ki Kellan szemei is.
- Tőlem te idióta - csapta tarkón Jackson. - Szerinted ha Rob puszilgatja a hasát és vele van, akkor kitől?
- Hát mit tudom én - vont vállat durcásan Kellan.
- Észlény - forgatta meg Jay a szemeit miközben beljebb jött és Rachelt felkapva a kanéról pörgetni kezdte a levegőben. Tátott szájjal bámultam a kitörését.
- Hűűű…. Gratulálok - nyomott egy puszit az arcára mire Rach felnevetett.
- Köszi - ölelte meg. Ácsi mikor lettek ők ilyen jóban? A féltékenység azonnal eluralkodott rajtam így kitéptem Rachelt Jackson karjaiból és magam mellé húztam.
- Apuka leszel… Ezt nem néztem ki belőled - lépett mellénk Kellan is vigyorogva majd alaposan hátbaveregetett aztán Rachel is bordaropogtató ölelésben részesített.
- Hé, óvatosabban még összetöröd nekem - szóltam Kellanre akinek a karjai közt nem is látszódott a hozzá képest pöttöm leányzó.
- Vigyázok, rá ne aggódj - mosolygott rám miközben elengedte. - De ti miért nem mondtátok el? - Nézett ránk sértődötten.
- Titokban akartuk, azaz akarjuk tartani, amíg lehet - adta meg Rachel az egyszerű választ miközben a karomba bújt.
- Értem. De előttünk lebuktatok - mutogatott Jay önelégülten vigyorogva magára és Kellanre.
- Nyugi lakat a szánkon - vigyorodott el Kellan miközben elmutogatta, hogy dobja el a kulcsot, ami a száján lévő lakatot nyitja.
- Jaja, tőlünk senki nem tudja meg, hogy gyereket vársz Robtól - vigyorgott tovább Jackson.
Jól esett, hogy ennyire örülnek annak a hírnek, hogy szülők leszünk. És az, hogy nem szivárogtatják ki a kis titkunk, amíg mi úgy nem döntünk, hogy elmondjuk a többieknek szintén rendes volt tőlük. Egy dologgal nem számoltam….
- Mocskos kis cafka - hallottam meg az ajtóból egy dühös hangot. Mire észhez tértem már előttünk is állt és Rachel felé lendített a tenyerét, de szerencsére időben elkaptam a kezét a csuklójánál fogva.
- Ne merészeld - sziszegtem a dühöngő nőszemély felé.
- Biztos vagy benne, hogy tőled van? - Kérdezte gonosz mosolyt villantva.
- Igen - vágtam rá gondolkodás nélkül. Tudtam, hogy így van. Hisz Rachel hosszú idő óta csak velem volt. Kétségem se volt a felől, hogy a pici akit a szíve alatt hord az én gyerekem. Viszont Kristenre egyre dühösebb lettem amiért ilyesmiket mondd. Hogy lehet ennyire… Á, nem is tudom kifejezni szavakkal mit gondolok.
- Utolsó kis ribanc vagy - köpte Rachel felé a szavakat. - Felcsináltattad magad, hogy megtartsd mi?
- Nekem nincs szükségem ilyen trükkre - vigyorodott el Rachel.
- Kristen, menjünk jó? - Nézett rá Kellan.
- Erről Leonardo tudni fog, tudom, hogy égre földre téged keres. Hát most tudni fogja hova is bújtál el. Majd ő gondoskodik róla, hogy eltakarodj innen - mutogatott Kris mire Rachel teljesen lesápadt.
- Ne merészeld - suttogta erőtlenül. Láttam, hogy a szemébe könnyek gyűlnek majd egész testében remegni kezdett.
- Rach, kicsim, nyugodj meg jó? - Nyúltam az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. A fény, a csillogás az élet amit annyira imádtam mindig a tekintetében, teljesen kihunyt a csodaszép kék szemekből. Mintha egy élettelen baba lenne úgy pislogott rám majd lassan lecsukta a szemeit és elernyedt a teste…
2010. november 9., kedd
Meglepetés
Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! A végéért bocsi, de csak azért hagytam abba, hogy olvashassunk majd Kesha féle mocskos szexet! Én imádom!
Azért komizhattok, mert tényleg kevesen írtok nekünk!
Jó olvasást! Puszi:
Amy
** Rob **
Hát őszintén szólva először nagyon megijedtem. Egy baba az nagy felelősség, és tényleg még fel kell nőnünk a feladathoz, de hiszem, hogy sikerülni fog.
Rach mellettem édesen szuszogott, és örültem, hogy megtaláltam és hogy jól van. Bár láthatóan nagyon megviselte az egész dolog. De vajon az apjával mi a gond? Nem fogadja el a pénzét, és nem beszél vele. Ki kell derítenem, de csak úgy, hogy ne izgassam fel vele Rachelt.
Óvatosan kibújtam ölelő karjai közül, és lementem a földszintre. Megbeszéltem a fiúkkal, hogy elmehetnek, majd én itt maradok vele. Először persze megkaptam a fejmosást, de aztán belementek a dologba.
Cara még telepakolta a hűtőt, majd ő is elment, így kettesben hagyva minket.
Telefonáltam a rendezőnek, akitől szintén egy alapos lebaszást kaptam, de megegyeztünk, hogy két napig maradhatok.
- Nem érdekel Rob! – mondta. – Ha kell, akkor hozd el Rachel Knightot is, de itt legyél, és használható legyél! – harsogta.
Nem tudom Rach mit szól majd ahhoz, hogy velem kéne jönnie. Legutóbb nagyon megbántottam, de igyekszem neki bebizonyítani, hogy szeretem, és mindennél fontosabb a számomra.
Megcsillogtattam főzőtudásomat, és egy egyszerű spagettit készítettem. Teleszórtam a tetejét sajttal, amit szépen ráolvadt, majd egy tálcára tettem a két tányért és felmentem Rachelhez.
Még mindig aludt, de olyan sovány lett szegényem, hogy kénytelen vagyok felébreszteni őt, hogy egyen valamit.
- Édesem! – suttogtam, és megsimogattam az arcát. Lassan nyitogatta szemeit, és álmosan pislogott rám.
- Rob? – kérdezte. – Azt hittem csak álmodtalak. – mosolyodott el.
- Itt vagyok veled, veletek. – simítottam tenyeremet a hasára.
- Hmm… Micsoda illatok. – ült fel, és a tálcára nézett.
- Azon kevés dolgok egyike, amit anyukám megtanított nekem megfőzni. – erre csak szélesen elmosolyodott. – Jó étvágyat! – tettem az ölébe a tálcát, majd mellé ültem.
- Köszönöm szépen! – adott egy puszit az arcomra.
- Bármikor.
Jóízűen fogyasztottuk el az ételt, és közben bekapcsoltuk a tv-t. Rach mindet megette, pedig telepakoltam a tányért, sőt még kért repetát is.
- Szóval… - kezdtem, mikor a konyhában ácsorogtunk, és Rach bepakolta a mosogatógépbe a tányérokat. – Elmondod, hogy miért nem beszélsz Leonardoval? – kérdeztem félve. Szemeiben könnyek gyűltek, és hirtelen megállt a mozdulatban.
- Amikor hazamentem, hallottam őt… - kezdte, majd elmesélte, hogy mit beszélt Leo telefonon.
- Ezt nem tudom elhinni. – motyogtam magam elé.
- Pedig elhiheted. Ő tehet arról, hogy anya meghalt. – ránéztem és láttam, hogy a könnyek csíkot húznak az arcán.
- Gyere ide… - húztam magamhoz, és átöleltem.
- Mostmár… Nincs családom… Eddig se foglalkozott velem, de most mindennek… Vége. – nyöszörögte.
- De van családod. Ott van például Cara. És én is, meg a babánk. Mi hárman összetartozunk. És én mindig veled leszek! – ígértem.
- Neked is dolgod van. – nézett rám szomorúan.
- Kéz napig lehetek távol, aztán vissza kell mennem, de szeretném, ha velem jönnél! – néztem szemébe, mire igencsak meglepődött.
- Biztos? Mert ha ez a kicsi miatt van, akkor megígérem, hogy vigyázok magamra és rá is, de nem szeretném, ha csak azért…
- Dehogy! Veled szeretnék lenni! Ezen ne aggódj! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Szeretlek! – bújt a mellkasomhoz.
- Én is szeretlek! – adtam egy puszit a feje búbjára.
Az elkövetkező két napban sokat beszélgettük, és Rach is jobban nézett ki, és jobb hangulata is volt. Már tudott rendesen enni, bár volt amit régen szeretett, de most rá sem tudott nézni, és fordítva is. Szemei alatt a karikák már alig látszottak, és ajkai egyre többször görbültek mosolyra.
Cara jött el hozzánk, és egy csomó új ruhát hozott Rachelnek, hogy Vancouverben megfelelő ruhatára legyen. Elbúcsúztak, majd elindultunk vissza Kanadába.
A vencouveri reptéren volt pár fotós, mert természetesen kiszivárgott, hogy nem vagyok a forgatáson, és vártak rám.
Rachel szerencsére egyáltalán nem pánikolt be, pedig arra számítottam, hogy azok után, amiken keresztülment, másképp fog reagálni a dolgokra, de nem így történt.
Szürke kabátját összehúzta maga előtt, begombolta, majd felszegett fejjel, és győzelmes mosollyal az arcán lépkedett ki mellett a fotocellás ajtókon.
A sötétített ablakú kocsiba beülve, amit a rendező küldött elénk, kifújta a tüdejében tartott levegőt.
- Ha azt hiszik, hogy egyszer úgy kaphatnak lencsevégre, hogy rossz passzban vagyok, akkor nagyon nagyot tévednek! – mondta felháborodva.
