Kiborulás és édes békülés

Sziasztok!
Megjöttem a következő fejezettel. Ez sokkal hosszabb lett, mint amit írni szoktam. Remélem elnyeri a tetszésetek, és komiztok nekem! Annyak nagyon örülnék!
Puszi!
Amy


** Rachel **

El sem hiszem, hogy Rob ilyen szépeket mondott nekem, ez egyszerűen…hihetetlen. Annyi minden történt már köztünk ezalatt a pár nap alatt, de mégis úgy érzem, hogy vele a legjobb, és hogy örökké mellette szeretnék maradni.
Felemeltem mellkasáról a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Nem láttam mást, csak szeretetet, talán szerelmet, vágyat, és egy kis félelmet. Igen… A félelem sűrű köde olykor-olykor engem is körbeleng, s majd’ megfulladok benne. De úgy hiszem ez a félelem nem alaptalan. Hisz a kapcsolatunk még elég gyerekcipőben jár, és ez a távollét igenis rosszat tehet nekünk, amit nem akartam. Egyszerűen csak el akartam bújni a világ elől, s vele tölteni hátralévő éveimet, hagyni hogy szeressen, és hogy én szerethessem.
Uram Isten! – lepődtem meg a saját gondolataimon. Szerelmes vagyok? Ugyan… Hisz alig ismerjük egymást. Igaz, hogy eddig talán Ő tud a legtöbbet rólam az eddigi „kapcsolataim” közül, de azért mégis…

- Jól vagy? – zökkentett ki a gondolataimból Rob aggódóan csengő, könnyed hangja.
- Persze! A lehető legjobban! – mosolyogtam rá. Nem akartam, hogy azt higgye elbizonytalanodtam, mert nem így van. Akarom őt, ezt tudom, és most csak ez számít.

Lassan, de biztosan összeszedtük magunkat, s egy csók után Rob még körülnézett, majd levitt a szobámba. Áradozott róla egy sort, hogy mennyire tetszett neki az én kis búvóhelyem, majd egy hosszú zuhanyzás, és egymás etetése után elmentünk aludni. Boldogan hajtottam álomra a fejem Rob mellett, s másnap is Rob édesen szuszogó alakját láttam. Keze a derekamon pihent, s lábai is belegabalyodtak az enyémekbe. Tenyerem az arcára feltettem, s óvatosan végigsimítottam kisimult vonásain. Nehéz élete lehet, hisz az átkozott lesifotósokról nekem is van némi tapasztalatom, de ő sokkal nagyobb csillagnak számít a hollywoodi égen, mint én valaha is lehetnék. De nem is akartam az lenni. Hogy mire vágytam most? Csak arra, hogy egyszerűen vele legyek. És hála Istennek ez meg is adatott nekem. Nem mondom, hogy nem félek, mert azt hiszem kinőttem már a tiniszerelmek világából, ahol minden rózsaszínű felhőben úszik, s nem számít más csak a szerelem. A való világban ez sajnos nem így működik, de igyekszem majd csak magunkra koncentrálni, és kizárni a zavaró tényezőket.

Gondolkodásomból Rob csókja ébresztett, amit az ajkán nyugvó ujjaimra kaptam. Egymásra mosolyogtunk, majd egy édes csókban forrtunk össze.
Sejthettem volna, hogy az idilli pillanat nem tart örökké, sőt ez a nap is el lett cseszve.
A telefonom hangosan kezdett csörögni, s mire nagy nehezen előhalásztuk az ágy alól apa közölte, hogy ismét elmegy, és vigyázzak magamra. A bankszámlámra utalt pénzt, és hogy nem tudja mikor jön haza.

