Dugába dőlt tervek

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Hát 9 komit kaptunk az előzőhöz, ami ahhoz képest, hogy milyen sok olvasónk van (elvileg) eléggé kevés. De köszönjük annak a pár embernek, aki írt!
Jó olvasást!
Csók, Amy

** Rob **

Komolyan minden alkalommal leesik az állam, amikor Rach kicsípi magát. Mert persze ő mindenhogyan bámulatos szépség, de amilyen ruhát ma felvett. Nem volt olyan merész, mint általában, és ennek örültem is, hiszen mégis kismama. Egy halványrózsaszín térdig érő ruha volt rajta, magas cipővel. A sminket nem vitte túlzásba, harmonizált a ruhával, és egy hasonló kabátot húzott. Tökéletes volt.

Egy csókkal köszöntött és rettentő boldog volt. Elmesélte, hogy több helyen is visszautasították, de végül megtalálta az igazit. Nem tetszett nekem, hogy miattam vagy az apja miatt viselkedtek vele így. Ez nem volt tisztességes, bár a mai világban ilyen szó talán már nem is létezik.
A kocsiban egész végig áradozott, hogy mennyire örül. Hát én kevésbé örültem, hogy dolgozni akar, nem értettem, hogy most minek, mikor ráadásul most várandós is. De úgy látszott, mivel ő hordja a szíve alatt a kicsit, ezért ő döntött. Mintha nekem beleszólásom sem lenne a dologba. Persze nem szóltam neki, nem akartam elvenni a kedvét.

A vacsora alatt is csak csacsogott. Észre sem vette, hogy a kedvenc ételeit főzettem meg, és hogy kapott egy szál vörös rózsát is. Egyszerűen lerendezte egy mosollyal, és maga mellé tette. Na ennyit az egész napos szervezkedésről Pattinson!
Én is mosolyogtam egész végig, próbáltam kedves lenni. Egészen addig míg Rachelt meg nem szólította valaki.

- Ma már másodszor futok össze a gyönyörű hölggyel! – bókolt neki egy fazon, aki sajnos egész tűrhetően nézett ki. Jól van, a vérnyomásom így is az egekben volt.
- Á Greg, szia! – állt fel Rach, így én is kénytelen voltam. A pasi kezet csókolt neki. Ez rámozdult! – Greg Nelson a főnököm – mosolygott Rachel rám – Robert Pattinson – mutatott felém – a párom – nagy nehezen kezet ráztam vele.
- Örülök, hogy megismerhetlek! – motyogtam. Igazából azt is a képébe vágtam volna, hogy Rachel terhes, és az én gyerekemet várja. De ez azt hiszem nem lett volna illendő.
- Én is – mért végig. Legszívesebben bemosnék neki egyet.
- Gyere csatlakozz hozzánk! – kínálta hellyel Rach. Csak pislogtam magam elé, és Greg máris az asztalunknál ült. Ennyit a végső meglepetésemről…
- Na és Rachel, várod már az első napod? – kérdezte Greg, mintha én ott sem lennék. Kikértem az első üveg pezsgőt, amit ugyan később akartam kikérni bizonyos okokból, de már mindegy volt.

És innentől kezdve jött az, amiből egy szót sem értettem. A művészet. Oké, nem vagyok azért olyan kőbunkó, mert a nagyobb festők műveit azért ismerem, de ők kortárs dolgokról beszélgettek. Én abból meg csak Rach munkáit láttam. Közbeszólhattam volna, hogy elbassza az esténket ez a vadbarom, de inkább csak néztem a bugyborékoló italt a poharamban. Elképesztően csalódott voltam. Mert mikor volt olyan, hogy Rach helyett a munkámról beszéltem volna? Szerintem soha. Persze megértem én, hogy örül, hogy kapott egy állást meg minden, de amilyen szinten engem kirekesztettek a beszélgetésből…
Nem is voltam dühös vagy mérges, csak csalódott. Nekem is jobban esne már, ha az ágyban alhatnék, mert nehéz napom volt. És holnap még nehezebb lesz. Felsóhajtottam, amire Greg észrevette magát – vagy engem – és felém fordult egy kicsit.

- És mivel érted el Rob, hogy ez a bámulatos nő téged válasszon? – kérdezte. Mekkora hatásvadász majom!
- Nem tudom pontosan, de örülök, hogy így döntött – mosolyogtam kényszeredetten.
- És mióta is vagytok egy pár? – ezt már Racheltől kérdezte.
- Nem tudom pontosan… Pár hónapja – vont vállat. Megütközve néztem rá. Ennyi? Csak ennyi?