- Az én Szerelmem! – nyomtam egy puszit ajkaira, mire ő csak boldogan mosolygott vissza rám.
A hotelbe érve, felvettem a szobakártyám, majd felmentünk, és Rach kipakolta a cuccait. Ahogyan a női holmik helyet kaptak a lakosztályban, egyre boldogabb lettem. Örültem, hogy itt van velem.
A srácokkal együtt szoktunk vacsorázni, így szóltam Rachnek, hogy készüljön.
Egy fekete, feszülős farmert, és egy halványrózsaszín blúzt vett fel, fekete magas sarkú csizmával. Eszméletlenül nézett ki. Haját felkötötte, arcára enyhe sminket varázsolt, és már késznek is nyilvánította magát.
Kéz a kézben mentünk le az étterembe, majd az asztalhoz érve Ashley máris Rach nyakában lógott, és azt ecsetelte, hogy mennyire örül, hogy itt van.
Jackson is hasonlóképp jókedvű volt, Kellanról nem is beszélve. Nikki és Kris csak ültek egymás mellett, és elmotyogtak valami „szia” félét, de különösebben nem foglalkoztak velünk. Vagyis velem, mert Rachelre elég dühös szemekkel pillantottak.
Rach azonban a szokásos lekezelő pillantással elintézte őket, és a vacsora további részében nem foglalkozott velük.
Örültem, hogy nem rendeztek jelenetet, bár ami késik az nem múlik, és tudom hogy Kristen képes kiprovokálni a dolgokat.
Ashleyvel megbeszélték, hogy mivel holnap Ash szabadnapos, ezért elmennek vásárolni. Látszólag minden nagyon rendben volt. A szobába felérve azonban Rach kitört.
- Annyira gyűlölöm azt a kis cafkát. – mondta, miközben a csizmáját vette le, én pedig csak kamilláztam. – Én most egy kurva rossz szót sem szóltam hozzá, és mégis így méreget, esküszöm, ha nem lennék terhes, nekiugrottam volna. – mondta, majd a fürdőbe ment, én meg utána.
- Ugyan, ne is foglakozz vele. Ha idegeskedsz, az csak árt a babának! – simogattam meg a hasát, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Igazad van. – sóhajtott.
Együtt zuhanyoztunk, de ami már egyre jobban idegesített, hogy nagyon régóta nem szeretkeztünk. Pedig Rach mindig nehezen tartja vissza magát. És már 3 napja, hogy együtt vagyunk folyamatosan, és semmi.
Persze lehet, hogy most a lelki világa miatt, nem akar velem lenni, de számomra ez akkor is nagyon furcsa.
Az éjszaka nyugalmasan telt, egyszer éreztem, ahogy Rach kibújik mellőlem, majd pár perccel később vissza. Ha jól hallottam ivott egy pohár vizet, de így félálomban nem mernék rá megesküdni.
Reggel Rach kávéval fogadott.
- Mikor keltél fel? – kérdeztem. A forgatás miatt nekem reggel fél hatkor kell kelnem, de nem hittem volna, hogy előbb fent lesz nálam.
- Nem is olyan régen… - vont vállat.
- Érezzétek jól magatokat ma, és… - vettem elő a tárcám, majd átnyújtottam az egyik bankkártyám. – Vegyél, amit szeretnél! – mondtam.
- Nem kell Rob… A festményekből van még. – tiltakozott.
- Édesem… - ültem fel mellé. – Most már hozzám tartozol. A babánkat várod, és a szerelmem vagy. Ha apádtól nem fogadsz el pénzt, azt megértem, de tőlem… Nekem nem kell, valakinek el kell költenie. A festményekből származót, meg tedd egy számlára. Majd ha a baba felnő, azt a pénzt megkapja, vagy nem tudom…
- De nem kell eltartanod… - motyogta.
- Ne így fogd fel! – kértem.
- Bár most, hogy a sulit sem fogom befejezni, elég szarul állok. – bánkódott.
- Majd befejezed később! – simogattam meg az arcát. – A férfi dolga gondoskodni a nőről, akit szeret, és a gyermekeiről…
- Biztos ez? – kérdezte félénken.
- Száz százalék! – mosolyogtam.
- Hát jó, de tudnom kell, hogy ha én belendülök… - villantott egy cinkos vigyort.
- El kell, hogy keserítselek Drágám, mert nem ez az egyetlen bankkártyám. Ez csak egy a sok közül! – vigyorogtam most én.
- Hmm… Jól választottam mi? – nevetett fel. Örültem, hogy boldognak látom.
- Jól. Nem tudom mi lenne velem nélküled. – néztem a szép szemeibe.
- Én sem tudom, mi lenne velem nélküled. – mondta, majd megcsókolt.
Ez a csók már sokkal tüzesebb volt, mint az eddigiek a napok során, de nekem mennem kellett dolgozni. Így megmosakodtam, felöltöztem, majd indultam is.
- Mikor hazaérsz egy meglepetés fog várni! – mosolygott sejtelmesen.
- Milyen meglepetés. – kérdeztem, már a nyitott ajtóban állva.
- Majd meglátod! – kuncogott.
Kétség kívül egész nap arra vártam, hogy végre visszamehessek hozzá, és megkapjam a meglepetésem. El sem tudtam képzelni, hogy mire gondolhat.
Kris egész nap nem szólt hozzám, de nem nagyon érdekelt. Ezek szerint az a jó fej Kris, aki eddig volt, csak színjáték volt.
Láthatóan baszta a csőrét, hogy Rachellel jöttem vissza, de kit izgat?
Elvoltam a többiekkel is, nem volt szükségem rá.
Napközben felhívtam egyszer Rachelt, hogy megkérdezzem, hogy minden rendben van-e. Úgy hallottam, hogy elég jól érzik magukat, így nem aggódtam. Tudtam, hogy Ash vigyáz rá.
Estefelé már teljesen kész voltam, annyira kíváncsi voltam, hogy mit kapok. Komolyan rosszabb voltam, mint egy kisgyerek. Jackson és Tay jót röhögtek rajtam. Hát én is nevettem velük. Mindenki azt mondta, hogy örülnek, hogy végre normális vagyok. Én mindenkinek csak annyit mondtam, hogy Rach érdeme.
Hazafelé a kocsiban elszívtam vagy öt szál cigit, pedig az út alig volt tíz perces.
A liftben már számoltam a másodperceket, szerettem volna már vele lenni.
Az ajtó előtt tököltem egy sort a kártyával, de végül bejutottam.
- Rach, Szivem, megjöttem! – kiáltattam el magam.
- A hálóban vagyok! – jött a gyors válasz.
Azonnal arrafelé vettem az irányt. Mikor benyitottam komolyan azt hittem, hogy álmodom. Rachel az ágyon feküdt, egy irtó dögös piros cuccban. Egy melltartó, franciabugyi, harisnyatartó harisnyával, és egy magas sarkú cipő. Mindegyik vörös volt, és csipke.
- Meglepetés! – mondta, majd felkelt, és elém sétált. Én körülbelül tátott szájjal figyeltem őt. – Olyan régen voltunk együtt, és hiányzol! – suttogta a fülembe.
- Aham… - ennyit tudtam reagálni. – Ez a ruha… - suttogtam, miközben szemeimet nem tudtam levenni dekoltázsáról.
- Ashleyvel közösen választottuk. Ha minden igaz, ő épp most csábítja el Jayt egy fekete ilyen szerelésben.
- Azt hiszem, mázlisták vagyunk! – mondtam.
- Én is… - mondta, és ajkait a nyakamra tapasztotta.
Kívántam, de még mennyire. Akartam őt, most, és tenni is akartam ellene. Az ágy felé kezdtem tolni.
Meghoztam a következő fejezetet! A végéért bocsi, de csak azért hagytam abba, hogy olvashassunk majd Kesha féle mocskos szexet! Én imádom!
Azért komizhattok, mert tényleg kevesen írtok nekünk!
Jó olvasást! Puszi:
Amy
** Rob **
Hát őszintén szólva először nagyon megijedtem. Egy baba az nagy felelősség, és tényleg még fel kell nőnünk a feladathoz, de hiszem, hogy sikerülni fog.
Rach mellettem édesen szuszogott, és örültem, hogy megtaláltam és hogy jól van. Bár láthatóan nagyon megviselte az egész dolog. De vajon az apjával mi a gond? Nem fogadja el a pénzét, és nem beszél vele. Ki kell derítenem, de csak úgy, hogy ne izgassam fel vele Rachelt.
Óvatosan kibújtam ölelő karjai közül, és lementem a földszintre. Megbeszéltem a fiúkkal, hogy elmehetnek, majd én itt maradok vele. Először persze megkaptam a fejmosást, de aztán belementek a dologba.
Cara még telepakolta a hűtőt, majd ő is elment, így kettesben hagyva minket.
Telefonáltam a rendezőnek, akitől szintén egy alapos lebaszást kaptam, de megegyeztünk, hogy két napig maradhatok.
- Nem érdekel Rob! – mondta. – Ha kell, akkor hozd el Rachel Knightot is, de itt legyél, és használható legyél! – harsogta.
Nem tudom Rach mit szól majd ahhoz, hogy velem kéne jönnie. Legutóbb nagyon megbántottam, de igyekszem neki bebizonyítani, hogy szeretem, és mindennél fontosabb a számomra.
Megcsillogtattam főzőtudásomat, és egy egyszerű spagettit készítettem. Teleszórtam a tetejét sajttal, amit szépen ráolvadt, majd egy tálcára tettem a két tányért és felmentem Rachelhez.