- Még csak el sem búcsúzott! – motyogtam magam elé bámulva.
- Ki? – kérdezte meglepetten Rob, ahogy felült mellettem az ágyon.
- Apa. Elment megint. És most mondta telefonon. – hajtottam le fejemet. De hát, mit is akarok? Sírni? Ugyan! Nem fogok. Én Rachel Knight vagyok! Felvettem a rideg maszkomat, amit mindig is hordtam, majd érzelmeimet elrejtve Rob elöl, rá emeltem tekintetem.
- Ne csináld ezt! – susogta a fülembe, majd egy apró puszit nyomott a nyakamra.
- Mit? – kérdeztem.
- Ezt… - mutatott az arcomra. – Tudom, hogy fáj Rach, de nem kell elbújnod. Előlem nem! – mondta. Egy pillanatig elgondolkodtam. Megéri ez nekem? Hisz ki voltam, mielőtt beleestem az érzelmek csapdájába? Egy erős, magabiztos nő, akit nem rendített meg semmi, vagy legalábbis nem látták rajta. Most pedig… Sérülhetek, sőt már sérültem is ebben a kapcsolatban. Szeretem Őt, de vajon tényleg ezt akarom? Beengedni az életembe, hogy amikor már nem bírja a távolságot, vagy csak a kötöttséget eldobjon, úgy mint apa is teszi mindig?
- Robert! – szólítottam meg rideg hangon. – Kérlek, menj el! Szeretnék egyedül lenni… - mondtam s a szemébe néztem, majd felhúztam a szemöldököm. Nem mozdult csak bambán bámult rám. – Na mi lesz? Külön kérvényt nyújtsak be, hogy hagyj magamra a saját házamban? – szólaltam meg kíméletlenül. Tudtam, hogy fájdalmat okozok, de úgy voltam vele, hogy inkább most, mint később, és próbáltam azt az elvet a szemem előtt tartani, amit más férfiaknál: inkább neki fájjon, mint nekem.
- Rach… - suttogta elhalóan a nevem.
- Menj már! – szóltam rá hangosabban, s szavaim nekem is fájtak, nagyon is. De ez tűnt ésszerűnek. Itt láttam be, hogy az életem elrontója apa volt, miatta vagyok az aki. Ő kezdett magamra hagyni először, s miatta döntöttem úgy, hogy jobb, ha távol tartom magam az erős kötöttség érzésétől. Rob még mindig nem mozdult, így meg kellett tennem. Ki kellett mondanom azt, ami majd borítja azt a bizonyos bilit. – Talán a fizetségedre vársz az elmúlt napokért? – kérdeztem, s pár cseppnyi gúnyt is rejtettem hangomba. Jó színésznő vagyok, mindig is az voltam, hát most kamatoztatom a tudásom.
- Mi van? – tért magához, s értetlenkedett. Szegénykém! Ajjj… Rachel! Ne sajnáld már meg! A vége úgyis fájdalom lenne!
- Este hívlak, majd ha megint szexre vágyom, de most inkább mással szeretnék foglalkozni! – vetettem oda neki, s lassan a kikászálódtam az ágyból. – Amikor kijövök a fürdőből, ne legyél itt Pattinson! A számod pedig tudom… - mondtam, majd kicsit bicegve bementem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Hátamat nekivetettem, s legördültek az első könnycseppek arcomon. Előtte nem gyengülhetek el többször, és más előtt sem.
- Ne hogy azt hidd, hogy ezzel bármit is megoldasz! – kiabálta az ajtó túlsó oldalán. Erőt vettem magamon, letöröltem azt a pár könnycseppet, ami ott éktelenkedett a szemem sarkában, majd magamra vettem a legszebb gúnyos mosolyom, s kinyitottam az ajtót!
- Ez csak szex volt, nincs érzelmi jelentősége! – mondtam.
- Dehogynem! – vágta rá egyből, s megfogta a kezem, olyan közel hajolt, hogy az orrunk hegye összeért, és suttogva folytatta. – Te magad mondtad, hogy szeretsz! – nézett a szemembe, és a kétségbe esés ott játszott pillantásában.
- De nem azt, hogy szerelmes lennék beléd! – mondtam, majd kiszakítottam magam kezei közül, és gunyorosan hozzátettem. – Az ágyban jó vagy, a padláson is! – mosolyogtam álszenten. – De semmi több! A szobaszámod is tudom, majd ha kellesz megyek! Vagy hívlak!
- Kötődsz hozzám, tudom! – mondta nagyon lassan.
- Az egy dolog, az pedig egy másik, hogy most nem akarok veled lenni! Nem vagyunk összenőve… Nem hiába mondtam nemet arra, hogy elkísérjelek! Na puszi! – mondtam, majd becsaptam az ajtót.