És ismételten egymással kezdtek csevegni. De jó! Elnézést kérve felálltam a helyemről, és a konyha felé vettem az irányt. Bent ott volt a gyönyörű kis torta, amire a kettőnk neve volt írva. Ez is része lett volna a meglepetésnek. Bent mindenki legnagyobb bánatára megmondtam, hogy nem kell kihozniuk ezt. Kifizettem a cukrász fáradalmait, mert tényleg életemben nem láttam még ennél szebb kis süteményt. De így már semmi értelme nem lett volna.

Amint visszaléptem a hatalmas helyiségbe, megláttam, ahogyan Greg közelebb hajol Rachelhez, és odasúg neki valamit, majd felnevettek. Kedvem lett volna leugrani az épület tetejéről, de elvetettem az ötletet. Mert végül is ki nevelné fel a babát? Bár Greg biztosan az első jelentkezők között állna. Nagy levegőt véve visszasétáltam, és leültem a helyemre. Másfél üveg pezsgővel később, már nagyon untam, és későre is járt már.

- Rachel, lassan mennünk kellene! – csúsztattam a kezem az övére, mire értetlenül kapta rám a fejét. – Késő van. – mondtam nyugodtan. Nagyon jó! Életem legjobb alakítása.
- Ó, persze – kapott észbe. Köszönöm! Ujjongtam magamban.
- Akkor holnap reggel találkozunk! – búcsúzott az a madár is Rachtől, és újabb kézcsókot kapott. – Rob, örültem! – fogott kezet velem.
- Én is. – bólintottam.

Kifizettem a számlát, majd felsegítettem Rachelre a kabátját, és kiléptünk az épületből. A kocsi már ott várt ránk. Besegítettem Rachelt, majd én is behuppantam.
A kocsiban szorosan mellém bújt, és kezét a combomra tette. Most mégsem tudott felizgatni annyira. Szomorúan bámultam ki az ablakon. Ennek az estének határozottan nem így kellett volna zajlania!

A szállodába érve egyenesen a lift felé mentünk, tekintve, hogy a zsebemben volt a kulcs. Rach a liftben engem méregetett, és mikor ránéztem, nem értettem, miért figyel ilyen furcsán.
A szobába belépve aztán megfogta a kezem, és megállított, majd szembe fordított magával.

- Mi baj van Rob? – olyan ártatlan képet vágott. Úgy szerettem őt, de most valahogy nagyobb volt a bánatom.
- Semmi – ráztam meg a fejem, és próbáltam ellépni mellőle, de nem engedte.
- Nekem elmondhatod! – bíztatott.
- Talán annyi, hogy észre sem vetted mennyit készültem – mondtam nyugodtan. Nem akartam vele összeveszni.
- Mármint hogy érted? – vonta össze tökéletes szemöldökét.
- Például, hogy nem is rendeltünk semmit, mégis a kedvenced hozták ki, vagy a rózsa, amit otthagytál, vagy… vagy amivel készültem és nem volt rá lehetőségem. – soroltam.
- Jaj a rózsa… - kapott a szájához, és bocsánatkérően nézett rám.
- Nem csodálom, hogy otthagytad, hiszen Greg ma mindennél és mindenkinél fontosabb volt – na most kezdtem cinikus lenni.
- Rob, ezt te sem gondolhatod komolyan! - csattant fel.
- De, nagyon komolyan gondolom – léptem el előle, és a szoba közepén megálltam.
- Greg a főnököm, persze, hogy kedves leszek vele. Nem tehetem meg, hogy ne legyek az! – érvelt. Volt benne valami, de a mai este akkor is a miénk kellett volna, hogy legyen.
- A ma este különleges kellett volna, hogy legyen. És nem arról kellett volna szólnia, hogy mennyire jól megértitek egymást! – dörrentem fel én is. Kezdett elszállni a türelmem.
- Mi az, hogy mennyire jól megértjük egymást? Vele el tudtam beszélgetni a festészetről, ez akkora baj? – nézett rám dühösen.
- Persze, mert én nem értelek meg ebben mi?
- Azt sem akartad, hogy elmenjek dolgozni. Olyan vagy, mint Leonardo! – kiabált, és még az ujját is nekem szegezte. – Te is be akarsz csak zárni egy aranykalitkába! – dobta le magáról a kabátot, és dühösen, szikrákat szóró szemekkel nézett rám.
- Nem! – mondtam lassan és nyugodtan. Túl voltam a dühöngésen. – Nem ezt akartam. Főleg nem ma este. De csak hogy szárnyalhass madárkám, ma nem alszom itt! – mondtam, miközben kisétáltam az ajtón. Úgy vágtam be magam után, hogy azt hittem tokostul ki fog esni.