Még mindig aludt, de olyan sovány lett szegényem, hogy kénytelen vagyok felébreszteni őt, hogy egyen valamit.
- Édesem! – suttogtam, és megsimogattam az arcát. Lassan nyitogatta szemeit, és álmosan pislogott rám.
- Rob? – kérdezte. – Azt hittem csak álmodtalak. – mosolyodott el.
- Itt vagyok veled, veletek. – simítottam tenyeremet a hasára.
- Hmm… Micsoda illatok. – ült fel, és a tálcára nézett.
- Azon kevés dolgok egyike, amit anyukám megtanított nekem megfőzni. – erre csak szélesen elmosolyodott. – Jó étvágyat! – tettem az ölébe a tálcát, majd mellé ültem.
- Köszönöm szépen! – adott egy puszit az arcomra.
- Bármikor.
Jóízűen fogyasztottuk el az ételt, és közben bekapcsoltuk a tv-t. Rach mindet megette, pedig telepakoltam a tányért, sőt még kért repetát is.
- Szóval… - kezdtem, mikor a konyhában ácsorogtunk, és Rach bepakolta a mosogatógépbe a tányérokat. – Elmondod, hogy miért nem beszélsz Leonardoval? – kérdeztem félve. Szemeiben könnyek gyűltek, és hirtelen megállt a mozdulatban.
- Amikor hazamentem, hallottam őt… - kezdte, majd elmesélte, hogy mit beszélt Leo telefonon.
- Ezt nem tudom elhinni. – motyogtam magam elé.
- Pedig elhiheted. Ő tehet arról, hogy anya meghalt. – ránéztem és láttam, hogy a könnyek csíkot húznak az arcán.
- Gyere ide… - húztam magamhoz, és átöleltem.
- Mostmár… Nincs családom… Eddig se foglalkozott velem, de most mindennek… Vége. – nyöszörögte.
- De van családod. Ott van például Cara. És én is, meg a babánk. Mi hárman összetartozunk. És én mindig veled leszek! – ígértem.
- Neked is dolgod van. – nézett rám szomorúan.
- Kéz napig lehetek távol, aztán vissza kell mennem, de szeretném, ha velem jönnél! – néztem szemébe, mire igencsak meglepődött.
- Biztos? Mert ha ez a kicsi miatt van, akkor megígérem, hogy vigyázok magamra és rá is, de nem szeretném, ha csak azért…
- Dehogy! Veled szeretnék lenni! Ezen ne aggódj! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Szeretlek! – bújt a mellkasomhoz.
- Én is szeretlek! – adtam egy puszit a feje búbjára.
Az elkövetkező két napban sokat beszélgettük, és Rach is jobban nézett ki, és jobb hangulata is volt. Már tudott rendesen enni, bár volt amit régen szeretett, de most rá sem tudott nézni, és fordítva is. Szemei alatt a karikák már alig látszottak, és ajkai egyre többször görbültek mosolyra.
Cara jött el hozzánk, és egy csomó új ruhát hozott Rachelnek, hogy Vancouverben megfelelő ruhatára legyen. Elbúcsúztak, majd elindultunk vissza Kanadába.
A vencouveri reptéren volt pár fotós, mert természetesen kiszivárgott, hogy nem vagyok a forgatáson, és vártak rám.
Rachel szerencsére egyáltalán nem pánikolt be, pedig arra számítottam, hogy azok után, amiken keresztülment, másképp fog reagálni a dolgokra, de nem így történt.
Szürke kabátját összehúzta maga előtt, begombolta, majd felszegett fejjel, és győzelmes mosollyal az arcán lépkedett ki mellett a fotocellás ajtókon.
A sötétített ablakú kocsiba beülve, amit a rendező küldött elénk, kifújta a tüdejében tartott levegőt.
- Ha azt hiszik, hogy egyszer úgy kaphatnak lencsevégre, hogy rossz passzban vagyok, akkor nagyon nagyot tévednek! – mondta felháborodva.
- Az én Szerelmem! – nyomtam egy puszit ajkaira, mire ő csak boldogan mosolygott vissza rám.
A hotelbe érve, felvettem a szobakártyám, majd felmentünk, és Rach kipakolta a cuccait. Ahogyan a női holmik helyet kaptak a lakosztályban, egyre boldogabb lettem. Örültem, hogy itt van velem.
A srácokkal együtt szoktunk vacsorázni, így szóltam Rachnek, hogy készüljön.
Egy fekete, feszülős farmert, és egy halványrózsaszín blúzt vett fel, fekete magas sarkú csizmával. Eszméletlenül nézett ki. Haját felkötötte, arcára enyhe sminket varázsolt, és már késznek is nyilvánította magát.
Kéz a kézben mentünk le az étterembe, majd az asztalhoz érve Ashley máris Rach nyakában lógott, és azt ecsetelte, hogy mennyire örül, hogy itt van.
Jackson is hasonlóképp jókedvű volt, Kellanról nem is beszélve. Nikki és Kris csak ültek egymás mellett, és elmotyogtak valami „szia” félét, de különösebben nem foglalkoztak velünk. Vagyis velem, mert Rachelre elég dühös szemekkel pillantottak.
Rach azonban a szokásos lekezelő pillantással elintézte őket, és a vacsora további részében nem foglalkozott velük.
Örültem, hogy nem rendeztek jelenetet, bár ami késik az nem múlik, és tudom hogy Kristen képes kiprovokálni a dolgokat.
Ashleyvel megbeszélték, hogy mivel holnap Ash szabadnapos, ezért elmennek vásárolni. Látszólag minden nagyon rendben volt. A szobába felérve azonban Rach kitört.
- Annyira gyűlölöm azt a kis cafkát. – mondta, miközben a csizmáját vette le, én pedig csak kamilláztam. – Én most egy kurva rossz szót sem szóltam hozzá, és mégis így méreget, esküszöm, ha nem lennék terhes, nekiugrottam volna. – mondta, majd a fürdőbe ment, én meg utána.
- Ugyan, ne is foglakozz vele. Ha idegeskedsz, az csak árt a babának! – simogattam meg a hasát, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Igazad van. – sóhajtott.
Együtt zuhanyoztunk, de ami már egyre jobban idegesített, hogy nagyon régóta nem szeretkeztünk. Pedig Rach mindig nehezen tartja vissza magát. És már 3 napja, hogy együtt vagyunk folyamatosan, és semmi.
Persze lehet, hogy most a lelki világa miatt, nem akar velem lenni, de számomra ez akkor is nagyon furcsa.
Az éjszaka nyugalmasan telt, egyszer éreztem, ahogy Rach kibújik mellőlem, majd pár perccel később vissza. Ha jól hallottam ivott egy pohár vizet, de így félálomban nem mernék rá megesküdni.
Reggel Rach kávéval fogadott.
- Mikor keltél fel? – kérdeztem. A forgatás miatt nekem reggel fél hatkor kell kelnem, de nem hittem volna, hogy előbb fent lesz nálam.
- Nem is olyan régen… - vont vállat.
- Érezzétek jól magatokat ma, és… - vettem elő a tárcám, majd átnyújtottam az egyik bankkártyám. – Vegyél, amit szeretnél! – mondtam.
- Nem kell Rob… A festményekből van még. – tiltakozott.
- Édesem… - ültem fel mellé. – Most már hozzám tartozol. A babánkat várod, és a szerelmem vagy. Ha apádtól nem fogadsz el pénzt, azt megértem, de tőlem… Nekem nem kell, valakinek el kell költenie. A festményekből származót, meg tedd egy számlára. Majd ha a baba felnő, azt a pénzt megkapja, vagy nem tudom…
- De nem kell eltartanod… - motyogta.
- Ne így fogd fel! – kértem.
- Bár most, hogy a sulit sem fogom befejezni, elég szarul állok. – bánkódott.
- Majd befejezed később! – simogattam meg az arcát. – A férfi dolga gondoskodni a nőről, akit szeret, és a gyermekeiről…
- Biztos ez? – kérdezte félénken.
- Száz százalék! – mosolyogtam.
- Hát jó, de tudnom kell, hogy ha én belendülök… - villantott egy cinkos vigyort.
- El kell, hogy keserítselek Drágám, mert nem ez az egyetlen bankkártyám. Ez csak egy a sok közül! – vigyorogtam most én.
- Hmm… Jól választottam mi? – nevetett fel. Örültem, hogy boldognak látom.
- Jól. Nem tudom mi lenne velem nélküled. – néztem a szép szemeibe.
- Én sem tudom, mi lenne velem nélküled. – mondta, majd megcsókolt.
Ez a csók már sokkal tüzesebb volt, mint az eddigiek a napok során, de nekem mennem kellett dolgozni. Így megmosakodtam, felöltöztem, majd indultam is.
- Mikor hazaérsz egy meglepetés fog várni! – mosolygott sejtelmesen.
- Milyen meglepetés. – kérdeztem, már a nyitott ajtóban állva.
- Majd meglátod! – kuncogott.
Kétség kívül egész nap arra vártam, hogy végre visszamehessek hozzá, és megkapjam a meglepetésem. El sem tudtam képzelni, hogy mire gondolhat.
Kris egész nap nem szólt hozzám, de nem nagyon érdekelt. Ezek szerint az a jó fej Kris, aki eddig volt, csak színjáték volt.
Láthatóan baszta a csőrét, hogy Rachellel jöttem vissza, de kit izgat?
Elvoltam a többiekkel is, nem volt szükségem rá.
Napközben felhívtam egyszer Rachelt, hogy megkérdezzem, hogy minden rendben van-e. Úgy hallottam, hogy elég jól érzik magukat, így nem aggódtam. Tudtam, hogy Ash vigyáz rá.