Nekem fájtak ezek a kimondott hazugságok, nagyon… De muszáj volt megtennem. Amint belenéztem abba a gyönyörűen csillogó kék szempárba elvesztettem az igazi énem, azt a valakit, akivé váltam, és nem ok nélkül lettem az, aki. Amennyi csalódás ért már nem is olyan hosszú életem során, nem csoda, ha ilyenné váltam. De nem bánom, mert ha nem engedem magamhoz közel az embereket, akkor nem fájhat. Rob már bent volt a szívemben, és most is bent van, de talán túlságosan is elsiettük a dolgokat.
A felismerés, hogy talán most üldöztem el őt magam mellől örökre, szinte elemi erővel söpört végig rajtam. A földre rogytam, már nem bírtam tovább. Sírtam, sőt keservesen zokogtam, és nem létezett más a szívemben, csak ő. A mosolya, a szemei, az ajkai, a tökéletes teste, a hangja, amint azt mondja, hogy szeret.
Nem tudom meddig fekhettem a fürdőben a földön, de egyszer csak egy ismerős hangra lettem figyelmes, aki a nevemet kántálja. Kinyitottam szemeimet, s a könnyeimen keresztül megláttam Cara aggódó arcát.

- Rachel! Mi a szent szar bajod van? - rémüldözött, tudtam, hogy nagyon kiakadt, hogy így talált, mert csak ilyenkor szokott csúnya szavakat használni.
- Azt… azt hiszem… szerelmes vagyok! – bőgtem neki, mint egy ötéves óvodás, és a karjaiban elbújva sírtam ismét.

Ott ültünk a hideg csempén, mint két szerencsétlen, és együtt sírtunk, Cara sosem bírta, ha sírni lát, kevésszer fordult elő, de akkor tudta, hogy nagyon ki vagyok borulva, és megrémítette a látvány, így mindig együtt sírtunk.
Nagy nehezen sikerült annyira lenyugodnom, hogy el tudjam neki mondani, hogy mi történt.

- Te azok után kidobtad szegénykémet, hogy megmutattad a padlást? – hitetlenkedett.
- Tudom, egy idióta vagyok!
- Hát ehhez kétség sem fér! – motyogta, mire oldalba böktem. Végre sikerült nevetnünk, és kicsit jobb kedvünk lett, de a gombóc a gyomromban nem múlt el.
- Nem tudom most mit kéne tennem! Nem akarom elüldözni, de azért ez a szerelem téma sem áll olyan közel hozzám… - tanácstalanul felsóhajtottam, és mivel a mosdó alatt ültünk a fém színű csövet kezdtem szorongatni.
- Majd én! – pattant fel hirtelen, s még az sem zavarta, hogy a feje csak úgy kongott, ahogy beverte a márvány mosdó szélébe, és feltartott kézzel állt, mint aki megnyerte a lottó ötöst, vagy az olimpiát, majd felkapta a táskáját a földről, és kiviharzott.
- Cara? – kiabáltam utána. Ebbe meg mi a fene ütött?
- Zuhanyozz le valahogy, aztán moss fogat meg minden! – adta ki az utasítást. Mégis mi a fenét akar? De Caraval nem lehet, vagyis inkább nem szabad ellenkezni, így tettem, amit kért.

Lassan zuhanyoztam, mert ügyelnem kellett a lábamra, de mivel fél lábon állni nehéz, ezért levettem a kötést, félre dobtam, majd óvatosan a letettem a lábam, és a súlyomat ráhelyeztem. Nem éreztem fájdalmat. Ez furcsa! Járkálni kezdtem körbe-körbe a zuhanykabinban, és boldogan kiáltottam Cara után.

