Váratlan utazás

Sziasztok!
Nos, tegnap akkor megbeszéltül Keshával, hogy én írom ezt a fejit, és remélem, hogy tetszeni fog nektek!
Komizzatok légyszi, mert a kritikákból tanulunk, és örülnénk neki ha visszajeleznétek!
Puszi!
Amy


** Rachel **

Valamikor délelőtt ébredtem, és a hasamról a hátamra fordultam, miközben a mellettem lévő helyet tapogattam Robot keresve, de legnagyobb meglepetésemre nem találtam magam mellett. Lassan ültem fel az ágyban, és átgondoltam az elmúlt két nap eseményeit. Hát… Mindketten hülyék vagyunk, ez tény. Én nagyon megbántottam őt, és talán nem kellett volna, de ha akkor nem teszem meg, ma nem itt kötünk ki.
Elmélkedésemből Robert bosszús hangja rángatott ki, s fejemet rögtön a résnyire nyitva hagyott ajtó felé fordítottam.

- Bassza meg! – szitkozódott Rob nem túl halkan, mire kikászálódtam az ágyból, s az ajtó felé vettem az irányt. Rob a kanapén ült, és a laptopját nézte, szemei szinte szikrákat szórtak. Már épp léptem volna ki hozzá, mikor a telefonját felkapta és fel-alá járkálva a füléhez emelte. – Steph! – dörrent Rob. – Mi a szar ez az egész? – kérdezte cseppet sem kedvesen. – Láttam… De… nem érdekel! Kris egy idióta volt most… Tönkretenni?... Na ne viccelj! – hallottam a párbeszédet egyoldalúan. – Ez nem lehet igaz. Az életem most jól alakul… Igen Rachellel… Tudom… Nem… Nem akarom! Ha ezt meglátja… Ahhh… - sóhajtott, s a fejét vakargatta. Fogalmam sem volt, miről lehet szó, de valami a neten jelent meg, az tuti. – Nem akarom… Oké… értem! Nem ígérek semmit! Pá… - s ledobta a készüléket a kanapéra.
- Jó reggelt! – léptem ki az ajtón.
- Neked is! – túrt bele a hajába, és a laptop felé sietett, de én is oda igyekeztem, s nem engedtem, hogy lecsukja a fedelét.
- Mi ez? – kérdeztem, mert semmi jóra nem számítottam.
- Semmi! – vágta rá rögtön, s erővel próbálta becsukni azt az átkozott kütyüt, de nem engedtem.
- Robert! – emeltem meg a hangom.
- Semmi… Tényleg! – mondta.
- Oké… - motyogtam. – Ha így nem megy…

Majd felkaptam egy köntöst, és kiszaladtam az ajtón, fel a szobámhoz. Rob jött utánam, és értetlenkedett. A macik már ott voltak, hisz tudták, hogy nem aludtam otthon, így ide jöttek. Biccentettem nekik, majd a saját laptopomhoz siettem. Felnyitottam, majd bekapcsoltam.

- Rach… - suttogott Rob.
- Nem… Tudni akarom… - ellenkeztem.
- Nem hiszem… - susogta.

Megnyitottam a böngészőt és Rob nevét pötyögtem be. Azonnal felismertem a már régóta működő hírportált, és rákattintottam. Talán nem kellett volna…
Képek voltak Robról és… Kristenről. Méghozzá tegnapelőttről. A Sunshine sétányon kézen fogva sétáltak, és az egyik képen meglehetősen érdekes mozdulatsorozat volt megörökítve. Rob egészen közel hajolt Kristenhez, és megkockáztatom, hogy csók is volt, míg Kris keze Robert fenekén volt.
Legbelül sikítottam és toporzékoltam. Hát ennyi volt? Neki ennyi volt túltenni magát rajtam tegnapelőtt miután elment? Ott sétáltatta mindenki szeme láttára Kristent, mint valami kis kedvencet…
Nagy levegőket kellett vennem ahhoz, hogy ne sírjam el magamat. Sűrűn pislogtam, és rémesen becsapottnak éreztem magam. Mereven bámultam egy pontot a szemközti falon, és totál kikészültem. Már túl vagyunk azon, hogy bebizonyítsuk a másiknak, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak, de most…