Estefelé már teljesen kész voltam, annyira kíváncsi voltam, hogy mit kapok. Komolyan rosszabb voltam, mint egy kisgyerek. Jackson és Tay jót röhögtek rajtam. Hát én is nevettem velük. Mindenki azt mondta, hogy örülnek, hogy végre normális vagyok. Én mindenkinek csak annyit mondtam, hogy Rach érdeme.
Hazafelé a kocsiban elszívtam vagy öt szál cigit, pedig az út alig volt tíz perces.
A liftben már számoltam a másodperceket, szerettem volna már vele lenni.
Az ajtó előtt tököltem egy sort a kártyával, de végül bejutottam.
- Rach, Szivem, megjöttem! – kiáltattam el magam.
- A hálóban vagyok! – jött a gyors válasz.
Azonnal arrafelé vettem az irányt. Mikor benyitottam komolyan azt hittem, hogy álmodom. Rachel az ágyon feküdt, egy irtó dögös piros cuccban. Egy melltartó, franciabugyi, harisnyatartó harisnyával, és egy magas sarkú cipő. Mindegyik vörös volt, és csipke.
- Meglepetés! – mondta, majd felkelt, és elém sétált. Én körülbelül tátott szájjal figyeltem őt. – Olyan régen voltunk együtt, és hiányzol! – suttogta a fülembe.
- Aham… - ennyit tudtam reagálni. – Ez a ruha… - suttogtam, miközben szemeimet nem tudtam levenni dekoltázsáról.
- Ashleyvel közösen választottuk. Ha minden igaz, ő épp most csábítja el Jayt egy fekete ilyen szerelésben.
- Azt hiszem, mázlisták vagyunk! – mondtam.
- Én is… - mondta, és ajkait a nyakamra tapasztotta.
Kívántam, de még mennyire. Akartam őt, most, és tenni is akartam ellene. Az ágy felé kezdtem tolni.
2010. október 28., csütörtök
Bújócska
Sziasztok!
Hát nem vagyok túl boldog. Se én, se Amy. Öt komi? Komolyan ennyit érdemlünk? Csajszik szeretnénk ha több lenne a visszajelzés. Tudom, hogy mi is belustultunk, tudom én. De akkor is... Ez nem szép tőletek. Elvileg van 46 rendszeres olvasónk amihez az öt komment édes keves. Kicsit erőltessétek meg magatokat. Én is megtettem és írtam és hoztam a frisst:) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
puszi mindenkinek:
Kesha
****
Rob
Tévedtem mikor azt hittem a bizonytalanság a legrosszabb. Két hete nem tudtam semmit Rachről. Nem vette fel a telefont se ő, se Cara. Igen, kínomban már őt is megpróbáltam elérni, hogy beszélhessek vele. De semmi. Iszonyatosan hiányzott. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem tudok élni nélküle. A karomban akartam tartani, vele lenni. Szerettem volna ha a hotelszobámban vár rám, mikor "hazaérek" a forgatásról. Hülye voltam, hogy nem marasztaltam. De már késő bánat.
Egyik este a zuhany alatt álltam, hogy lemossam magamról a nap porát, mikor meghallottam a telefonom csörgését. Mint egy eszeveszett vad rohantam érte. Hátha Rachel hív. Nem jött be a tippem.
- Igen tessék? - Vettem fel.
- Szia Rob. Leonardo vagyok. Rachel veled van? - Kérdezte.
- Nem - vágtam rá. Egyetlen percre megállt bennem az ütő. Nincs otthon, nincs velem. Nem lehet elérni. Mintha a föld nyelte volna el.
- Nem tudom elérni sehogy. Nem tudod, hol lehet? - Hallottam meg az aggódó hangját.
- Fogalmam sincs. Leonardo, nem lehet, hogy valami baja esett?
- Nem tudom. De már két hete nem tud se róla, se Cararól senki semmit.
- George és Luke? - Kérdeztem aggódva az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva.
- Ők is eltűntek - remegett meg Leonardo hangja.
- Valami üzenetet nem hagyott? Akármit? Amiből megtudhatnánk, hol van? - Kérdezősködtem tovább. A félelem fojtogatni kezdett.
- Semmi. Lisa annyit mondott, hogy Rach pár cuccát sírva dobálta be a bőröndjébe, miután tőled hazajött, bepattant a kocsijába és elment. Nem te csináltál vele valamit?
- Én nem tudom. Mostanában nem voltunk túl jóban. De nem mondtam semmi rosszat. Legalábbis szerintem - sóhajtottam fel idegesen.
- Na jó. Azt hiszem ideje értesíteni a rendőrséget - szusszantott fel Leonardo, majd elköszönt. Még megígértettem vele, hogy ha bármit megtud, szól.
Eddig nem aggódtam annyira. Azt hittem csak megsértődött és nem hajlandó szóba állni velem. De most... Éreztem, hogy valami nem stimmel.
Rachel
A repülőúton volt időm gondolkodni. Nem tudtam mi van velem. Egyszerűen egyedül éreztem magam. Nem volt senkim. Azt hittem Rob más. Hogy ő lehet a biztos pont az életemben. Hogy bármi történik ő velem lesz, hogy érdekelni fogja mi van velem. Kezdtem azt hinni, hogy tévedtem. Hozzászokhattam volna már a magányhoz, de nem ment. Utáltam egyedül lenni, mégis mindig magamra maradtam. Tudtam én is, hogy elvetettem a sulykot az utóbbi időben. De szükségem lett volna rá. Ő mégse volt velem. Olyan volt, mint apu. A karrierje fontosabb volt mindennél. Én pedig naivan hittem neki. Elhittem, hogy szeret, hogy mellettem van. Hittem benne. Elhittem, mikor azt mondta, hogy nem fog bántani, mert szeret. Elhittem, hogy megnyílhatok előtte. Hogy levehetem a maszkom. Nem kellett volna. Nem kellett volna soha megmutatni neki a sebezhető énem. Hisz most, hogy megtudta ki is vagyok, eldobott magától. Csak egy játékszer voltam. Rámunt, belémrúgott és elhagyott.
A repülőről leszállva George és Luke már vártak rám. Kocsiba szállva azonnal hazafelé vettem az irányt. Nem szóltam senkihez egész út alatt, de szerencsére a mackóim nem is kérdezgettek. Tudták, hogy ha beszélni akarok a dologról, megteszem.
- Szia kicsikém - ölelt magához Lisa, amint beléptem a házba.
- Szia - húztam halvány mosolyra az ajkaim. Ez volt az első alkalom, hogy tegezett. Végre ezt is elértem.
- Apukád a dolgozószobában van - mosolyogott rám.
Elöntött a boldogság. Végre. Itt van apu. Idejét se tudtam már, mikor láttam utoljára. Gondolkodás nélkül rohantam felé. Az ajtó előtt viszont megtorpantam. Apu valakivel elég komolyan kiabált.
- Nem. Nem érdekel én ebből már kiszálltam. Megfizettem kőkeményen a piszkos ügyeitek árát. A lányomnak miattatok nincs anyja. Miattatok halt meg a feleségem... Nem érdekel. Megmondtam, hogy nem moshattok több pénzt a hotelen keresztül.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ki miatt halt meg anyu? És miért? Nem értem. Tovább hallgatóztam.
- Idefigyelj. A lányom számotokra tabu. Nem érhettek hozzá. Van, aki megvédje és ha egy haja szála is meggörbül én tekerem ki a nyakatokat személyesen. .... Tudom, hogy nektek köszönhetem a vagyonom. De azt hiszem Lily halála épp elég volt. Megöltétek a feleségem, mert kiszálltam a mocskos üzletetekből....
Ennyi bőven elég volt a beszélgetésből. Sírva rohantam fel a szobámba. Túl sok volt ez nekem. Minden felkavarodott körülöttem egyik pillanatról a másikra. Anyu apu miatt halt meg. Ennyit értettem csak az egészből. Nem csak sima baleset volt. Megölték. Megölték az anyukám és apu tudott róla. El akartam menni. Nem bírtam volna apámmal egy házban maradni továbbra is. Felfordult a gyomrom arra a gondolatra, hogy a tiszteletre méltó Leonardo Knight mocskos üzletekkel és pénzmosással tett szert az első millióira. És feláldozta az anyukámat a pénz miatt. Az ő hibája, hogy elvesztettem az egyetlen embert, aki szertetett. Aki törődött velem. Zokogva dobáltam be a cuccaim a bőröndömbe. Öt perc alatt összeszedtem minden cuccom és futva rohantam a kocsimhoz.
- Rach, Rach mi a baj? - Kapta el a karom Luke.
- Vigyél innen - zokogtam a mellkasába. - Vigyetek innen.
- Oké, nyugodj meg - terelt be a kocsi hátsó ülésére.
Fogalmam sem volt merre tartunk. Nem is számított. Meg akartam halni. Fél óra autókázás után már kezdtem rosszul lenni a hisztérikus sírásomtól. Luke emelt ki a kocsiból és vitt be egy házba. Anyutól örököltem a lakást. A legjobb hely. Erről még apu se tudott. Csak Cara, Luke, George és én. Luke a hálóba vitt és az ágyra fektetett. Egy idő után minden elsötétült körülöttem. Álomba bőgtem magam.
- Rach. Kicsi szivem, ébredj - simogatta valaki a hátam. Amint kinyitottam a szemem forogni kezdett velem az egész szoba. A gyomrom felkavarodott, kipattantam az ágyból és a fürdőbe rohanva borultam a wc fölé, hogy kiadjak mindent magamból. Eszembe jutott minden. Ismét sírni kezdtem.