- Na mi van? Mossam meg a hátad? – jött be nevetve.
- Nem! Nézd! – és sétálni kezdtem.
- Ó, hát ez nagyszerű, akkor választhatok egy normális ruhát… - gondolkodott el, és már ott sem volt.
- Oké… - motyogtam magamnak.

Megmostam a hajam is, majd egy törölközőbe csavarva a mosdóhoz léptem, és megmostam a fogam. Mindent úgy tettem, ahogy mondta Cara, majd a szobám felé vettem az irányt. El sem hittem, hogy ez a nő megint így felforgatta a szobámat, bár nem kellene csodálkoznom, mert minden egyes alkalommal, amikor megyek valamilyen eseményre, ezt csinálja.
Az összes sminkcuccom, amik eddig szépen el voltak rejtve a fésülködő asztalom fiókjában, az mind ki volt rakva a tükör elé. A hajvasalótól kezdve a göndörítőig, és a lakkokig minden ott volt.

- Cara! Mi a… - kezdtem volna, de leintett, mert telefonált. Rámutatott a székre, amit a szoba közepére helyezett, hogy üljek le. Meg is tettem.
- Kivel beszéltél? – kérdeztem.
- Hozatok neked egy szép Gucci ruhácskát, és cipőt. – mondta nemes egyszerűséggel.
- Minek? – értetlenkedtem.
- Mert lesz egy exkluzív patry, amire a te Roberted is hivatalos. – válaszolta.
- Nekem nem is mondta! – csodálkoztam, ám Rob arcára gondolva ismét elfogott a szorító érzés.
- Nem hát, elment volna nélküled, mivel a te lábaddal nem mehettél volna. De láss csodát, meggyógyultál! Így meglepjük! – tapsikolt örömében.
- Cara! Most küldtem el, és a véleményem nem változott! – förmedtem rá.
- Na ide figyelj! – állt elém, és feltartotta mutató ujját, majd összeszűkítette szemeit. Ajaj! Nagy bajban vagyok! – Két évvel vagyok nálad idősebb! Tisztelj! – szólt rám. Nem nevettem, mert tudtam, hogy most kihúztam a gyufát. – Az lesz, amit mondok! Robert nem olyan, mint Leonardo! Ezt ne felejtsd el! Nem mondom, hogy ugorj a nyakába, és menj hozzá feleségül… Még nem! Tudom, hogy ki vagy, te pedig tudod, hogy kik vagyunk! Ahova mi belépünk, ott minden száj tátva marad! És ez most is így lesz! Legyél vele egy hangyányit barátságosabb, mert ő megérdemli! Értettem? – kérdezte, mintha értelmi fogyatékos lennék.
- Igen! – mondtam, majd kaptam egy puszit.

Cara először megszárította a hajam, majd kivasalta, aztán gyönyörű loknikat varázsolt bele. Nem szoktuk feltűzni, Cara jobban kedveli ezt a természetes hatást. Aztán hátra döntött a székben, és az alapozással kezdte a sminkem, majd nem tudom mivel folytatta, én csak élveztem, hogy ismét gyönyörűvé varázsol.
Rengeteget gondoltam Robra, és arra, hogy mi lesz, ha majd nem örül nekem, és ettől nagyon féltem. Nem tágítottam attól, hogy szeretem, éreztem a hatalmas szerelmet a szívemben, de azért tényleg megijedtem. Nagyon. Semmi garancia nincs rá, hogy nem okozunk egymásnak fájdalmat. Na jó, én már megtettem, és önző módon akkor, abban a pillanatban örültem, hogy nem én vagyok a szenvedő alany.
Vagyunk, akik vagyunk. Mind hazudunk. Mindannyian tolvajok és függők vagyunk. Mindaddig boldogok vagyunk, amíg nem bántjuk magunkat vagy másokat. Mindannyiunkban van harag, és amikor szembeállítanak a hibáinkkal, akkor felidézzük a múltat. Felidézzük a régi önmagunkat. Legalábbis megpróbáljuk. Arrogánsak és kéjsóvárak vagyunk, és tele vagyunk hibákkal. De végül a hibáink utolérnek minket.
Vajon hiba volt, amit Robbal tettem ma? Biztosan, olyn téren legalábbis, hogy fájdalmat okoztam neki, nagy fájdalmat. Bántam már, de nem vagyok benne biztos, hogy ha visszamehetnék az időben, akkor másképp csinálnám.