- Ma nincs rátok szükségem! – mondtam macikáimnak.
- Rachel… - kezdték volna egyszerre, de ezt nem engedem.
- Azt mondtam, hogy nem! – csattantam fel.
- Rendben… - motyogták, majd aggódva kimentek az ajtón.
- Te is! Menj el! – néztem Rob mellkasára, mert a szemébe nem tudtam volna.
- De Rach… - kezdett volna magyarázkodni.
- A képek nem hazudnak. – szóltam közbe. – Ha nem akarod, hogy olyasmiket vágjak a fejedhez, amit megbánnék, akkor tünés! – mondtam ellentmondást nem tűrően.

Robert megsemmisülten bólintott, majd elment. Leroskadtam a kanapéra és magam elé meredtem. Órákig ültem ott, és nem gondoltam semmire. Csak egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: Annyira szeretjük egymást, és akkor mégis miért bántjuk a másikat?
Nem csináltam egész nap semmit csak a tv-t bámultam, vagy elszundítottam. Tudtam, hogy valahol jogos, hogy Rob mással töltötte az idejét, hisz én kidobtam, de azért mégis. Ha szeretsz valakit, akkor nem teszed ezt. Bár én is megtettem a magamét…
Végül este hat körül lecammogtam Rob szobájához, és bekopogtam. Nem is kellett sokat várnom és kinyitotta. Szemei elég nagy fájdalmat és félelmet tükröztek, míg az én arcom rezzenéstelenül közönyös volt. Álltunk még pár percig így, majd lassan sóhajtottam, és karjaimat a nyaka köré fontam, arcomat pedig a nyakhajlatába temettem. Készségesen ölelt vissza, és húzott be a szobába. Elbotladoztunk a hálóba, majd az ágyra dőltünk. Még mindig szorosan ölelt magához, amit én is viszonoztam.

- Szeretlek! – suttogta, ahogy a fülemhez hajolt, s egy apró csókot nyomott az arcomra. Felnéztem rá, s szájához hajolva motyogtam.
- Én is szeretlek! – majd egy apró csókot nyomtam rá.

Nem tétlenkedtünk sokáig, rögtön a nadrágja gombjaihoz nyúltam, és sorban pattintottam ki a helyükről, majd erőszakosan próbáltam letolni róla. Faltuk egymás ajkát, és hangos sóhajainkon kívül a feleslegessé vált ruhák suhogását hallhattuk csak. Önfeledten szerettük egymást azon a napon, és most azt kívántam bárcsak újraélhetném ezt most.

A repülőtéren voltunk és Rob gépére vártunk. Ma van a napja, hogy el kell mennie. Nem beszéltünk többet a képekről, csupán annyit mondtam neki, hogy tudom, hogy szeret és nekem ez elég, de ne nagyon legyen többet ilyen. Meg is ígérte. A hatalmas helyiség egy eldugottabb részénél ültünk, az oszlopok mögött. Robert ölében foglaltam helyet és próbáltam az arcának minden egyes kis részletét jól az eszembe vésni, hogy ez a három hét elviselhetően teljen. A negyedik héten ott leszek, rábeszéltem apát, hogy szálljon be a Summithoz egy kicsit, így csak ennyit kell kibírnom. Persze azóta sincs a városban, csak telefonon beszéltem vele. Jellemző.

- Annyira fogsz hiányozni! – mormolta a hajamba.
- Te is nekem! – mosolyogtam.

A fennmaradó időt csókolózással töltöttük, és egymást simogattuk. Majd mikor már utoljára figyelmeztették a felszállásra, elváltak ajkaink, és útjaink.
A kocsiban megengedtem magamnak a sírást is, hisz itt senki sem lát. Már most pokolian hiányzott. Szinte hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyire az életembe lopta magát… És a szívembe is.
Otthon lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyamba, de aludni nem tudtam, mert hiányzott mellőlem Ő. Most már bántam, hogy nemet mondtam a kérésére, hogy tartsak vele, de egyszerűen úgy érzem, hogy nem ott a helyem. Nem zavarhatom őt a munkája közben. Nem lehetek ennyire önző, hiszen úgyis csak elterelném a figyelmét, és azt nem szabad.
Egész éjjel forgolódtam, és valamikor hajnalban megszólalt a mobilom is. Tudtam, hogy ő lesz az, így rohantam a táskámhoz megkeresni.