Nagy levegőket véve álltam ott. Hogy dőlhetett a tervem így dugába? Ez nem igazság!
Eltrappoltam ahhoz az ajtóhoz, ahol be akartam kopogtatni. De nem tehettem. Akármennyire is el legyek keseredve, ezt nem tehettem meg.
Így végül tovább haladta Kristen ajtaja előtt, és Jacksonhoz kopogtam be. Álmos fejjel nyitotta ki az ajtót, és egy szál alsóban állt előttem. Legalább nem nővel volt.

- Bejöhetek? – kérdeztem halkan.
- Persze, gyere csak – állt el az útból. Beljebb léptem. Elképesztő milyen rendezett káosz uralkodik mindig a szobájában.
- Kupi van. – motyogtam, mire csak elvigyorodott.
- A zseni átlátja ezt – vont vállat. A zenei cuccai az egyik sarokban, de összevissza tényleg. Kották, hangszerek kupaca. A másik kupac néhány ruha volt, bár tudtam, hogy a ruháit nagyjából rendben tartja. Egy másik kupac újságok és könyvek voltak. Erre-arra pedig üres üvegek: whisky, vodka, bor, pezsgő.
- Elég szarul sikerült a mai estém – ültem le a kanapéra. Benyomta a TV-t és ő is leült.
- Nem jött össze a dolog? Miért? – kérdezte. Ő tudta egyedül, hogy mire készülök.
- Megjelent a főnöke, aki egy újgazdag pöcs, és meghívta, hogy üljön mellénk. Innentől kezdve meg ki lettem rekesztve. Tudod, úgy éreztem magam, mint egy tudatlan hülye gyerek… - ráztam meg a fejem.
- Nem vagy az. Csak ehhez annyira nem értesz. De ha a srácot betennék egy forgatásra, elsírná magát. Ki ebben jó, ki abban… - magyarázta, miközben amerikai focit bámultunk.
- Most már nem csak rólunk van szó, ugye?
- Joe a Jonasból… Érted? – fintorgott. – Nem is értem mit láttam Ashleyben…
- A szép nőt? – tettem fel a kérdést, mire mindketten felnevettünk. Abszurd helyzet volt ez.
- De nem csak az a lényeg, és ez most meg is látszik…
- Miért nem keresel valakit, aki hozzád illik? Aki képes a koncertjeiden őrjöngeni, akivel együtt tudsz nevetni, akit olyan dolgok érdekelnek mint téged! – mutattam körbe a szobában.
- Lenne valaki… - mosolyodott el.
- Tudtam én, hogy nem kell félteni téged! – veregettem hátba. Jó volt kicsit más életével foglalkozni, és nem a sajátommal. – És ki az?
- Hát… A reptéren ismerkedtünk meg, mikor a nővéremet kísértem ki a múltkor. Gyönyörű lány, és okos is, ráadásul ért a zenéhez is csak… Csak nem Kanadában lakik, sőt nem is amerikai – sóhajtott.
- Hát akkor? – végül is nem mindegy? Kérdeztem volna szívesen.
- Európai. Valami kis országból jött, nem jegyeztem meg. Csak egy kint élő barátnőjét látogatta meg. De komolyan Rob, annyira jó volt vele dumálni… Késett a gépe, és egész éjjel beszélgettünk.
- Várj, ezért voltál a múltkor olyan a forgatáson, mint akin átment egy úthenger? – kuncogtam.
- Igen – ez a mosoly, mintha máris szeretné a lányt.
- És? – néztem rá várakozóan.
- Mit és? Messze lakik…
- Az mióta probléma Jackson Rathbone-nak? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem az, csak… Nem tudom. Megadta a számát meg minden, de mégis mit mondjak neki?

Szegény csórikámat nagyon kellett noszogatni, hogy lépjen már valamit. Végül együtt úgy fél óra alatt összedobtunk a lánynak egy SMS-t. Hát több mint a semmi.

- Akkor maradsz ugye? – állt fel hajnali háromkor.
- Ha nem gond? – kérdeztem.
- Nem hát. Tudod, hogy bármikor kidobnak a csajok, ide jöhetsz – rötyögött.
- Vicces.
- És mit fogsz csinálni a gyűrűvel? Másik időpont? – kérdezte még halkan, mintha titkos infó lenne. Igaz, az is volt.
- Nem tudom – csóváltam meg a fejem, és elővettem a zakóm belső zsebéből a kis dobozt.
- Gondold át! Jó éjt!
- Neked is!

Felnyitottam a dobozt, és csak néztem a kis köves ékszert. Ma akartam megkérni, hogy legyen a feleségem. Elvégre nagyon szerettem őt, és a gyermekemet várja. Kell ennél több? Nem vágyom más nőre, csak rá. Nekem csak Rachel kell! De a mai este valahogy nagyon el lett rontva.
A kanapén fekve, nem igazán jött álom a szememre, így reggel – vagy inkább úgy mondom, hogy három órával később – álmosan indultam vissza a szobánkba.