Cara végre befejezte a műveletet, és csillogó szemekkel pillantott rám, és arcán hatalmas mosoly terült el. Tökéletes – motyogta.
Szembe fordultam a tükörrel, és ámulva néztem magam. Sötétbarna hajamhoz, és kék szemeimhez pontosan illet a Cara által elkészített aranyszínű smink. A szemem körül az egész bőröm arany színben csillogott, és hatalmas, ívelt pillákat varázsolt rám, az arcomra enyhe babarózsaszín pirosító került, a szám pedig eredeti színében pompázott, egy kis szájfénnyel.
Nagyon meg voltam elégedve, és sikongatva fordultam barátnőmhöz, és köszöntem meg neki.
Pár perc múlva csengettek, és Cara futva sietett ajtót nyitni, majd kicsit később két Gucci dobozzal tért vissza.
Ha megtartottam volna az összeset, amiben már kaptam ruhát, és egyéb kiegészítőket akkor akár öt hatalmas kastélyt is építhetnék belőle.
A nagyobbat letette elém az ágyra, a kisebbet pedig még a kezében szorongatva nézett rám izgatottan.
Leemeltem a doboz tetejét, majd a védő puha papírokat kiszedve megpillantottam a mai ruhám. Gyönyörű volt, még így is, hogy a dobozban volt gondosan összetűrve. Lassan emeltem ki helyéről, és a ruha megmutatta milyen valójában.
Gyönyörű aranyszínű volt, enyhén csillogott, pánt nélküli, és a combom közepéig ért. Azonnal kibújtam a törölközőből, majd Cara felém nyújtott egy test színű, pánt nélküli melltartót, és egy fehér tangát. Gyorsan magamra kaptam a holmikat, és belebújtam a ruhába.
Nem hiába Cara volt az egyik legnagyobb divat mániás, akit ismerek, és nem hiába volt ő a stylistom.
A ruha, pontosan követte a testem vonalát, és dekoltázsa sem volt elhanyagolható. Anyaga puha volt, és egyáltalán nem volt kényelmetlen viselni. Cara elővette az ugyancsak arany színű magas sarkú cipőt, amin szintén csak ámultam. Egy gyönyörű bebújós, körülbelül nyolc centis sarokkal, és pár gyémántkővel rendelkező tökéletesség volt.
Elővettük a felcsatolandó harisnyatartót, és hozzá egy megfelelő darabot, majd azt is felhúztam.
Akaratlanul is eszembe jutott az első éjszakánk Robbal, ahogy levette rólam a combfixemet, és végigcsókolta a lábaimat… Az emlékek megrohamoztak, és már attól, hogy képzeletben érzetem magamon érintéseit teljesen beindultam. Csillogó szemekkel fordultam a tükör felé, és néztem bele. Elégedett voltam a látvánnyal, bár lehet, hogy ez beképzelten hangzik, de mi tagadás? Jól néztem ki.