- Szia! – szóltam bele boldogan.
- Szia Édesem! – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. – szabadkozott.
- Nem aludtam… - motyogtam, mert egy kicsit szégyelltem magam, hogy ennyire ragaszkodom hozzá.
- De hisz hajnali négy van nálad…
- Tudom, én csak… - nem tudtam, hogyan folytassam.
- Valami baj van? – váltott komolyabb hangnemre.
- Nem, dehogy! Vagyis… Na jó, de ne nézz mániákusnak vagy valami, de… Nélküled nem megy.
- Ó… - kicsit meglepődött. – Igen… Valószínűleg nekem sem fog menni.
- Hiányzol! – suttogtam, és a kezdeti jókedvemnek se híre, se hamva nem volt.
- Te is nekem! De most mennem kell Kicsim… Később hívlak!
- Oké… - könnyek szöktek szemembe.
- Próbálj meg aludni! Szeretlek! – mondta lágyan.
- Én is szeretlek! – suttogtam, majd a vonal megszakadt.

Még pár pillanatig hallgattam a búgást, majd visszafeküdtem. Mondanom sem kell, hogy délelőtt tízkor úgy szálltam ki az ágyból, mint egy élőhalott. Megmosakodtam, felöltöztem, majd lecsoszogtam Lisahoz.
A napok lassan teltek, és én nem is hasonlítottam önmagamra. Teljesen elhagytam magam, és csak az egyetemre jártam. Ott is a képeim valami borzalmasak lettek… Mármint művészileg jók, csak mind sötét és ijesztő. A lelkivilágom tükrözték. Az első három nap Rob amikor csak tudott akkor hívott, és ha lehetett, akkor órákig beszélgettünk, de az elmúlt négy napban valami nagyon nem stimmelt. Nem hívott, csak pár sms-t küldött, hogy jól van, de dolga van.
Nem tudtam, hogy mi a szar van, de kezdtem ideges lenni… De nagyon!
Ezt nem csinálhatja velem, mi történhetett? És megint csak felmentem a netre, amit nem kellett volna.

„Kristen Stewart és Robert Pattinson a Seychell-szigeteken!”

- Hogy az a rohadt… - húztam fel magam egyből.

„A jóképű, sármos, angol vámpírunk, és Kristen a Summit jóvoltából a Seychelle-szigetekre, pontosabban Victoriába repült a legújabb reklámfelvételük miatt. Tudomásunk szerint a Summit és a Mexx parfümgyártó részleg szerződést kötöttek és a legújabb illatok arcai Edward és Bella lesznek. A párnak a napsütötte tengerparton kell szerelmesen andalogniuk. A csillogás állítólag meglesz a mi örök Edwardunk arcán, de bennfentesek szerint az életben is megvan a szemében a huncut csillogás, ha Miss Stewartra néz. A legnagyobb kérdés az, hogy mi lesz így Rachel Knight kisasszonnyal, aki mit sem sejtve otthon várja vissza Robertet? Vajon Robert végre rájött, hogy a Robsten románc a neki való, vagy valóban Rachel az igazi, és csak játszik? A képek azt hiszem, nem hazudnak!”

Ismét csak szerelmesnek tűnő képek kerültek elő az oslói reptérről. Oslo? Kristen is ott volt?
Letaglózott ez az egész. Már megint becsapott? Nem hiszem el…
Ebben a pillanatban Cara vágtatott be a szobám ajtaján, és levetődött mellém a kanapémra, majd pár pötyögés után elém tolta a gépet. Arcomra kiült a döbbenet. Rengeteg kép volt rólam, amint az egyetem felé tartok, és haza, és azt ecsetelték, hogy mivel egy mosolyt sem eresztettem el az egy hét alatt, így nyílván sejtem, hogy Robert csak kihasznál, és csak a testem kell neki.
Lecsaptam a gép fedelét, és olyan szinten elöntött a düh, hogy legszívesebben a saját két kezemmel bontottam volna le a házat is. Szikrákat szóró szemekkel járkáltam fel s alá. Cara pedig a mobilját nyomkodta.