- Rachel. Mi történt? - Jött be Cara a fürdőbe. A hajam összefogta és a hátam simogatta míg a gyomrom le nem nyugodott. Magam elé meredve feküdtem el a földön. A plafont bámultam és vártam. Vártam, hogy rámszakadjon az egész és vége legyen mindennek. Teljes letargiába estem. Hallottam, hogy Cara szólítgat, de nem bírtam megmukkanni. Mindent csak tompán érzékeltem és hallottam magam körül. Reagálni nem volt erőm. Egyetlen kérést bírtam kinyögni.
- Ne szóljatok senkinek, hogy hol vagyok. Se Robnak, se apunak. Nem akarom látni őket- suttogtam
Két hete bujkáltam mindenki elől. Csak Cara, Luke és George voltak velem. Senki nem tudta hol vagyok, hogy mi van velem. Így volt jó. Azt hiszem teljes depresszióba estem. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Mindent elvesztettem és nem maradt semmi, csak a határtalan üresség.
- Rachel, ez így nem mehet tovább. Enned kell! Fel kell kelned! Gyerünk kislány - noszogatott Cara.
Nem ment. Nem éreztem magamban erőt semmihez. Még a festéstől is elment a kedvem. Egyre rosszabbul voltam. Még az ágyból se igazán akartam kikelni. Senkivel nem kommunikáltam.
- Rachel ha nem eszel magadtól esküszöm, hogy én tuszkolom le a torkodon az ételt - jött be George egy tálcával.
- Nem vagyok éhes - motyogtam alig hallhatóan.
- Márpedig enni fogsz kisasszony - csattant fel hirtelen. Összerezzentem a hangjától és ismét elsírtam magam. A tekintete azonnal megenyhült. Mellémfeküdt, a fejem a mellkasára vonta.
- Rachel, kérlek. A kedvemért egyél egy kicsit. Nem kell elmondanod, hogy mi bánt, ha nem akarod. Megértem. De ne tedd tönkre magad. Kérlek. Cara, Luke és én is aggódunk érted. Nagyon szeretünk kislány - nyomott egy puszit a hajamra. Ismét feltört belőlem a zokogás. Ezer éve nem mondta senki, hogy szeret. Rob volt utoljára, aki kimondta ezt a bűvös szót. Hiányzott. Nagyon.
- Oké - adtam meg magam. Az a szó, hogy szeretlek most varázslatosan hatott rám. Viszont valamivel nem számoltam. Amint lenyeltem az első falat levest azonnal ki is kívánkozott. A fürdőbe rohantam ismét. Miután lenyugodott a gyomrom a szekrénybe nyúltam egy tiszta törülközőért. A tekintetem hirtelen megakadt valamin. A fejemben lévő kártyák közt kezdtem lapozgatni.
- Nem - zokogtam fel ismét, miközben a lábaim fölmondták a szolgálatot és a földre huppantam.
- Rach, Istenem - térdelt mellém Cara. A fejem az ölébe vontam úgy sírtam tovább.
Amint megnyugodtam Cararára néztem.
- Azt hiszem terhes vagyok - nyögtem ki. Cara kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Robtól? - Kérdezet összezavarodottan.
- Nem, Luketól - forgattam meg a szemeim.
- Oké. Nyugi. Mély levegő. Mindjárt jövök - állt fel, majd felhúzott a földről és a nappaliba kísért.
- Vigyázzatok rá nagyon - adta ki Georgenak az utasítást. A srácok pankrációt néztek a tv-be miközben én gondolkodtam. Nem lehetek terhes. De ha mégis...
- Tessék, hoztam egy kis kekszet meg teát - huppant le mellém Luke és a kezembe nyomta az ellátmányt.
- Köszönöm - böktem ki és majszolni kezdtem, miközben a tv képernyőjére meredtem.
Összegezzük a dolgokat. Az apám egy bűnöző. Miatta és a mocskos üzlete miatt halt meg az anyukám. Itt bujkálok két hete. Folyamatosan rosszul vagyok. Amit lenyelek az ki is kívánkozik és már a fene se tudja mióta nem jött meg. Nagy valószínűséggel egy karrierista pasastól vagyok terhes és ugyan olyan sorsra jut a gyerekem, mint én hacsak nem védem én meg. De ahhoz össze kell magam szednem. Az egész életem összeomlott és nem látom a fényt a romoktól. Csodálatos. Egyedül vagyok. Bár... Ha igaz, amit sejtek és babát várok, soha többé nem leszek magányos.
Cara egy óra múlva tért vissza. A karomnál fogva rángatott be a mosdóba.
- Tessék - borította ki a papírzacskó tartalmát a mosógép tetejére. Azt hiszem az összes tesztet felvásárolta amit kapni lehetett.
Gyorsan megcsináltunk hármat és vártunk. A percek idegőrlő lassúsággal teltek.
Az eredmény pedig:
Pozitív.
Gyerekem lesz. A tesztekre bámultam majd a kezem a hasamra csúsztattam. Carából kitört a sírás.
- Keresztanyuka leszek - borult a nyakamba. Nem tudtam, visszaölelni. Nem volt semmihez erőm.
Három nap telt el azóta, hogy megtudtam, hogy kisbabát várok. Cara noszogatott, hogy hívjam fel Robot de nem akartam tudni arról, hogy nem akar gyereket. És talán önző módon osztozni se akartam vele. Ő nem akart engem. Nem fértem bele az életébe. Szerinte túl hisztis, szeszélyes és gyerekes vagyok. Egy gyerek pedig biztos hátráltatná a karrierjét. Nem akartam, hogy a babámnak olyan élete legyen, mint nekem.
Cara elrángatott a nőgyógyászhoz, hogy biztos lehessek a dologban. Megerősítette minden kétséget kizárólag, hogy egy két hónapos manó növekszik a pocakomba. Magam is meglepődtem, hogy örültem neki.
- Cara, kérhetek valamit? - Szólaltam meg otthon miközben a hasam simogattam.
- Persze szivem - mosolygott rám.
- Menj el hozzánk és csempészd ki a képeim a padlásról. Ahhoz, hogy fel tudjam nevelni a babát pénz kell. A képeim pedig elegendő összeget biztosítanak egy időre. Hozd el az állványom és a festékeim. Mindent, amit odafent találsz - ismertettem vele a terveim.
- De hát van pénzed - nézett rám értetlenül.
- Nincs.
- De az apád utal...- kezdett bele de félbeszakítottam.
- Nem kell az apám pénze. Ha találkozol vele véletlenül, el ne mondd neki, hogy hol vagyok. A babáról meg végképp nem szólhatsz senkinek - néztem mélyen a szemébe.
- És Rob?
- Nem tudom. Még nem - ráztam meg a fejem. Össze voltam zavarodva.
Az összes képem eladtam egy galériának. Jó pénzt hozott mind. Viszont újakat nem tudtam festeni. Egész nap az ágyban feküdtem. Vagy aludtam vagy magam elé meredve gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Kezdett körvonalazódni egy terv a fejembe. De Cara mindent összekuszált.
Rob
Egyre idegesebb voltam. Leonardoval napi kapcsolatban álltam de se ő, se én nem tudtunk meg semmit Rachelről. Mindenkit aki közel állt hozzá elnyelt a föld. A rendőrség pedig nem kerestette hisz Lisa szerint magától ment el. Elmúlt huszonegy, felnőttnek minősült. Nem kezelték eltűnt személyként. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem tudom elérni. Iszonyatosan aggódtam érte.
- Eltűntek a képei és minden cucca, ami a padláson volt - közölte Leonardo egyik nap.
- Ő ment értük? - Csillant meg a remény.
- Nem. Cara lopakodott be este. A biztonsági kamerák rögzítették, hogy mindent elvisz. Az egyik galériába került minden. Az összes festményét és rajzát eladta. Valami nem stimmel.
- Nem értem - ráztam meg a fejem miközben rágyújtottam. - Utalsz neki pénzt nem? Akkor miért adott el mindent?
- Nem tudom Rob. A kártyáját nem használja. Pedig úgy ki tudnánk deríteni, hogy hol van. De nem nyúl hozzá.
- Cara tudja, hogy hol van ezek szerint.
- Igen. De őt se lehet megtalálni.
- Luke és George azóta se jelentkeztek?
- Nem. A fizetésük se vették fel. Biztos vagyok benne, hogy ők is tudják hol van Rachel.
- A fenébe. Meg kell találnunk. Valami történt Leonardo. Érzem - estem kétségbe.
- Mindenki őt keresi hidd el nekem. A lányom. Én is aggódok érte. De mintha direkt bujkálna.
- De miért? - Tettem fel a kérdést. Senki nem tudott válaszolni.
Pár nap múlva már a teljes összeroppanás szélén álltam. Se aludni, se enni nem voltam képes. Egy egyre nagyobb gombóc fojtogatott folyamatosan. A gyomrom folyamatosan görcsbe volt rándulva. Minden egyes telefoncsörgésnél azért imádkozzam, hogy Rachel legyen az. Hogy megtudjak róla valamit. Legalább azt, hogy jól van. Épségben. Csak egy újabb gyerekes csíny az egész és rosszak a megérzéseim miszerint valami komoly dolog történt vele. Stephani naponta hússzor üvöltötte le a fejem, mert nem tudtam a munkámra koncentrálni. Mindenki panaszkodott rám. De hogy éljek úgy, hogy a nő akit szeretek eltűnt?
Újabb hét telt el. Kezdtem tényleg beleőrülni a tudatlanságba. A remény kezdett kihunyni bennem. Már nem hittem abban, hogy a telefonom megcsörren és megtudok róla valamit. De aztán mégis.