Egy kis aranyszínű táskába Cara bedobált pár cuccot, majd lekísért a garázsba. Természetesen a saját Ferrarimmal mentem most is. A Palace nevű klubban lesz az este megrendezve, így arrafelé vettem az irányt. Ha jól informált Cara – márpedig ő mindig, mindent tud -, akkor Rob körülbelül úgy öt perce érkezhetett meg.
A klub széles utcájában a forgalom csak odafelé volt megengedett, így lassan gurultam az előttem álló két limuzin mögött. A zene halkan szólt, és dúdolgattam. Ahogy kinéztem a sötétített ablakokon ismét elképedve néztem, hogy mennyien vannak itt, hogy szinte megszámlálhatatlan mennyiségű paparazzi kattogtat. Na akkor, ha Rob is úgy akarja, rengeteg fotó fog rólunk készülni.
És mekkora az én mákom? A kettővel előttem megálló limuzinból kik szálltak ki? Kristen, Ashley, és Nikki – akit csak hírből ismerek. Nem mentek tovább hanem megvárták a következő autót, amiből előpattant Kellan, Jackson és Rob. Jól megnéztem magamnak, míg az előttem lévő sofőr kiszállt, hogy becsukhassa az ajtót.
Robon egy gyönyörű fekete öltöny volt, és egy fehér ing, fekete nyakkendővel. Nagyot nyeltem, mert igazán izgató látványt nyújtott, ám szerencsémre ő nem vett észre, és Kristennel az oldalán elindult a vörös szőnyegen, hogy fotózhassák őket. Na, akkor Kristen most is helyre lesz téve! – gondoltam magamban.
Lassan gurultam a megfelelő helyre, és egy egyenruhás férfi, aki most jött kinyitotta a kocsim ajtaját, és pedig átadva a kulcsokat, a „gazdag vagyok” mosolyommal léptem ki a kocsiból. Milyen jó, hogy minden partira előre meghívnak minket, mert apa az, aki!

Mosolyogva álltam pár másodpercig még, csípőre tett kézzel, majd ahogy felhangzott a nevem a riporterek és fotósok között az egész Twilight bagázs felém kapta a fejét. Kellan, Jackson, és Ashley látszólag örültek nekem, Nikki nagy figyelmesen nézte Krist, aki engem méregetett gyilkos pillantással, Rob pedig… Nos, az ő arcán az a tipikus féloldalas mosoly ült, de látszott rajta, hogy bizonytalan egy kicsit. Én is az lennék, ha azt művelte volna velem, amit én vele ma reggel.
Egy kicsit el is szégyelltem magam… De csak egy kicsit!
Magabiztosan, és csípő riszálva közelítettem meg a társaságot, majd egyenesen Rob karjaiba meneteltem. Óvatosan átöleltem, majd köszöntem a többieknek is. Így igazodva hozzám, egyik oldalamon Rob, másikon Ashley álltunk a fotósok elé. Rob ismételten a fenekemre csúsztatta a kezét, mire az én mosolyom csak nagyobb lett. Rengeteg kép készült rólunk, de ez nem volt elég, mert a mi nevünket kiabálták. Így a többiek egy kicsit beljebb mentek, mi pedig ketten maradtunk. Ekkor jutott eszembe valami:

- Tégy úgy, mintha imádnál! – suttogtam a fülébe azokat a szavakat, amiket ő is mondott nekem.

Nagy mosolyt villantott felém, de ami feltűnt, hogy a szeme nem mosolyog így. Rögtön utat tört belsőmben a bűntudat, és már nagyon sajnáltam őt. Hogy tehettem ezt vele? Azzal akit a legjobban szeretek, és aki engem is szeret?
Rob, óvatosan maga felé fordított, majd pár pillanat hezitálás után lassan hajolt ajkaimra és adott egy pici csókocskát.
Jaj… Szegény még megcsókolni sem mert nagyon, azért mert én hisztis picsát játszottam! Nagyszerű! – szidtam magam gondolatban. Összebújva fordultunk kicsit még arra amerről a vakuk villogtak, majd lassan elengedtük egymást, és kézen fogva sétáltunk be az épületbe.

A hely egy emeletes volt, és nagyon nagy. Lent is én fönt is volt egy hatalmas bár, hosszú pulttal, és mindenhol kerek asztalok voltak, körülöttük kényelmes kanapékkal. Enyhe világítás volt, amolyan épphogy csak tudjunk rendesen látni és táncolni is. Rob a többiek felé húzott, és leültünk az egyik kisebb kanapéra.

- Azt hittem annyira lesérültél, hogy nem jöhetsz! – mondta cseppet sem kedvesen Kris.
- Rob mellett a helyem! – válaszoltam mosolyogva, s az említett felé fordultam.