- Oké! Odamegyünk! – jelentette ki elszántan, s felpattant.
- Hova? – értetlenkedtem.
- Victoriába. Apádnak van ott is szállodája, és nem hagyjuk, hogy a világsajtó így beszéljen rólad!
- De… Cara, a francba is! Nem is kíváncsi rám Rob! Akkor meg minek? – keseregtem.
- Ezért! Ahogy mostanában viselkedsz! Te vagy Rachel Knight! Nem ilyen voltál… Mutasd meg, hogy jobb vagy mindannyiuknál!
- Hát… nem is tudom!
- Naaaaaa! Nyaralunk egyet!

Nagy nehezen, de Cara rábeszélt. Na igen, ő volt az, aki bármire rá tudott venni. Délután bevásároltunk nyárias ruhákból bővel, és este már a gépen is ültünk. A hosszú utat végigbeszélgettük, és már-már a réginek éreztem magam, és én is úgy gondoltam, hogy meg kell védenem a becsületem. Reméltem, hogy Rob érthető magyarázattal szolgál majd nekem, hogy miért viselkedett úgy, ahogy, és nagyon meg fogom ezért büntetni. – mosolyodtam el.
Szemeim előtt vágykeltőbbnél vágykeltőbb képek kezdtek sorakozni, és már vártam a pillanatot. Persze először ugyanannak a nőnek kell lennem, aki voltam: erős és határozott.
Szeretem Robot, és ne hogy azt higgye bárki is, hogy elengedem. Tudom, hogy ő is szeret, és tudnia kell, hogy összetartozunk, hogy én is így gondolom.

A repülő végre leszállt, s mi kiszálltunk a tikkasztó hőségbe. A szállodába érve azonnal felmentem a lakosztályomba, majd Cara is ledobta a mellettem lévő szobába a cuccát és jött előkészíteni engem. Smink, haj és ruha. Egy vadító méregzöld ruhát adott rám, ami épp csak takarta, amit kell, és egy nagyon, de nagyon magas sarkú cipellőt. Ő is felöltözött, majd miután megkaptam Robert szobájának egy kulcsát arra vettük az irányt. Nem volt nehéz elérni, hisz a főnök lánya vagyok.
Cara leült a kanapéra, és elegánsan elhelyezkedett, míg én a kanapé előtt álltam az ajtóval szemben, és komoly, perzselő tekintettel szuggeráltam az ajtót. Tudtuk a szervező csajszitól, hogy az első megbeszélése Kristennek és Robnak itt lesz, és hogy Kristen szobája nem ezen az emeleten lesz, hanem lejjebb – hozzá kell tennem, hogy ezt mi intéztük el Caraval -, és reményeink szerint együtt jönnek fel majd ide.
Hirtelen kulcszörgést hallottunk, és én magam előtt összefontam karjaimat, és közömbösen meredtem előre.
Az ajtó kinyílt, és belépett rajta Rob, aki hátrafordult, és a mögötte érkező Kristennek beszélt. Nem értettem mit, mert épp egy mondta végén volt, és csak nevettek. Kris megsimogatta Rob arcát, és negédes hangon megszólalt:

-Olyan jó veled! – mondta, s mosolygott. De amire ők nem számítottak, az Cara volt.
- Szép jelenet! – mondta, s közben tapsolt párat. Rob ijedten kapta fejét előre, és nézett Carara, majd rám. Mögöttük a nem várt Kellan és Jackson jöttek, akik meglepetten néztek ránk, míg Kris bosszúsan, Rob pedig kicsit félve és kicsit hitetlenkedve.
- Azt hitted hagyom, hogy a bolondját járasd velem Robert Thomas Pattinson? – kérdeztem tőle kemény hangon, de belül sírni tudtam volt. De az álcám tökéletes volt kívülről.
- Rach… - susogta ijedten Rob.