- Hallo? - Vettem, fel a mobilom egyik éjszaka. Gőzöm nem volt ki kereshet ilyen későn. Mindegy volt. Úgysem tudtam aludni.
- Szia Rob - hallottam meg Cara halk hangját.
- Cara, Istenem. Hol van Rachel? Jól van? Mondd, hogy minden rendben. Könyörgöm Cara - daráltam le egy szuszra.
- Los Angelesben van. Azt nem mondanám, hogy minden rendben van vele, de jó lenne ha ide tudnál jönni.
- A következő géppel repülök - pattantam fel és máris elővettem a táskám, hogy bedobáljak pár cuccot.
- Oké, kimegyek eléd a reptérre. És Rob... Ne szólj Leonardonak, arról, hogy hívtalak - kérte.
- Rendben - ígértem meg. Igazából bármit megtettem volna annak érdekében, hogy láthassam Rachelt. Akár a csillagokat is lehoztam volna Caranak az égről.
A Lax-ra érve Cara tényleg várt rám. Nem szólt hozzám csak a kocsijához terelt.
- Mi történt? Miért bujkál? Jól van? Hogy értetted, hogy nincs vele minden rendben? - Zúdítottam rá a kérdéseim.
- Majd ő elmondja - vont vállat.
- Cara - mordultam fel.
- Rob, így is megszegtem az ígéretem. De szüksége van rád. Jobban, mint eddig bármikor. Szóval legyél férfi - kérte majd a tekintetét ismét az útra szegezte.
Egy ismeretlen ház előtt parkoltunk le. Épp most kelt fel a nap. Türelmetlenül vártam, hogy végre a karomban tarthassam Rachelt. Nem érdekelt, hogy szó nélkül jöttem el a forgatásról. Most csak ő számított.
A lakásba lépve azonnal megpillantottam Rach macijait. A kanapén ültek. Gyilkos pillantással méregetettek de nem szóltak egy szót sem.
- Hol van? - Kérdeztem. Cara az egyik ajtóra bökött. Gondolkodás nélkül léptem be. Ott feküdt az ágyon. Pocsékul nézett ki. Az arca holtsápadt és beesett. Az egész lány csont és bőr volt. Talán beteg... A szemei alatt sötét karikák húzódtak meg. Mégis gyönyörűnek találtam. A haja szétterült a krémszínű párnán. Békésen szuszogott. Nem bírtam ki. Óvatosan leültem az ágy szélére és az arcába hulló tincseit finoman a füle mögé simogattam. Megrezzent az érintésemtől és mocorogni kezdett. Valahol megkönnyebbültem, hogy látom. Jól volt. Nem rabolták el, nem ölték meg. De mégis féltem. Vajon miért bújt el ide? A szemeit lassan kezdte nyitogatni, miközben az arcát a tenyerembe simította.
- Rob - motyogta álmosan.
- Itt vagyok szerelmem - bújtam mellé és szorosan magamhoz öleltem. Rachel amint megérezte a karjaim maga körül zokogni kezdett. Türelmesen megvártam, míg lenyugszik. Próbáltam csitítgatni, miközben a hátát simogattam.
- Rob - nyöszörögte.
- Itt vagyok édesem. Miért bújtál el? Miért nem vetted fel a telefont? Tudod mennyire megijesztettél? Annyira aggódtam érted. Soha többet ne csinálj ilyet - zúdítottam rá mindent.
- Sajnálom - zokogott fel ismét.
- Nincs semmi baj. Itt vagy velem épen és egészségesen. Nagyon szeretlek - suttogtam a fülébe, mire még jobban potyogtak a könnyei. Ismét fél órába telt, míg sikerült megnyugodnia.
- Rob - hüppögte.
- Itt vagyok - mosolyogtam rá, miközben lesimogattam az arcán lévő könnyeket.
- Úgysem maradsz sokáig - hajtotta le a fejét.
- Rach, miről beszélsz? - Kérdeztem türelmetlenül. Nem értettem mire akar kilyukadni azzal, hogy nem maradok sokáig.
- Gyereket várok, tőled.
A hangja határozottan csengett, a szemeiben őszinteség tükröződött. Ledermedtem. Apa leszek? De... Hogy? Na jó ez hülye kérdés. Tudom, hogy lehet. Elég sokat gyakoroltuk.
- De szedsz gyógyszert - nyögtem ki a következő felmerülő gondolatom hangosan is.
- Igen. De az sem száz százalék - feleli majd felül és mélyen a szemembe néz. - Nézd Rob. Nincs semmi baj. Te nem akarod. Megértem. Nem kell semmi. Nem kell felvállalnod. Ne érezd őt kötelességednek. Úgyis szakítani akartál velem. Megértem. Viszont megtartom. És felnevelem egyedül - simítja a tenyerét a hasára.
Rachel
Még most se igazán akarom elhinni, hogy Rob itt van. Ledermedve bámul rám. Látszik rajta, hogy folyamatosan cikáznak a gondolatai. Viszont én megnyugodtam. Egy ember tudja az igazat. Legalábbis azt az igazat, ami őt érinti. Minden kész van a fejemben. Itt maradok, ebben a lakásban. A képeimből fogok élni és felnevelem a gyerekem. Mindent megadok neki. Kivétel az apját. De ez sajnos nem rajtam múlik. Az az egy biztos, hogy Rob helyett is szeretni fogom.
- Rachel - ül fel Rob is. Az arcán halvány mosoly bujkál. Nem tudom, mit akar mondani, ami ilyen örömet okoz neki. Lélekben már mindenre fel vagyok készülve. Legalábbis azt hittem. - Együtt neveljük fel. Szeretlek.
Hát nem vagyok túl boldog. Se én, se Amy. Öt komi? Komolyan ennyit érdemlünk? Csajszik szeretnénk ha több lenne a visszajelzés. Tudom, hogy mi is belustultunk, tudom én. De akkor is... Ez nem szép tőletek. Elvileg van 46 rendszeres olvasónk amihez az öt komment édes keves. Kicsit erőltessétek meg magatokat. Én is megtettem és írtam és hoztam a frisst:) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
puszi mindenkinek:
Kesha
****
Rob
Tévedtem mikor azt hittem a bizonytalanság a legrosszabb. Két hete nem tudtam semmit Rachről. Nem vette fel a telefont se ő, se Cara. Igen, kínomban már őt is megpróbáltam elérni, hogy beszélhessek vele. De semmi. Iszonyatosan hiányzott. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem tudok élni nélküle. A karomban akartam tartani, vele lenni. Szerettem volna ha a hotelszobámban vár rám, mikor "hazaérek" a forgatásról. Hülye voltam, hogy nem marasztaltam. De már késő bánat.
Egyik este a zuhany alatt álltam, hogy lemossam magamról a nap porát, mikor meghallottam a telefonom csörgését. Mint egy eszeveszett vad rohantam érte. Hátha Rachel hív. Nem jött be a tippem.
- Igen tessék? - Vettem fel.
- Szia Rob. Leonardo vagyok. Rachel veled van? - Kérdezte.
- Nem - vágtam rá. Egyetlen percre megállt bennem az ütő. Nincs otthon, nincs velem. Nem lehet elérni. Mintha a föld nyelte volna el.
- Nem tudom elérni sehogy. Nem tudod, hol lehet? - Hallottam meg az aggódó hangját.
- Fogalmam sincs. Leonardo, nem lehet, hogy valami baja esett?
- Nem tudom. De már két hete nem tud se róla, se Cararól senki semmit.
- George és Luke? - Kérdeztem aggódva az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva.
- Ők is eltűntek - remegett meg Leonardo hangja.
- Valami üzenetet nem hagyott? Akármit? Amiből megtudhatnánk, hol van? - Kérdezősködtem tovább. A félelem fojtogatni kezdett.
- Semmi. Lisa annyit mondott, hogy Rach pár cuccát sírva dobálta be a bőröndjébe, miután tőled hazajött, bepattant a kocsijába és elment. Nem te csináltál vele valamit?
- Én nem tudom. Mostanában nem voltunk túl jóban. De nem mondtam semmi rosszat. Legalábbis szerintem - sóhajtottam fel idegesen.
- Na jó. Azt hiszem ideje értesíteni a rendőrséget - szusszantott fel Leonardo, majd elköszönt. Még megígértettem vele, hogy ha bármit megtud, szól.
Eddig nem aggódtam annyira. Azt hittem csak megsértődött és nem hajlandó szóba állni velem. De most... Éreztem, hogy valami nem stimmel.
Rachel
A repülőúton volt időm gondolkodni. Nem tudtam mi van velem. Egyszerűen egyedül éreztem magam. Nem volt senkim. Azt hittem Rob más. Hogy ő lehet a biztos pont az életemben. Hogy bármi történik ő velem lesz, hogy érdekelni fogja mi van velem. Kezdtem azt hinni, hogy tévedtem. Hozzászokhattam volna már a magányhoz, de nem ment. Utáltam egyedül lenni, mégis mindig magamra maradtam. Tudtam én is, hogy elvetettem a sulykot az utóbbi időben. De szükségem lett volna rá. Ő mégse volt velem. Olyan volt, mint apu. A karrierje fontosabb volt mindennél. Én pedig naivan hittem neki. Elhittem, hogy szeret, hogy mellettem van. Hittem benne. Elhittem, mikor azt mondta, hogy nem fog bántani, mert szeret. Elhittem, hogy megnyílhatok előtte. Hogy levehetem a maszkom. Nem kellett volna. Nem kellett volna soha megmutatni neki a sebezhető énem. Hisz most, hogy megtudta ki is vagyok, eldobott magától. Csak egy játékszer voltam. Rámunt, belémrúgott és elhagyott.