Rob mosolygott, de nem szívből és ezt észrevettem. Tudtam, hogy az én hibám, és ezt nagyon, de nagyon sajnáltam. A szemembe nézett már hosszú percek óta, és kék szemeivel valami féle magyarázatot várt. Én viszont nem tudtam, hogy mit mondjak. Rob a fülemhez hajolt, miközben egyik kezét a combomra, másikat a derekamra csúsztatta, és halkan beszélni kezdett.

- Mit keresel itt Rachel? Hiányzott a felhajtás? – kérdezte. Oké, ez fájt, de megérdemlem.
- Miattad vagyok itt! – mondtam őszintén.
- Nagyszerű! – motyogta, majd elhajolt. Az asztalon már ott voltak az italaink, amit nem tudom, hogy ki rendelt. Megfogott egyet, és meghúzta.
- Nem örülsz? Ha akarod elmehetek! – hajoltam most én a füléhez.
- De örülök… Csak nem te vagy az egyetlen, aki fél az ismételt csalódástól, és fájdalomtól! – nyomta meg az ’ismételt’ szót.
- Bármit megteszek! – mondtam!

Robert szemében mintha újraéledt volna a tűz, amivel mindig rám néz. Elvigyorodott, és a számhoz hajolt, úgy beszélt hogy ajkaink súrolták egymást.

- Mi az árad? – kérdezte.
- Nem vagyok eladó! – susogtam döbbenten.
- De igen! Ugyanazt kérem, amit te! Egy napot! Ahogy az elején! Megvennélek! - mondandója végén megnyalta ajkaim. A vágy feléledt bennem, és jelen pillanatban nagyon is bele akartam menni a játékba.
- Ezer dollár? – hangzott kérdésnek.
- Legyen inkább tízezer! Bár ennél sokkal többet érsz! – suttogta kéjesen.
- Legyen! – válaszoltam.
- Akkor éjféltől, holnap éjfélig az enyém vagy! – mondta mosolyogva és én bólintottam.

Nem mintha eddig nem lettem volna az övé, de tudtam, hogy ki fogja használni a mai estét, ahogyan én is tettem. Az este hátralevő része nyugisan telt. Kristen nem nyaggatott tovább, bár a pillantása mindent elárult, és a többiekkel pedig nagyon jól elbeszélgettem.
Belül izgatottan vártam már, hogy lelépjünk, és Rob ’birtokba vehessen’. Ezen izgalmamon az sem segített, és tompított, hogy Rob az asztal alatt simogatta a combom, és olykor-olykor feljebb is merészkedett, egészen intimebb testrészeimhez is.
Lassan eljött a fél 12, és Rob végre kimondta a bűvös szót: ’mehetünk’.
Az este folyamán megbeszéltük, hogy a szállodába megyünk az én kocsimmal.
Ahogy kisétáltunk a klubból még volt jó pár fotós, és amíg vártuk a kocsim, feléjük fordultunk. Pár percig álltunk mosolyogva és egymást ölelve, majd ahogy a kocsim begördült Rob beült kinyitotta nekem az ajtót, majd ő is beült a vezető ülésbe. Mivel nem ivott többet, csak azt az egyet, így nem is zavart, hogy vezet.
A sebváltón lévő kezén volt az én kezem is, és csendben tettük meg az utat.
A szálloda elé érve leadtuk a kocsim, majd felmentünk Rob szobájába.

Amint csukódott az ajtó, Rob nekiszorította testemet, és szenvedélyesen megcsókolt. Kezei a derekamat simogatták, majd elvált ajkaimtól, és ködös tekintetét rám emelte.

- Nem fáj a lábad? – kérdezte. Jaj, de aranyos, hogy még a szenvedély hevében is aggódik értem.
- Nem, nem lett megerőltetve, úgyhogy rendben van. – biztosítottam. Rob csak bólintott, majd felkapott az ölébe, és bevitt a szobába, aztán lefektetett az ágyra. Ő mellém feküdt, és csillogó szemekkel suttogott.
- Szeress úgy, hogy sose felejtsem el!

Igen, ma egymás szavait felhasználva szerettünk egymásba újra. Mert állítom, hogy annak ellenére, hogy ilyen lehetetlen vagyok, talán jobban szeret, mint eddig. És én is őt.
Lassan húztam fel kicsit a szoknyám, hogy rá tudjak ülni csípőjére. Szemei szinte kocsányon lógtak, úgy figyelt engem, s hangtalanul elmotyogta: ’gyönyörű’. Szemeimbe könnyek szöktek, amit ő is észre vett, és ijedten azonnal felült, és rémülten nézett rám.

- Mi baj? Rosszat mondtam? – kérdezte.
- Szeretlek! – mondtam sírósan. – Szerelmes vagyok beléd! – mondtam kicsit magabiztosabban, és elmosolyodtam.
- Én is szerelmes vagyok beléd! – mondta mosolyogva. – De miért löksz el magadtól? – kérdezte kicsit szomorkásan.
- Félek! Rob az ember életében elvileg a család az egyik legfontosabb. Erre itt van apám… Leonardo Knight, a gazdag milliárdos, aki le se szarja a fejem. Neki kellett volna velem lennie, amikor meghalt anya! De nem tette. Sosem állt mellettem. És ha valaki olyan életében, akiében elvileg a legfontosabbnak kéne lennem, nem is vagyok, akkor mit várjak tőled? Senkiben nem bízom meg, csak Caraban. Ő volt az egyetlen, aki mellettem volt. A macikáim is fontosak, de aki mindent tud az Cara.
- Én szeretlek! És nem hagylak el! A munkám elszólít, néha nagyon messze. Ezért is kértem, hogy gyere velem. Persze én megértem, hogy nem akarod itt hagyni az életed, de… Nem tudok mit tenni! – sóhajtott, s miközben beszélt a hátamat simogatta.
- Csak szeress! És tarts ki! Ígérem változni fogok! – susogtam, majd eldöntöttem az ágyon.

Sokáig feküdtem csak úgy rajta, és csókolóztunk, majd Rob lehúzta a ruhám cipzárját, és lecsúsztatta testemről. Maga alá fordított, és a melltartóm levétele után szájába vette melleim, és felváltva kényeztette őket. Mellbimbóim szívogatta, belőlem hangos nyögéseket előcsalva. Reszkető kezekkel gombolgattam ki az ingét, majd szedtem le róla a nyakkendővel együtt. Rob már a harisnyámat is levette, majd a bugyimtól is megszabadítva kezdett el nyelvével izgatni.
Kezeimmel hajába túrtam, és akarva-akaratlanul irányítottam fejét. Aztán már mikor nagyon kívántam, tarkójánál fogva húztam magamhoz, és csókoltam meg. Szenvedélyesen csókolóztunk, majd miután sikerült levennem a nadrágját, és mindent ami még volt rajta, hátára gördítettem és lassan vezettem magamba. Hangosan nyögött, és kezeit csípőmre helyezte, s erősen nyomott magára. Ettől nekem is megjött a hangom, s egészen elmerült bennem.
Őrült tempót diktáltunk, ő segített mozgásomon, s szinte végig hangosan nyögdécseltünk.
Együtt jutottunk el a csúcsra, majd mellé feküdtem, és mellkasát kezdtem cirógatni.
Szorosan ölelt magához, és apró puszikat nyomott az arcomra. Mosolyogva néztük egymást hosszú percekig, majd boldogan aludtam el.
Reggel arra ébredtem, hogy Rob a nyakamat halmozza el kis puszikkal, és mikor kinyitottam a szemem, mosolygós arcával találtam szemben magam.

- Ébresztő Csinibaba! – búgta fülembe.
- Muszáj? – kérdeztem.
- Igen, gyere! – fogta meg kezeimet, és húzott fel az ágyról.
- Miért vagy már felöltözve? – kérdeztem.
- Mert elviszlek valahová! – mondta vidáman.
- Hová? – kíváncsiskodtam.
- Meglepetés, de annyit elárulok, hogy kocsikázni kell hozzá! – mondta, majd egy édes csókot adott, és bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam egy tökéletes napra, Roberttel.