A repülőről leszállva George és Luke már vártak rám. Kocsiba szállva azonnal hazafelé vettem az irányt. Nem szóltam senkihez egész út alatt, de szerencsére a mackóim nem is kérdezgettek. Tudták, hogy ha beszélni akarok a dologról, megteszem.
- Szia kicsikém - ölelt magához Lisa, amint beléptem a házba.
- Szia - húztam halvány mosolyra az ajkaim. Ez volt az első alkalom, hogy tegezett. Végre ezt is elértem.
- Apukád a dolgozószobában van - mosolyogott rám.
Elöntött a boldogság. Végre. Itt van apu. Idejét se tudtam már, mikor láttam utoljára. Gondolkodás nélkül rohantam felé. Az ajtó előtt viszont megtorpantam. Apu valakivel elég komolyan kiabált.
- Nem. Nem érdekel én ebből már kiszálltam. Megfizettem kőkeményen a piszkos ügyeitek árát. A lányomnak miattatok nincs anyja. Miattatok halt meg a feleségem... Nem érdekel. Megmondtam, hogy nem moshattok több pénzt a hotelen keresztül.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ki miatt halt meg anyu? És miért? Nem értem. Tovább hallgatóztam.
- Idefigyelj. A lányom számotokra tabu. Nem érhettek hozzá. Van, aki megvédje és ha egy haja szála is meggörbül én tekerem ki a nyakatokat személyesen. .... Tudom, hogy nektek köszönhetem a vagyonom. De azt hiszem Lily halála épp elég volt. Megöltétek a feleségem, mert kiszálltam a mocskos üzletetekből....
Ennyi bőven elég volt a beszélgetésből. Sírva rohantam fel a szobámba. Túl sok volt ez nekem. Minden felkavarodott körülöttem egyik pillanatról a másikra. Anyu apu miatt halt meg. Ennyit értettem csak az egészből. Nem csak sima baleset volt. Megölték. Megölték az anyukám és apu tudott róla. El akartam menni. Nem bírtam volna apámmal egy házban maradni továbbra is. Felfordult a gyomrom arra a gondolatra, hogy a tiszteletre méltó Leonardo Knight mocskos üzletekkel és pénzmosással tett szert az első millióira. És feláldozta az anyukámat a pénz miatt. Az ő hibája, hogy elvesztettem az egyetlen embert, aki szertetett. Aki törődött velem. Zokogva dobáltam be a cuccaim a bőröndömbe. Öt perc alatt összeszedtem minden cuccom és futva rohantam a kocsimhoz.
- Rach, Rach mi a baj? - Kapta el a karom Luke.
- Vigyél innen - zokogtam a mellkasába. - Vigyetek innen.
- Oké, nyugodj meg - terelt be a kocsi hátsó ülésére.
Fogalmam sem volt merre tartunk. Nem is számított. Meg akartam halni. Fél óra autókázás után már kezdtem rosszul lenni a hisztérikus sírásomtól. Luke emelt ki a kocsiból és vitt be egy házba. Anyutól örököltem a lakást. A legjobb hely. Erről még apu se tudott. Csak Cara, Luke, George és én. Luke a hálóba vitt és az ágyra fektetett. Egy idő után minden elsötétült körülöttem. Álomba bőgtem magam.
- Rach. Kicsi szivem, ébredj - simogatta valaki a hátam. Amint kinyitottam a szemem forogni kezdett velem az egész szoba. A gyomrom felkavarodott, kipattantam az ágyból és a fürdőbe rohanva borultam a wc fölé, hogy kiadjak mindent magamból. Eszembe jutott minden. Ismét sírni kezdtem.
- Rachel. Mi történt? - Jött be Cara a fürdőbe. A hajam összefogta és a hátam simogatta míg a gyomrom le nem nyugodott. Magam elé meredve feküdtem el a földön. A plafont bámultam és vártam. Vártam, hogy rámszakadjon az egész és vége legyen mindennek. Teljes letargiába estem. Hallottam, hogy Cara szólítgat, de nem bírtam megmukkanni. Mindent csak tompán érzékeltem és hallottam magam körül. Reagálni nem volt erőm. Egyetlen kérést bírtam kinyögni.
- Ne szóljatok senkinek, hogy hol vagyok. Se Robnak, se apunak. Nem akarom látni őket- suttogtam
Két hete bujkáltam mindenki elől. Csak Cara, Luke és George voltak velem. Senki nem tudta hol vagyok, hogy mi van velem. Így volt jó. Azt hiszem teljes depresszióba estem. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Mindent elvesztettem és nem maradt semmi, csak a határtalan üresség.
- Rachel, ez így nem mehet tovább. Enned kell! Fel kell kelned! Gyerünk kislány - noszogatott Cara.
Nem ment. Nem éreztem magamban erőt semmihez. Még a festéstől is elment a kedvem. Egyre rosszabbul voltam. Még az ágyból se igazán akartam kikelni. Senkivel nem kommunikáltam.
- Rachel ha nem eszel magadtól esküszöm, hogy én tuszkolom le a torkodon az ételt - jött be George egy tálcával.
- Nem vagyok éhes - motyogtam alig hallhatóan.
- Márpedig enni fogsz kisasszony - csattant fel hirtelen. Összerezzentem a hangjától és ismét elsírtam magam. A tekintete azonnal megenyhült. Mellémfeküdt, a fejem a mellkasára vonta.
- Rachel, kérlek. A kedvemért egyél egy kicsit. Nem kell elmondanod, hogy mi bánt, ha nem akarod. Megértem. De ne tedd tönkre magad. Kérlek. Cara, Luke és én is aggódunk érted. Nagyon szeretünk kislány - nyomott egy puszit a hajamra. Ismét feltört belőlem a zokogás. Ezer éve nem mondta senki, hogy szeret. Rob volt utoljára, aki kimondta ezt a bűvös szót. Hiányzott. Nagyon.
- Oké - adtam meg magam. Az a szó, hogy szeretlek most varázslatosan hatott rám. Viszont valamivel nem számoltam. Amint lenyeltem az első falat levest azonnal ki is kívánkozott. A fürdőbe rohantam ismét. Miután lenyugodott a gyomrom a szekrénybe nyúltam egy tiszta törülközőért. A tekintetem hirtelen megakadt valamin. A fejemben lévő kártyák közt kezdtem lapozgatni.
- Nem - zokogtam fel ismét, miközben a lábaim fölmondták a szolgálatot és a földre huppantam.
- Rach, Istenem - térdelt mellém Cara. A fejem az ölébe vontam úgy sírtam tovább.
Amint megnyugodtam Cararára néztem.
- Azt hiszem terhes vagyok - nyögtem ki. Cara kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Robtól? - Kérdezet összezavarodottan.
- Nem, Luketól - forgattam meg a szemeim.
- Oké. Nyugi. Mély levegő. Mindjárt jövök - állt fel, majd felhúzott a földről és a nappaliba kísért.
- Vigyázzatok rá nagyon - adta ki Georgenak az utasítást. A srácok pankrációt néztek a tv-be miközben én gondolkodtam. Nem lehetek terhes. De ha mégis...
- Tessék, hoztam egy kis kekszet meg teát - huppant le mellém Luke és a kezembe nyomta az ellátmányt.
- Köszönöm - böktem ki és majszolni kezdtem, miközben a tv képernyőjére meredtem.
Összegezzük a dolgokat. Az apám egy bűnöző. Miatta és a mocskos üzlete miatt halt meg az anyukám. Itt bujkálok két hete. Folyamatosan rosszul vagyok. Amit lenyelek az ki is kívánkozik és már a fene se tudja mióta nem jött meg. Nagy valószínűséggel egy karrierista pasastól vagyok terhes és ugyan olyan sorsra jut a gyerekem, mint én hacsak nem védem én meg. De ahhoz össze kell magam szednem. Az egész életem összeomlott és nem látom a fényt a romoktól. Csodálatos. Egyedül vagyok. Bár... Ha igaz, amit sejtek és babát várok, soha többé nem leszek magányos.
Cara egy óra múlva tért vissza. A karomnál fogva rángatott be a mosdóba.
- Tessék - borította ki a papírzacskó tartalmát a mosógép tetejére. Azt hiszem az összes tesztet felvásárolta amit kapni lehetett.
Gyorsan megcsináltunk hármat és vártunk. A percek idegőrlő lassúsággal teltek.
Az eredmény pedig:
Pozitív.
Gyerekem lesz. A tesztekre bámultam majd a kezem a hasamra csúsztattam. Carából kitört a sírás.
- Keresztanyuka leszek - borult a nyakamba. Nem tudtam, visszaölelni. Nem volt semmihez erőm.
Három nap telt el azóta, hogy megtudtam, hogy kisbabát várok. Cara noszogatott, hogy hívjam fel Robot de nem akartam tudni arról, hogy nem akar gyereket. És talán önző módon osztozni se akartam vele. Ő nem akart engem. Nem fértem bele az életébe. Szerinte túl hisztis, szeszélyes és gyerekes vagyok. Egy gyerek pedig biztos hátráltatná a karrierjét. Nem akartam, hogy a babámnak olyan élete legyen, mint nekem.
Cara elrángatott a nőgyógyászhoz, hogy biztos lehessek a dologban. Megerősítette minden kétséget kizárólag, hogy egy két hónapos manó növekszik a pocakomba. Magam is meglepődtem, hogy örültem neki.
- Cara, kérhetek valamit? - Szólaltam meg otthon miközben a hasam simogattam.
- Persze szivem - mosolygott rám.
- Menj el hozzánk és csempészd ki a képeim a padlásról. Ahhoz, hogy fel tudjam nevelni a babát pénz kell. A képeim pedig elegendő összeget biztosítanak egy időre. Hozd el az állványom és a festékeim. Mindent, amit odafent találsz - ismertettem vele a terveim.
- De hát van pénzed - nézett rám értetlenül.
- Nincs.
- De az apád utal...- kezdett bele de félbeszakítottam.
- Nem kell az apám pénze. Ha találkozol vele véletlenül, el ne mondd neki, hogy hol vagyok. A babáról meg végképp nem szólhatsz senkinek - néztem mélyen a szemébe.
- És Rob?
- Nem tudom. Még nem - ráztam meg a fejem. Össze voltam zavarodva.
Az összes képem eladtam egy galériának. Jó pénzt hozott mind. Viszont újakat nem tudtam festeni. Egész nap az ágyban feküdtem. Vagy aludtam vagy magam elé meredve gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Kezdett körvonalazódni egy terv a fejembe. De Cara mindent összekuszált.
Rob
Egyre idegesebb voltam. Leonardoval napi kapcsolatban álltam de se ő, se én nem tudtunk meg semmit Rachelről. Mindenkit aki közel állt hozzá elnyelt a föld. A rendőrség pedig nem kerestette hisz Lisa szerint magától ment el. Elmúlt huszonegy, felnőttnek minősült. Nem kezelték eltűnt személyként. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem tudom elérni. Iszonyatosan aggódtam érte.
- Eltűntek a képei és minden cucca, ami a padláson volt - közölte Leonardo egyik nap.
- Ő ment értük? - Csillant meg a remény.
- Nem. Cara lopakodott be este. A biztonsági kamerák rögzítették, hogy mindent elvisz. Az egyik galériába került minden. Az összes festményét és rajzát eladta. Valami nem stimmel.
- Nem értem - ráztam meg a fejem miközben rágyújtottam. - Utalsz neki pénzt nem? Akkor miért adott el mindent?
- Nem tudom Rob. A kártyáját nem használja. Pedig úgy ki tudnánk deríteni, hogy hol van. De nem nyúl hozzá.
- Cara tudja, hogy hol van ezek szerint.
- Igen. De őt se lehet megtalálni.
- Luke és George azóta se jelentkeztek?
- Nem. A fizetésük se vették fel. Biztos vagyok benne, hogy ők is tudják hol van Rachel.
- A fenébe. Meg kell találnunk. Valami történt Leonardo. Érzem - estem kétségbe.
- Mindenki őt keresi hidd el nekem. A lányom. Én is aggódok érte. De mintha direkt bujkálna.
- De miért? - Tettem fel a kérdést. Senki nem tudott válaszolni.
Pár nap múlva már a teljes összeroppanás szélén álltam. Se aludni, se enni nem voltam képes. Egy egyre nagyobb gombóc fojtogatott folyamatosan. A gyomrom folyamatosan görcsbe volt rándulva. Minden egyes telefoncsörgésnél azért imádkozzam, hogy Rachel legyen az. Hogy megtudjak róla valamit. Legalább azt, hogy jól van. Épségben. Csak egy újabb gyerekes csíny az egész és rosszak a megérzéseim miszerint valami komoly dolog történt vele. Stephani naponta hússzor üvöltötte le a fejem, mert nem tudtam a munkámra koncentrálni. Mindenki panaszkodott rám. De hogy éljek úgy, hogy a nő akit szeretek eltűnt?
Újabb hét telt el. Kezdtem tényleg beleőrülni a tudatlanságba. A remény kezdett kihunyni bennem. Már nem hittem abban, hogy a telefonom megcsörren és megtudok róla valamit. De aztán mégis.
- Hallo? - Vettem, fel a mobilom egyik éjszaka. Gőzöm nem volt ki kereshet ilyen későn. Mindegy volt. Úgysem tudtam aludni.
- Szia Rob - hallottam meg Cara halk hangját.
- Cara, Istenem. Hol van Rachel? Jól van? Mondd, hogy minden rendben. Könyörgöm Cara - daráltam le egy szuszra.
- Los Angelesben van. Azt nem mondanám, hogy minden rendben van vele, de jó lenne ha ide tudnál jönni.
- A következő géppel repülök - pattantam fel és máris elővettem a táskám, hogy bedobáljak pár cuccot.
- Oké, kimegyek eléd a reptérre. És Rob... Ne szólj Leonardonak, arról, hogy hívtalak - kérte.
- Rendben - ígértem meg. Igazából bármit megtettem volna annak érdekében, hogy láthassam Rachelt. Akár a csillagokat is lehoztam volna Caranak az égről.
A Lax-ra érve Cara tényleg várt rám. Nem szólt hozzám csak a kocsijához terelt.
- Mi történt? Miért bujkál? Jól van? Hogy értetted, hogy nincs vele minden rendben? - Zúdítottam rá a kérdéseim.
- Majd ő elmondja - vont vállat.
- Cara - mordultam fel.
- Rob, így is megszegtem az ígéretem. De szüksége van rád. Jobban, mint eddig bármikor. Szóval legyél férfi - kérte majd a tekintetét ismét az útra szegezte.
Egy ismeretlen ház előtt parkoltunk le. Épp most kelt fel a nap. Türelmetlenül vártam, hogy végre a karomban tarthassam Rachelt. Nem érdekelt, hogy szó nélkül jöttem el a forgatásról. Most csak ő számított.
A lakásba lépve azonnal megpillantottam Rach macijait. A kanapén ültek. Gyilkos pillantással méregetettek de nem szóltak egy szót sem.
- Hol van? - Kérdeztem. Cara az egyik ajtóra bökött. Gondolkodás nélkül léptem be. Ott feküdt az ágyon. Pocsékul nézett ki. Az arca holtsápadt és beesett. Az egész lány csont és bőr volt. Talán beteg... A szemei alatt sötét karikák húzódtak meg. Mégis gyönyörűnek találtam. A haja szétterült a krémszínű párnán. Békésen szuszogott. Nem bírtam ki. Óvatosan leültem az ágy szélére és az arcába hulló tincseit finoman a füle mögé simogattam. Megrezzent az érintésemtől és mocorogni kezdett. Valahol megkönnyebbültem, hogy látom. Jól volt. Nem rabolták el, nem ölték meg. De mégis féltem. Vajon miért bújt el ide? A szemeit lassan kezdte nyitogatni, miközben az arcát a tenyerembe simította.
- Rob - motyogta álmosan.
- Itt vagyok szerelmem - bújtam mellé és szorosan magamhoz öleltem. Rachel amint megérezte a karjaim maga körül zokogni kezdett. Türelmesen megvártam, míg lenyugszik. Próbáltam csitítgatni, miközben a hátát simogattam.
- Rob - nyöszörögte.
- Itt vagyok édesem. Miért bújtál el? Miért nem vetted fel a telefont? Tudod mennyire megijesztettél? Annyira aggódtam érted. Soha többet ne csinálj ilyet - zúdítottam rá mindent.
- Sajnálom - zokogott fel ismét.
- Nincs semmi baj. Itt vagy velem épen és egészségesen. Nagyon szeretlek - suttogtam a fülébe, mire még jobban potyogtak a könnyei. Ismét fél órába telt, míg sikerült megnyugodnia.
- Rob - hüppögte.
- Itt vagyok - mosolyogtam rá, miközben lesimogattam az arcán lévő könnyeket.
- Úgysem maradsz sokáig - hajtotta le a fejét.
- Rach, miről beszélsz? - Kérdeztem türelmetlenül. Nem értettem mire akar kilyukadni azzal, hogy nem maradok sokáig.
- Gyereket várok, tőled.
A hangja határozottan csengett, a szemeiben őszinteség tükröződött. Ledermedtem. Apa leszek? De... Hogy? Na jó ez hülye kérdés. Tudom, hogy lehet. Elég sokat gyakoroltuk.
- De szedsz gyógyszert - nyögtem ki a következő felmerülő gondolatom hangosan is.
- Igen. De az sem száz százalék - feleli majd felül és mélyen a szemembe néz. - Nézd Rob. Nincs semmi baj. Te nem akarod. Megértem. Nem kell semmi. Nem kell felvállalnod. Ne érezd őt kötelességednek. Úgyis szakítani akartál velem. Megértem. Viszont megtartom. És felnevelem egyedül - simítja a tenyerét a hasára.
Rachel
Még most se igazán akarom elhinni, hogy Rob itt van. Ledermedve bámul rám. Látszik rajta, hogy folyamatosan cikáznak a gondolatai. Viszont én megnyugodtam. Egy ember tudja az igazat. Legalábbis azt az igazat, ami őt érinti. Minden kész van a fejemben. Itt maradok, ebben a lakásban. A képeimből fogok élni és felnevelem a gyerekem. Mindent megadok neki. Kivétel az apját. De ez sajnos nem rajtam múlik. Az az egy biztos, hogy Rob helyett is szeretni fogom.
- Rachel - ül fel Rob is. Az arcán halvány mosoly bujkál. Nem tudom, mit akar mondani, ami ilyen örömet okoz neki. Lélekben már mindenre fel vagyok készülve. Legalábbis azt hittem. - Együtt neveljük fel. Szeretlek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Robert Pattinson
Rob :)
Rachel Knight
Rach
Kellan Lutz
Ashley Greene
Jackson Rathbone
Kristen Stewart
Taylor Lautner
Cara Long
Leonardo Knight
Rachel apja
Látogatók:
Amy blogjai:
Kesha blogjai:
Rólunk:
- Amy
- "I know just what it feels like to have a voice in the back of my head, it’s like a face that I hold inside, a face that awakes when I close my eyes, a face watches every time I lie, a face that laughs every time I fall"